Petőfi szeret

 

    Minek nevezzem e néhány sort, ami mai gyorsszekérből készült (néhol ma sem jobb utakon) két megyében, egy világraszóló szerelem színhelyein? Minek nevezzem, amikor egy másik májusban, 1847. május 28-án kelt levelét Petőfi Sándor így írta alá: „a világ legboldogabb embere”. Tudtommal ezt így csak neki volt bátorsága kijelenteni önmagáról; amikor még csak nyílni készültek a völgyben a kerti virágok.

*

    1847. október 21., Kolozsvár: „Koltóról eljöttünk.” „Egy pár óra hosszat megy az ember fölfelé, s midőn fölér végre a hegy tetejére, olyat lát, melynek másáért ugyancsak elballaghat, míg megleli… előtte keletre, délre és nyugatra szabad kilátás majd a végtelenig a bércek teteje fölött, melyek mint három sorba állított óriások állnak ott; az első sor zöld, a második sötétkék, s a harmadik, a legutolsó, világoskék egyenruhában. Ez óriások és a Nyírestető között mélységes völgy, melynek fenekén a csillogó, kanyargó Szamos, mint gy odafagyott villám.

*

Egy pár óra hosszat megy az ember fölfelé.”
Az odafagyott villám ma is éppen olyan, mint százhuszonkét évvel ezelőtt. Illetlenség lenne más hasonlatot keresni rá; de nem is lehet. Ilyennek akkor született meg, amikor az az ember látta, aki türelmetlenül szekerezett sorsa elé. Tennivalói kiűzték az Édenből.

*

Koltón, a kastély homlokzatán lévő kétnyelvű márványtábla néhány nappal megtoldja a mézesheteket. Tévedésből? Vagy esetleg kegyeletből?
Pedig világos: Petőfiék 1847. október 20-án már útra keltek Kolozsvár felé. Szerintem nem szabad kiigazítani a tévedést; hadd tartson, ha csak néhány nappal is tovább, az az eliramlott élet – legalább egy hűvös márványtábla vésett betűiben. Azon a szövegen sem szabad változtatni, melyet egy felsőbányai ajándékozó írt gróf Teleki Sándor kis fekete rámában mostanában Koltóra eljuttatott arcképe alá: e barátjánál töltötte Petőfi Sándor „a mézeshetek boldog óráit”. Mennyi volt e hetek néhány boldog órája a valóságban? Egy év – 1846 szeptemberétől a következő év szeptember végéig? Több is, kevesebb is. Ama nagyobb íven, az eszméléstől a halálig: mindenképpen több.

*

   „Amott a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, tavaly, szeptember 8-án, délutáni 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ lételét” – írja 1847. május 15-én, Nagykárolyban kelt levelében. „Barátom, leírnám őt neked, de a nap közepébe kellene mártani tollamat, hogy egész fényében és forróságában leírhassam lelkét!” Ez még a kor hangja; ugyanabból a levélből. Ám a következő mondatban már valami új kezdődik: Petőfi megadja a világ teremtésének pontos idejét. A teremtő képzelet azon a napon, délutáni 6 és 7 óra között találkozott a valósággal. Vagy még pontosabban: ekkor talált az áhított valóságra.

*

    Világirodalmi pillanat. Világirodalmi találka. Amit talán mindenki más lekésett volna, de nem Petőfi – noha folyton úton volt azelőtt és  azután is.
    Minden rövidre szabott volt életében. A készülődés, a kibontakozás, a beteljesülés – az emlékezés azonban leginkább. Mindig a jelen, az éppen jelen idő megszállottja volt. Minden írás alatt ott a dátum, majdnem a pontos idő(történelmileg mindenképpen a pontos idő), amikor a gondolat papírra került, amikor az érzelem kiáradt. Műve tökéletes és hiánytalan önéletrajza is egyben. Ami olyan természetes közvetlenséggel íródott meg, hogy azóta sem sikerült senkinek hozzá hasonló.

*

    Miközben az eladdig (esetleg) csak Bakócz Tamás, a majdnem pápává lett jobbágyivadék szülőfaluja gyanánt ismert Erdődön egy Szendrey Júlia nevű leányzó Petőfi Sándor szenvedélyes erkölcsére (ábrándozva) vár, talán maga a költő sem sejti, hogy egyszer csak minden útja ebbe az eldugott Rómába vezet. Még ha a választás gyötrelmes sürgetésével párhuzamosan készülődik is benne a választás lemondó szomorúsága.
    A Szeptember végén az előző év szeptember elején fogant. Választani annyi, mint lemondani az összes többi lehetőségről. Talán arról is, amit választottunk. Ő ne tudta volna ezt? (Lásd A szerelem országa című költői verset.)

*   

Előbb azonban már évek óta, a szeretetre készül. Illetve a szerelemre.
    Ujjongva írja, már 1845-ben: „Amerre csak jártam, öleltek,szerettek…” De hát ez más; a verssorokban már ekkor Júlia arca dereng föl, a költő „Júliára” találni. Jól tudja, mi a hír, amely jön és megy; tudja, milyen a világ: csak azért emeli az embert hírre, hogy legyen kis felednie.
    Meglehet, ő maga költi közeli megházasodása hírét is, hogy hetykén megcáfolhassa. Istenáldotta humorába mártja a már-már restellnivaló sóvárgást. Egy lányért, „oh, azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet… MÉG MEG IS HÁZASODNÁM.” (Kiemelés Petőfi Sándortól). Annyi „költői” helyzet után azonban emberi helyzetbe kerül. Ekkor derül ki, mekkora tehetség: a rázúduló valóság hatalmasan megnöveli szárnyainak fesztávolságát, teherbíró képességét. A szerelem kézen fogva vezeti el legtermékenyebb alkotói korszakába.
    Kétségtelen, hogy az 1847. július 6-án fogalmazott Úti levelében (amint más műveiben nyilvánvalóan) már a Júlia kissé bandzsító szemének tüze is ott ég. „Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve. Előbb meg tudnék barátkozni azzal, ki valami szenvedélyében ezer rosszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem.”
    Látszólag ugyanis Goethe kapcsán mondja el mindezt. „Ennek az embernek gyémánt volt a feje, de a szíve békasó… eh,  még az sem!”, hisz a békasó szikrát hány. Goethe szíve agyag volt, komisz agyag, nem egyéb.” Az imádott Béranger-t nem számítva. Byronhoz szeretne hasonlítani. A kérdés, hogy hasonlít-e Byronhoz, olyan természetességgel buggyan ki belőle, amilyen bátran és tündéri humorral írja le Tompa Mihályt, amint ez hortyogva alszik, miközben ő Murány várának romjai között tűnődik. Most már csak a „kedves olvasó2 kellett hozzá, mert a lírát (nem kevésbé a prózát) Petőfi Sándor az ember természetes megnyilatkozásának színterévé avatta. Nem éltek hiába: Balassi, Csokonai.

*

    Törökfalvi Pap Zsigmonddal, a nagybányai születésű, művészhajlamú vármegyei aljegyzővel még 1845-ben ismerkedett meg Petőfi. „A bajnok költő halálának 50-ik évfordulója alkalmából jótékony czélra” kiadott Pap Zsigmond-visszaemlékezést „Petőfi Sándor életének legboldogabb szakából” a Petőfi-Társaság 1897. évi február hó 14-i ülésében felolvasta Bartók Lajos alelnök – aki egyébként Erdődön született.
    Petőfinek sikerült a nála egy-két évvel fiatalabb Pap Zsigmondot, már első versei olvastán, lebeszélnie az írásról. Ezzel szemben Pap Zsigmondnak sikerült rábeszélnie Petőfit arra, hogy „üljön” a róla készítendő arcképhez. Törökfalvi Pap Zsigmond, aki lefestette Jókai Mórt is, így beszéli el ekkor kezdődő barátságukat:
    „Akkor ő 22 éves ifjú volt. Tartása egyenes, arcza szikár, sötétbarna haja hátul apróra nyírva, elöl nagyobb üstöke kissé göndör hajlással természettől felfelé állott, nem úgy, ahogy akkor az ifjúság viselte a lágy hajat balra felfodorítva, jobboldali választékkal. Az üstökhaj bősége látszólag alacsonyította Petőfinek homlokát, melyen szemöldei közt függőleges redő látszott. Erélyes tekintetű barna szemeinek élnék volt a tüze, amit bágyadt arcza még feltűnőbbé tett. Egyenes orra, kis szája, telided alsó ajka volt, mely legtöbbször kissé daczosan ejtette ki a szót. Keskeny bajusza, szája zugán alól vékonyan felhajlott. Spanyolszakállt növelt, ami két oldalon sima arczát hosszabbnak tüntette föl. Többször kellett ülnie; mondhatom, elég türelmes volt.”

*

    Ekkor hangzott el a kérdés: „Ugye, hasonlítok Byronhoz” A kérdést ma már beteljesült jóslatként kell fölfognunk. A kérdésben a közös sors megsejtése volt.

*

    „Bírom végre Juliskámat…” E vers hangulati szomszédságából, ugyanazon a napon, 1847. május 28-án, így ír Törökfalvi Pap Zsigmondnak, Nagybányára: „Ides ecsim! Hónapután utazom Pest felé, azért az arczképeket ne ide küld, hanem Pestre, amint mondám, Emich Gusztáv könyvkereskedésébe, de úgy iparkodjál, hogy június 15-én okvetlenül ott legyen, mert magammal akarom vinni London- és Párisba, hogy együtt járjuk meg a külföldet. Amit pedig most mondok, arra meg ne ijedj, szent fiam, mert amily égberagadó rám nézve, te reád nézve oly pokolra sújtó, úgy hiszem… augusztus vége felé megjövök, és szeptemberben lakodalom lesz. Servus ecsim! Ölel a világ legboldogabb ember Petőfi Sándor.”

*

    Már lebontották a házat Szatmáron, ahol Pap Endre költőnél vendégeskedvén, e levelet és annyi nagy versét írta; alig merem megemlíteni, hogy 1947-48-ban ugyanabban a szobában szerkesztettük egy ideig kis diáklapunkat, a Diákszót. A régi, hajdani ház helyén épülő falára még az idén visszakerül az emléktábla. Innen zengtek szét a világba a bátor szavak: a költészet „szentegyház, ahová belépni / bocskorban, sőt mezítláb is szabad”.

*

    Szendrey Júlia szóban forgó arcképe így készült el. Pap Zsigmond és a szerelmeseket pártfogoló okos barátnő, Térey Mari abban állapodtak meg, hogy mindkét leány arcképe elkészítendő; ők cserélnek arcképet, ebben nem lesz semmi feltűnő. Mindkét „magasztos érzelmű" fiatal hölgyről »több ifjú ábrándozott a megyében«. Pap Zsigmond Júliáról; ezért közli vele baráti-humorosan az eljegyzés hírét Petőfi. Pap Zsigmond azzal »védekezik«, hogy Riskó Ignác, a Petőfi-barát helyi költő is szerelmes volt a tizennyolc éves Júliába. Részlet a Riskó-versből:

„Eltávozál, elvitted lelkemet.
E gondolat perczenkint eltemet,
Én nem kerestelek. Mit tudtam én,
Hogy egy olyan hölgy él a földtekén?
Ha tudtam volna:régen keresém."

    „Kezdtem rajzolni – meséli Pap Zsigmond, miután Júlia és édesanyja »egy erős szemöldökű, sápadt asszony« (aki majd a kápolna mélyén fog sírni leánya esküvőjén) szívesen fogadták – kezdtem rajzolni, ámde hevülni is. Valami igézetes volt Júlia kissé kancsal, s azért hamiskás szemeiben. E delejes szempár fekete lencséiben Petőfit láttam visszatükrözve, magamból semmit.”    Pedig Erdődre érkeztekor fölbontotta az elutazásakor atyjától kapott levelet, melynek tartalma ez volt: „Fiam! Felmenjél Szendrey inspector úrhoz, leányával ismerkedjék meg, a jó szerencséhez okosan közeledjél és ne várd érdemtelenül, tanácsolja Atyád”.
    Mindenki elkésett: Júlia már a Petőfié, szülei akarata ellenére is.

*

    Mindkét hölgy emléklappal tiszteli meg a fiatal és buzgó rajzolót. Térey Mari ezt írja: „Ön tiszteli a művészet istenét, lelke elragadtatásra viszi minden szép és jóért, tehát élvezi azon gyönyört, melyet csak ezeknek ösmerete ád, melynek ösmerése keveseknek jutott birtokul, s melynél földön alig lehet nagyobb élvezet. – Ezt birtokául tekintve, nem kívánhatok mást, mint ennek megőrzését, mert míg ezekkel bír, addig könnyebben fogja felejteni a világban létező rossznak benyomásait, s könnyebben is fog megbocsátani a vétkeseknek. – Jó kívánatom mellé csatlom emlékem, mely nevem olvasásakor néha látogassa meg önt.”

*

    Júlia „szárnyalni" akar. »Mutassa meg tettel, hogy nemcsak ismeri, de érzi is e szavakat, s hogy azokat szíve minden dobbanása visszhangozza, mert nincs ahhoz fogható más érzet, mely annyira képes lenne a legalacsonyabb port egy félistenné emelni...« Így a hazaszeretetről – a kor vezércikkeinek modorában. »Amíg a költő verseit rója – írja a koltói napokról Illyés Gyula –, a szomszéd íróasztalnál Júlia bölcselkedik (kötelező eredetiséggel persze, vagyis úgy, ahogy a közönséges asszonyok ilyenkor nem szoktak bölcselkedni) az érzelmek tartósságáról, a virágok s a szív hervadásáról stb.«

*

   De nem illik bántani azt, aki boldoggá tudta tenni a világ legszebben szerető emberét: aki mindent vállalt a költőért és ennek haláláig a költővel: jót-rosszat, sorsot.
    Különben is: a Méltó tudta, ki méltó őhozzá; ő tudhatta a legjobban. Petőfi sohasem pazarolta meggondolatlanul sem a dicséret, az elragadtatás, sem a düh vagy a gyűlölet szavait senkire. Félelmetes indulattal és ma is megkapó gyöngédséggel tudta célba küldeni képzelete teremtő és romboló igéit.

*

Záporoznak a gyönyörű sorok:
- „Életemnek élete!”
- „Egy mosolygásodban is több
Költészet van, kedvesem,
Mint az ötszázötven versben,
Melyet írtam összesen.”
- ELÉRTEM, AMIT EMBER ÉRHET EL…”
- „Oly boldog vagyok, hogy remények sincs.!”
(Csodálatos sor.)
- „Egykor szűk volt a föld, s ímé most
Elég tág e kicsiny szoba.”
- „Ne bántson az meg, fényes napvilágom,
Ha arcom néha elsötétedik.”
    Júlia a legtermészetesebb talán akkor volt, amikor a Reszket a bokor, mert… című vers utolsó sorára, tömören, ezt válaszolta levelében: „1000-szer Júlia”.

*

    Szendrey Ignác nem akarta, konokul iszonyodott a halhatatlanságtól. Sem az esküvő napján, sem később nem békélt meg az éhenkórász poétával, aki elrabolta leányát. Lehet, hogy Uray Endrének, a vagyonos szolgabíró gavallérnak szánta, a királyi tanácsos fiának, a kettős „de eadem” nemesi névnek; Uray Endre, a megnyerő külsejű, jó táncos és olyan ügyes kocsis, hogy „kis körben bámulatos nyolcasokat ír le könnyű forgatással a homokra, ha suhogó ostorával a bakra ül” is ott volt azon a táncestélyen, amikor Petőfi kimondta: „Az a leány az enyém”.
    Szendrey Ignác keserű (és némiképpen érthető, sajnálatra méltó) dühe megkövesedve áll az időben. Nem érti, természeti csapásnak fogja fel a szabálytalanságot, mely épp az ő családjukat sújtotta. Az édesanya is dacol, bár ugyanakkor együtt érez a fiatalokkal; a kápolna mélyén sír.

*

    Pedig talán a szabálytalanság a legszebb ebben az emberi találkozásban. Petőfi 1845-ben az Aggteleki barlang láttán így írt: „Oh, ti szűkkeblű emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek és állíttok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt! S mi a szabály? Semmi más, mint a sánta középszerűség mankója.” Annyi mindenbe ő mondta ki először – Petőfi Sándor – az igazat a valódi láttán.

*

    Négylovas hintó viszi őket Erdődről Koltóra. Útközben kerék törik Misztófaluban, de szárnyaiknak nem történik bajuk. Annak okáért az ember elhagyja az ő szüleit – Júliáé minden hódolatom, mert elfogadta Petőfi szabálytalan, ezért is „magával ragadó” erkölcsét, szabályuk a szerelem csodájához.
    Ott van róla, Szendrey Júliáról, utca elnevezve, Erdődön, ma is, ahonnan volt bátorsága elindulni a halhatatlanság tereire. (Mellesleg lehetne szebben gondozott mindkét emlékhely: Erdődön is, Koltón is.)

*

    Amíg nem tartózkodhatott Erdődön Petőfi, mert a bősz atya kitiltotta onnan, Szelestyehután át, az erdődi származású Lauka Gusztáv kortárs-költővel Nagybányára megy Törökfalvi Pap Zsigmondékhoz. Bámulatos, ahogyan a kölyök-költő naponta dolgozik: utazás közben is, az ihlet fegyelmezett, mert folytonos lázában. Pedig oly utakon jár, amik „az élő embert halálra s a holtat léere rázzák”.
    Ha bánya akad az útjába, neki azt föltétlenül látnia kell; leereszkedik tehát a bányába, utána nyomban verset ír, prózát ír élményeiből, amelyeknek voltaképpen csak a papíron van idejük rendeződni – de máris gondolattá, látomássá rendeződnek.

*

    Lauka Gusztáv följegyezte a szelestyehutai üveggyárban tett közös látogatásukat. Petőfi „mindjárt az üvegkészítés azon munkásainak halvány és testileg senyvedő rabszolgáin akadt meg, akik azon poharakat és palackokat készítik, amelyekkel mi a vígság és tivornya isteneinek áldozunk. Hamarjában penderített is olyan… szocialisztikop-kommunisztikus szónoklatot, hogy a háziúr boldognak vallotta magát, hogy a munkásai csak románul értenek, és eszméik láncolatába nem illeszthetik azokat az elveket, amelyeket a két világrész szocialistái… május első napján a két világrészben oly hatalmasan promulgálnak.”
    Szelestyehuta ma is megvan: korszerű üveggyár; épp ebben az esztendőben ünnepelte fennállása 150. évfordulóját.

    *

    Nagybánya éppúgy beleszeret Petőfi, mint Júliába. „Ha nm az alföldön halok meg, ha hegyek között kell meghalnom: úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el. Nagybánya regényes völgyében” – írta Kerényi Frigyesnek 1847. május 25-é. „Oh, mennyire szeretem e várost! Már negyedszer vagyok itt, s egyre jobban tetszik. Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öreg urak”. „… kelet felé a völgy vége, melyet fél hold alakban kerítenek körül a roppant magasságú hegyek. Ezeknek tövében fekszik Nagybánya ó-szerű épületeivel, s góth tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő. A város és az egész völgy felett sajátos tiszta kék köd, mintha az ég egészen leereszkedett volna a földre. Az ember nem hiszi, hogy nem álmodik, vagy azt gondolja, hogy csak emlékezik, hogy nem most van itt, hanem régen, igen régen volt és boldog órákat élt itt… kivel és miként? Már nem jut eszébe, csak azt tudja, hogy nagyon boldog órák voltak!”
    Íme, a sorok, amelyekkel kiállították Krúdy Gyula prózájának születési bizonyítványát. Nagybánya azóta a „középkorból” egyenesen a legújabb korba lépett át: gyönyörű völgyében nagyvárossá épül.

*

    Megtér Petőfi augusztusban Szatmárra, talán még előbb. A tervezett külföldi útból nem lett semmi; ez a legszomorúbb „füstbe ment terv”.
    Hencegett volna? És ha hencegett? Nemcsak tüzes, tervekkel telt (immár szerelemmel is teli) fiatalsága menti, hanem az elképzelés nagyszerűsége is. Úgy tervezte, hogy nőtlensége utolsó hónapjait külföldi utazással tölti; mintha tudta volna előre, hogy azután szusszanni sem lesz ideje, a történelem fontos feladatokat bíz majd reá. „Megnézem a tengert, melyet annyira óhajtok már látni, mert hisz az rokona szívemnek: mély és viharos”. Föl akarja keresni Shakespeare, Schelley és Byron hazáját és Béranger Franciaországát.
    Micsoda kár, hogy mindebből nem lett semmi. „A terv nagysága a lélek nagyságának mértéke, ez önmagáé – mondja majd neki később Bem tábornok, egy beszélgetésükben, a legelső és egyben legtökéletesebb magyar interjúban  a kivitel már kettejöké: övé s a szerencséé.”

*

    Koltón vagyunk tehát – végre. De előtt még történik valami. Koltót meg kell kapni a jó barát gróf Teleki Sándortól.
    „Két dolgot nem hallottam Petőfitől soha: kérni valamit és panaszkodni valamiről” – jegyezte föl kecskeméti éveikből Jókai Mór. Most – csodák csodája – mégis kér valamit.

*

  Ugyancsak Jókai mór (valószínűleg Teleki Sándor elbeszélése nyomán, akit harminc évvel a koltói örök napok után keresett föl Jókai) írja le a jelenetet.
    Estenden mégis csak előadta a baját Teleki Sándornak:
- Valamit szeretnék tőled kérni: de az igen nagy dolog.
- Ami emberileg lehető, teljesítem.
- Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs; engedd meg, hogy mézesheteinket itt tölthessük Koltón.
- A legnagyobb örömmel.
- Még ez nem minden. Tovább is megy a kívánságom. Arra kérlek, hogy az alatt te tűnj el a házadtól, hadd legyünk mi itt egyedül.
- Az is meglesz.
- Még többet is kérek. Küldj el ettől a háztól minden cselédet, hogy ne maradjon itt velünk egy élő lélek se.
- A Pila Anikót is?
- Azt legelébb!”

*

    Ki légyen ez a Pila Anikó? Állítólag Petőfi szerelme volt házassága előtt, amilyen futó viszony a valószínűleg szép koltói cigánylánnyal. De félek rajta, fele kitalálás- mivel Jókai emlékezik meg róla. Ugyanis a romantikának mindig kellet a mutatós ellentét. Az özvegyi fátyolt eldobó Júliával szemben a valahonnan elővett régi szerető, aki – állítólag – minden évben fölkereste a segesvári csatateret.
    Jókai beszélt Pila Anikóval, meg is ajándékozta; ennek ellenére a történetet fenntartással kell fogadni. Talán csak annyi igaz az egészből, hogy amikor szegény jóemlékű Pila Anikót valami szabálytalanságon érték, Telei Sándor nyomban beüzent a rendőrkapitánynak: „a Petőfié volt”, mire szabadon engedték”.

*

    Fontosabb, sőt érdekesebb, amit Jókai Mór annyi Petőfi-vers házigazdájáról, gróf Teleki Sándorról följegyzett.

*

    A nagybecsű műalkotásokkal, okiratokkal, régi fegyverekkel és emlékekkel múzeummá zsúfolt kastély gazdáját így írja le:
    „Erős tanulmány volna egy biographia-írónak Teleki Sándor viselt dolgait megírni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harcolt a földrész minden művelt és barbár nemzeteivel, tűrte a dicsőséget, s kereste, a bajt, járt ágyútűzön, tengerviharon s hitelező csordán keresztül sértetlenül; jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumasnak, Lisztnek, Petőfinek s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hírneveseinek segített Garibaldinak országokat hódítani, s más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől, s lelkesedett földönfutókkal és poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a koltói dombról a kis »Buba« szőke feje fölött átnézve. (Legkisebb leánykájának, Blankának a kényneve ez)”. Tökéletes Jókai-hős – a valóságban.

*

    Minden más Petőfi tollából olvasható Koltóról.
    Remek kedvvel dolgozik a költő, bár ő sem hitte volna, hogy mézeshetei idején verseket is fog írni.
    „Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár”. Itt íródik a világirodalom legszebb elégiája: a Szeptember végén. Kosztolányi, Illyés Gyula és mások hiába próbálták fölfedni szépsége titkát; nem lehet – talán azért mert vers ugyan, de legalább annyira ma is eleven fájdalom.
    Az egyén mulandó, torkot szorító boldogsága itt volt egyszer tökéletes harmóniában a világ népeinek készülődő szabadságvágyával. Csakhogy a gondolatok fészke a költő forró feje volt, aki már itt is az Éden réseit vizsgálgatta: a tragikum sejtése ott bujkál a sorok között. Menni kell: sürgetni a világot, amely a fölszabadulásra termett ember kínjaival terhes. És betölteni a küldetést.    
    Petőfi nemcsak arra termett, hogy egyedül önmagát váltsa meg.

*

    De mielőtt még elhagyná ezt a boldog sarkát a világnak,szólni kell ismét a lelkét eltöltő ember-szeretetről, amely valójában e helyre is elvezette; immár az imádott feleséggel az oldalán.
    Hogyan mert Petőfi sötét kétségeiről is beszélni legfelhőtlenebb boldogsága idején?
    Még szatmári gondolat, 1847. július 17-éről (amikor valahol Angliában kellett volna lennie): „Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá; de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólni…”
    Már koltói gondolat: „Nem bámultatni, hanem szerettetni, szerettetni! Ez legalább az én vágyam, törekvésem.”    
    Petőfi Sándor korának legtermészetesebb embere. A költő ezt csak kifejezte. Mert szeretni; úgy mert szeretni, hogy előre vállalta és átélte a meg sem ért csalódásokért a szenvedést, ami talán több és fájdalmasabb, mint valóban csalódni. Ebben még mindig döbbenetesen testvére és kortársa a modern embernek.

*

    „Petőfi az egész emberiségé is” – mondta harminc esztendővel ezelőtt Józsa Béla, a munkásíró, aki a költő halálának 90. évfordulóján Koltón vett részt a nagyszabású ünnepségeken. A Bányavidék című újság 1939. augusztus 13-i számában megjelent beszámoló szerint az erdélyi munkásság nevében vörösszegfű-koszorút helyezett el az öreg somfánál. „Józsa Béla munkásíró a kolozsvári Petőfi-emlékbizottság és az erdélyi munkásság  hódolatát és emlékkoszorúját hozta el a Petőfi-ünnepre.”

*

    És elindultak onnan, az alkalmi Édenkertből, két szerelmes gyermek, a vészterhes idők elébe. Újra csak szekeren, amelynek ezúttal már nem is lehetett hintó nevet adni, kereke sem tört. Pedig most kellett volna, hogy kereke törjön, amikor ki kellett menniök vele a boldogságból.
    Koltó elmaradt mögöttük örökre.

    Mennek a Szamos odafagyott villáma felé.    *

    Látom, amint megy az úton az isteni kölyök, elkészült versei kéziratával a zsebében, égre csapó és elfogyni képtelen szeretetével, amely alig fért el a földön égre kellett végül csapnia, fel, az égre; megy legkedvesebb öcsénk, tenni, amit tenni kell, majd a halál elé. Csupa jó szándék és buzgalom, tettvágy és keménység. Eleven villám – emlékezetünk legáldottabb májusi esője.

PANEK ZOLTÁN

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

A halál változatai

 

    Az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET sorait a jóslat borzongató erejével ruházta fel az ízről ízre bekövetkezett halál.
    Petőfi sokszor jósolt verseiben; megjósolta késő nagyapai korát is (FELESÉGEM NEVE NAPJÁN; TI ÁKÁCFÁK E KERTBEN…, FIAM SZÜLETÉSÉRE), de semmit sem annyiszor, mint ifjonti halálát. Nyomtatásban megjelent első versének „temető” az utolsó szava (A BOROZÓ). Ez persze lehet véletlen: költő annyi mindent írnak temetőről, halálról. De véletlen-e az, hogy a halálképzetek makacsul ismétlődnek aztán verseiben? Első száz költeménye közül például huszonkettőben. Nem csináltam statisztikát más költők halál-verseiről, de azt hiszem, Petőfi vezet, talán még Kosztolányi előtt is; kevés lírikus akad a világirodalomban, ki hattyúdalát annyiszor írta meg. Mi oka volt reá?
    Petőfi halálköltészete nem morbid szenvelgés vagy metafizikai kalandozás, aminővel fiatal lélek gyakorta kacérkodik; ihletét nem rögeszmék és romantikus rémlátások vezették folyvást a halál felé, hanem nagyon is valóságos aggodalmak és szorongások, egy beteges és elgyötört szervezet testi megpróbáltatásai és panaszai. E halálköltészet nagyon is materiális alapja a hányatott élet, a nyomor, a gyakori éhezés, egyáltalán nem képletesen, a fűtetlen szobák, a rozoga kabátba behatoló szél a végtelen téli vándorutakon, a megtámadott tüdő, mely miatt a katonaságtól kiszuperálták; a sovány, rosszul táplált test, és ki tudja hány és miféle csúz kór és láz még, szédülések és nehéz légzések, fölriadások éjszaka, egyedül a szív kalimpáló ütemeivel. Petőfinek volt oka, fiziológiai oka tartania a korai haláltól.
    Érthető, hogy a halál e nagyon is valóságos, nyomasztó és mindennapos közelségének érzete feloldást kívánt, s elvezetett az értelmes halál költői eszméjének kialakításához: ha már halni kell fiatalon, legalább érdemes, nagy ügyért. Az eszme legtökéletesebb megfogalmazása az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET: nem  jóslat, nem előérzet, hanem vágy kifejezése; a nagy vers igemódja az óhajtó mód.
    Az értelmes és áhított halál eszméjének kialakulása Petőfi költeményeiben jól nyomon követhető. 1844. január-februárjából való a HONFIDAL, az első vers, melyben az eszme kipattan, egyelőre feltételesen: „Szentegyház keblem belseje. Oltára képed. Te állj, s ha kell :a templomot Eldöntöm érted…” Ugyanezen év július-augusztusában boldognak nevezi azt, ki meghal „a honért”, de az epigrammatikus kis vers személytelenül szól (ÉLET, HALÁL). Halál és megnyugvás gondolata párosul a RABHAZÁNAK FIA című költeményben (1844. december):  a megnyugvást a haza felszabadulása hozza, de a halál itt nem a felszabadító ütközetben, hanem már előtt bekövetkezett. Az első halálos csatatéri vízió a HÁBORÚVAL ÁLMODÁM (1845. aug. 20. – szept. 8.): vállalt halál, akár a „mennyegző napján” is, de „szörnyű vég”. Óhajtó módban először a HA AZ ISTEN kezdetű költemény (1845. aug. 20. – szept. 8.) invokálja a harcot és halált: „… lelkesítve zengjenek a harcok Csalogányai, a trombiták. Ott legyek, s az én szívemből szinte Nőjön egy halálos vérvirág.” Ez a vers az Egy gondolat bánt engemet legkorábbi előképe: a költő a hozzá illő halálnemet kéri istenétől, de első helyen még az észrevétlen, csendes, őszi elmúlást, s a harctéri halál kívánása a második helyre szorul. („De ha ezt nem engedné az isten…”) Az a gondolat, hogy a halál egy nemes ügyért „szebb s boldogítóbb” az életnél is, akkor jelenik meg először Petőfi költészetében, amikor már nagy világnézeti fordulata küszöbén áll, közvetlenül a dömösdi napok előtt (SORS, NYISS NEKEM TÉRT…, 1846. ápr. 24-30.): „Meghalni az emberiség javáért…” Ez már több, mint a „dulce et decorum” horatiusi közhelye, s a VÉRES NAPOKRÓL ÁLMODOM című vers (1846. nov. 6.) egyértelműen meg is határozza, hogy a csata, melyben a költő az életét kockáztatja, a népek végső nagy csatája, a győztes világforradalom lesz. „Véres napokról álmodom, Mik a világot romba döntik, S az ő világnak romjain Az új világot megteremtik.” Az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET írásakor már csak meg kell ismételnie: „minden rabszolga nép”, »kivívott diadal«; már csak néven kell neveznie az eszmét: »Világszabadság!«; már csak a nagy összecsapás szociális jellegére kell utalnia: »piros zászlókkal«; s a Véres napokról álmodom feltételes módját hajtó módra változtatnia: »Ott essem el én...«
    A kortársak egy része értetlenül állt Petőfi e ditirambikus halálkívánása előtt. Pulszky például. Dagályosnak nevezte a költeményt a Szépirodalmi Személben, mert a „világszabadságért meg akarni halni, az magában oly képtelenség, mely csak abból magyarázható, hogy a költő vagy az egy ember lehető legnagyobb erejét és hatását túlbecsülte, vagy megfelejtkezett arról, mily nagy a világ, mily nagy az emberiség, - még a legnagyobb hiúság sem tulajdoníthat egyes ember halálának befolyást az egész emberiségre, itt az egész eszme dagályos”. Pulszky tökéletesen félreértette vagy nem akarta megérteni a verset. Petőfi egy szóval sem mondja, hogy az emberiséget „egyes ember” halála fogja megváltani; óhajtott halála a „minden rabszolga nép” csatájának része, nagyszerű feloldódás a legtágabb közösségben. Az emberiség ügyét nem ez az egyéni áldozat dönti el, s ha mégis kívánatos az áldozat,elsősorban a költő számára az: megszabadítja a korai s értelmetlen halál oly sok versben megénekelt gyötrő sejtelmétől, azáltal, hogy értelmet ad a halálnak egy érdemes cél szolgálatába. Egy magasztos cél szolgálatában és a siker reményével. Ha kételkednénk, hogy Petőfi hitt az áhított, a sürgetett forradalom diadalában, ez a vers bizonyítja, hogy hitt; ha kételkednénk, hogy Petőfi ezt a csatát és ezt a diadalt végső- és eldöntőnek tartotta, ez a vers minden kételyt eloszlat. Mert az eufória, mely a korábbi költeményben még csak harci lelkesedés volt („A bajnokok sorába én Szilaj jókedvvel nyargalok be!”), most már magát a halált is besugározza: „ajkam, örömteli végszava zendül…” - s ez csak olyan ember érzelme lehet, ki tudja, hogy áldozata nem hiábavaló áldozat, mely után már az „új világ” megteremtése következik. A halál óhajtását ez, a végső forradalom eszméje igazolja; az eszmének a versben való jelenlétét pedig igazolja a boldog halála.

    Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy Petőfi nem kívánt legalább annyira értelmesen élni, mint halni céljaiért.

    Akart ő élni, és tenni főképpen (milyen jellemző, hogy a forradalmi tevékenységet csaknem mindig a „munka”, „nagy munka” szavakkal jelöli verseiben); akart és tett is. Azzal viszont, hogy tett, hogy belevetette magát a forradalmi irodalomba, a forradalmi cselekvésbe, ismét csak a halál szomszédságába került. Halálos fenyegetést idézett a fejére; Fekete Sándor tanulmányt írt költészetének mindegyre visszatérő „bitó” és „akasztófa” motívumairól. Petőfi vállalta ezt is, ezt az életveszélyt; A HAZÁRÓL című versének kihagyott strófája félelmetes tanúbizonyság:

Meghalni érted, oh hazám,
Habár rettentő kínpadon.
Kétszer, háromszor halni meg bár,
de érted halni: szent ohajtatom!

Kötél, akasztófa, kínpad, vesztőhely: nem a stílus véres hyperbolái Petőfi költészetében; e nyomjelző szavak valóságos szorongásokhoz és igaz elszánásokhoz vezetnek el. 48 előtt, 48 alatt: Petőfinek farkasszemet kellett néznie ezzel a halállal, megint csak nem képletesen. 1848 májusában Batthyány miniszterelnök statáriumot akart elrendelni a tüntető fiatalok ellen, statáriumot. Széchenyi beszélte le. A tüntetések vezetője Petőfi volt. Idézhetek más adatot és más forrást is: Ludvigh János följegyzéseit. A pákozdi csata előtt vagyunk, a sukorói templomban, magyar urak közt. Haditanács. A császári tisztek nem akarnak nekimenni a császári Jellasicsnak, Ludvigh fölolvassa az országgyűlés határozatát, hogy a sereg ütközzék, ne hátráljon. Batthyány? Megsértődik, mert Kossuth megígérte neki, hogy a miniszterelnök távollétében az országgyűlés nem határoz, s lám mégis. Presztizskérdés! Batthyány lemond, Moga is lemond, a tisztek lemondanak, Kiss Ernő, az aradi mártír lemond, lecsapja kardját, Batthyány kard után kapkod, párbajozni akar, tolongás, tumultus, csaknem tettlegesség. A tiszturak Petőfi és Vasvári elfogatását, hadi törvény elé állítását követelik, „mondván, hogy ők a közlegénységet a tisztek ellen fellázítják, mit ezentúl el nem fognak tűrni.” A hadi törvény komoly dolog, s az ügy, ezúttal, nem a nyakravaló. Illyés szégyenoszlopot kívánt Szabadszállásra, a választási bukás helyére, emlékeztetőül a nemzetnek, amely… Mit kellene hát Sukorón felállítanunk, ha teljesül a tisztek óhaja? Szabadszálláson csak boroskupa, bőgő paraszt és bot akart ölni, Sukorón hideg ész, sziszegő gyűlölet, szavazás, föltartott kéz vagy koppanó fekete-fehér golyó. Persze, hála isten, a haditanács nem ment ölre. Batthyány nem párbajozott, Petőfit nem fogták el, sőt futott Bécs felé Jellasics, a gyáva. Előbb azonban még egy jelenetet tartogat számunkra a történelem, mely – úgy látszik – szereti olykor a végletekig kiaknázni szereplői jellemének színpadi lehetőségeit, amiért csak hálásak lehetünk néki. A haditanácsnak kezében voltak Jellasics elfogott levelei. Ludvigh az országgyűlés küldötteivel föl akarta bontatni őket, Batthyány tiltakozott: fölbontani a címzett hozzájárulása nélkül? Habozás tehát és huzavona ismét, sértődés megint és ajtót csapó elrohanás, a címzett pedig, Lamberg, éppen ez órákban, e huzavona alatt esett áldozatul Pesten a nép ítéletének. Vitatkozók, urak, törvénytisztelők, vitéz katonák persze, s majdan mártírok szentek is, kiket Petőfivel közös jelképi sír és panteon fogad be, de lehet-e nagyobb távolságot elképzelni gy nemzet két fele között mint amekkorát e komikus ellentétben tapasztalunk: emitt e vircumspectus politikusok, kik két cégéres ellenség levéltitkának szentségét pipiskedik körül, amott pedig a nép, mely a hídra rohan, sújt, öl, s Petőfiben nyeri el tette énekesét. Nagyon nagy ez a távolság, akkora, hogy végletei néha csak az akasztófa alatt találkozhatnak össze. Petőfi szellemrokona Blanqui pontosan tudta ezt mindenesetre jobban, mint a langymeleg és egyeztető irodalomtörténet évszázada; Blanqui megírta Kossuth Magyarországáról: „On nous pendrait, lá-bas”, minket ott fölakasztanának.
    Petőfi esetében ettől legalább megkímélt bennünket a sors, de megtagadta a végső diadal euforikus áldozatát s: hozta helyette a halált, nyomorultul, a paták alatt.
    "Országomat egy lóért!” Egy ló, egy akármilyen rossz, vézna gebe megmenthette volna Petőfi életét. A vízaknai csatában még „tajtékzó lován” száguldozott, úgy, ahogy két évvel azelőtt elképzelte:

Örömmel vágom én  magam
Föl paripámra a nyeregbe!
A bajnokok sorába én
szilaj jókedvvel nyargalok be!

Ezt a verset, melyben véres napokról álmodik. 1846. nov. 6-án írta Berkeszen, egy kirándulásnyi távolságra Koltótól. Mért éppen akkor, miért nem fél évvel előbb vagy utóbb? Hisz a forradalomról korábban is, később is álmodozott. Ezúttal meglephetjük a költő ihletét: tulajdonképpen dicsekedni akart azzal, hogy – lovagolni tud! Azokban a napokban tanult meg. Professzora Teleki Sándor volt; őtőle tudjuk, hogy „a ló egész szenvedélyévé vált; én tanítottam lovagolni.” Beszámolt a lovaglóleckékről Petőfi is, természetesen versben:

Rövidre fogtam a kantárszárat.
Régóta fut a lovam, kifáradt.
Szájában tajtékos a zabola,
sarkantyúmtól véres az oldala.

    Ez még csak egyszerű pillanatkép; az élmény keresi útját. A berkeszi kiránduláson,melyre talán épp lóháton indult, kialakul a végső megfogalmazás; friss öröme összekapcsolódik a forradalomáhítás mélyebb élményével és Júlia szerelmének sugallatával, hogy

Ha megvagdalják mellemet.
Fog lenni, aki bekötözze…

- e három elem találkozása kellett ahhoz, hogy a nagy vers megszülessék… A lovagló-leckék folytatódnak a költői mézeshetek alatt. „Az íráson kívül lovagoltam és olvastam. A lovaglás oly szenvedélyem, mint neked – írja Úti levelében Kerényinek – a délutáni alvás.” A lovastudomány büszke birtokosa beszél így. Hihetőleg megülte volna szőrén is a lovat ott, a fehéregyházi menekülésbe. Néhány hete még megvolt a hátasa. Bemtől kapta, de eladta, kellett a pénz fuvarra, dajkára, kenyérre. Keserűen panaszolta el vezérének. Nem sejtette, hogy életébe kerül majd szegénysége…
    Budapest, 1969. május.

LUKÁCSY SÁNDOR

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

Schöpflin Aladár: Júlia

    Herczeg Ferenc új színdarabja újra aktuálissá tette Szendrey Júliát. Olyan kevés regényes nőalakja van a magyar múltnak, hogy az az egy-kettő minduntalan úja aktuálissá válik anélkül, hogy valami újat lehetne róluk mondani. Szendrey Júlia emléke támad fel leggyakrabban, nem azért, mert Szendrey Júlia volt, hanem mert Petőfiné volt, egy üstökösnek a kísérő csillaga, mely elhalványult, amint az üstökös letűnt az égről. Sok újat mondani róla nem tud senki, még Herczeg Ferenc sem, az újabban fölbukkant adatok és nemsokára – úgy hírlik – nyilvánosságra kerülő naplója sem fog újat elárulni róla, legfeljebb részletet olyan dolgoknak, melyeket nagyjában úgy is tudunk.
    Júlia élete ugyanis egyáltalán nem volt nagy élet. Különösebben komplikált élet sem volt. A romantika korában folyt le, amikor kultusza volt a regényességnek. Az a kevés reményesség, ami Júlia életében mégiscsak volt, részint a korból, részint Petőfi temperamentumából sugárzott rá. Falusi kislány volt, aki olvasott néhány Georges Sand-regényt és egyrészt arról ábrándozott, vajha bálkirálynő lehetne a nagykárolyi megyebálon, másrészt pedig arról, hogy ő is átélhessen olyan merész szenvedélyeket, olyan nagyszabású életben, mint a francia regényírónő hősnői. A véletlen szabta meg, hogy melyik ábránd vonalában alakuljon élete. Ha véletlenül egy csinos szolgabíró jön el érte akkor, a nagykárolyi életideál irányában élt volna, kacér, mulatós szeszélyes falusi asszony módjára legjobb esetben egy vármegye pletykálnak gyertyavilágánál. Véletlenül azonban a költő jött és ez a kicsiny élet a regény irányába fejlődött. Meglett a regény első kelléke: az apai ellenzés. Ezer apa ellenzett ezer házasságot és a dolog elsimult, a szerelmesek előbb-utóbb egymáséi lettek, különösebb lárma nélkül. De mert Petőfi házasságát ellenezte egy apa és Petőfi nagyon is önérzete volt, nyilvánossághoz szokott ember volt, aki semmiféle ügyét nem rejtette véka alá, versekben hozta nyilvánosságra jókedvét, rossz kedvét, azt, hogy összeveszett Pákh Alberttel, hogy meglátott egy kis leányt, menten beleszeretett és el akarta venni feleségül. Az apai ellenzésből is mindjárt nyilvános ügyet csinált s a derék öreg Szendrey bizonyára nagyon nézett, mikor rájött, hogy ő mindössze aggodalmaskodott, hogy jó férj lesz-e ez a szokatlan viselkedésű poéta, el tudja-e tartani a feleségét és a dolgokból országos ügy lett, versek és hírlapi cikkek témája, sőt elvi kérdés, a költő megbecsülésének kérdése a polgári ember részéről, amiről vitatkozott az egész haza. Előbb-utóbb mégis beleegyezett volna a házasságba, hiszen meggyőződhetett volna, hogy Petőfi derék, tisztességes, példásan erkölcsös ember, aki hiába játssza bohémet, alapjában mégiscsak jó polgári érzésű ember és jövedelme is van annyi nőttön-növekvő népszerűsége mellett, hogy a feleségének nem kell éhezni. De Petőfinek nem kellett az előbb-utóbb, neki a romantikus gesztus kellett, talán nem is esett volna jól az esküvő, ha egészen normális körülmények között folyik le. Abban a korban gyönyörűen – és ami fő, őszintén – hangzottak az olyan szavak, mint apaátok, anyakönyv, minden akadályt legyőző szerelem stb. – az ember feldíszíthette vele magát és szerelmesét. Júlia esküvője tehát szenzációs formák közt folyt kel, bár a szenzáció szót akkor még Erdődön és környékén aligha ismerték. A nyugtalanul ábrándozó Georges Sand-olvasónak, Júliának hogyne tetszett volna az, hogy ő most egy szenzáció hősnője? Hogy az esküvői menetében nemcsak néhány nyoszolyólány vesz részt, és nézője nemcsak a falu népe és a környék intelligenciája, hanem egész Magyarország…
    Hogy szerette-e Petőfit? Persze, hogy szerette, mert máskülönben miért ment volna hozzá? Szerette volna-e akkor is, ha nem a híres költő? Istenem, Petőfit szerette, az egész Petőfit, akihez hozzá tartozott, sőt legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy híres költő s ez mindenképp fontosabb, minthogy milyen az arca, keze-lába, milyen színű a haja. És az is fontos volt, hogy hírneve, költő volta az életben alvó elhelyezkedése érdekes volt, regényes és mellette az élet érdekes és regényes kilátásokat mutogat. Romantikus korban vagyunk, amikor a költő homlokán láthatatlan babért láttak a nyugtalanabb lelkek és a szenzációkban gazdag élet volt az élet-ideál. A fiatal lányok Hugo Victor, az időseb Dumas és – ismét csak – Georges Sand regényhősnőit szerették volna utánozni. A szerelem komplikált valami, a szerelmesek külső körülményei épp úgy szerepet játszanak benne, mint a fizikai és lelki tulajdonságok. Akit szeretünk, úgy szeretjük, ahogy van és ki tudja, szeretnők-e, ha valami hiányzanék belőle. Júlia szerette Petőfit a költőt, a romantikus embert, a híres embert, olyannak szerette, amilyen volt, az egész Petőfit szerette mindenestől. Ehhez a szerelemhez hozzátartozott az is, hogy Petőfi hírneves nővé, közfigyelem tárgyává tette, kielégítette hiúságát.
    Aztán gyönyörű hónapok következtek. Gyönyörű szerelemtől áradó napok, nagy nyilvánosság, pesti élet híres emberek között, feleségek felesége, fiúgyermek, állandóan elragadtatott férj, forradalmi szereplés, a költő koszorújához a csatatéri szabadsághős koszorúja, - hogyne szerette volna Júlia azt a férjet, aki ennyit nyújtott neki? Fiatal volt, szép volt, hiú volt, kacér volt, mindennap olvashatta  ő is, az egész ország is, hogy ő fiatal, szép, boldog és boldogító. Nagy szerelem volt, szép szerelem minden részről.
    De jött Segesvár, és a nagy, boldog farsang böjtje. Júliának új fejadat nehezedett a vállára: a tüneményes költő, az elesett szabadsághős özvegyének kellett lennie. Azon vette észre magát, hogy az emberek követelnek tőle, mégpedig nem csekély dolgokat. Körülbelül olyasvalamit, hogy üljön oda az ideális nagy költő szobrának talapzatára allegorikus múzsaalaknak márványból, agy bronzból. Hogy egész életén ne csináljon mást, mint nézzen alulról felfelé elesett urára és szentelje életét annak a Petőfi-legendának, amely akkor bukkant fel a Világos utáni sötétségből. Egyszerűen nem követeltek tőle kevesebbet, mint hogy legyen éppen olyan nagy lélek, mint Petőfi volt. És méghozzá ott volt a „Szeptember végén” komor jóslata, amelynek megcáfolása ő reá hárult keserves kötelességként.
    Szegény Júlia pedig nem volt nagy lélek ő egy egyszerű erdődi kisleány volt, akit a költő szerelme kiemelt a jelentéktelenség homályából, körülsugározta idealizálása glóriájával és óriási módon megnagyította a világ előtt. Júlia nem volt nagy lélek és mindenki azt követelte tőle, hogy akkora és olyan legyen, amekkorává és amilyenné a szerelmes költő idealizálta. Amint pedig elesett mellőle a költő, egyszerre megint az a kis asszonyka lett belőle, aki eredetileg volt, a jelentéktelenség homályába való. Mint a vékonyszárú virág, amely mellől a szélvihar kirántotta a karót, hajladozott ide-oda, nem tudott a maga emberségéből megállni. Nem maradt benne más, mint ami eredetileg benne volt, egy kis kacérság, egy kis hiúság, egy kis Georges Sand-i nyugtalankodás. A múzsa leszállt a szobor talapzatáról, kiderült róla, hogy húsból és vérből van, sőt a bizonytalan özvegység első zavarában nehány csacsiságot csinál. Anyagi gondok is fenyegették, a múzsától mindenki csak követelt, de senki se kérdezte tőle, miből fog megélni. Egy darabig tévedezett és aztán ráébredt, hogy semmiképpen sem tud egyedül élni, sem morálisan, sem anyagilag nem tud férfi nélkül a maga lábán megállni. Mit tehetett egyebet? Férjhez ment ahhoz, aki kérte. Horvát Árpád egyetem tanárhoz.
    A közvélemény, amely csak követelt tőle, de adni nem adott neki semmit, ezen nagyon megbotránkozott. Kisvárosi Magyarország volt az akkor, puritán polgári erkölcsű, emberszóló kegyetlenül ítélő. A Petőfi-legenda mint tegnap gyúlt fény ragyogott az elbukott szabadságharc gyászdrapériái fölött. Júlia erre a fényre vetett némi árnyat. A legendához jól illett volna záróvignettául a mártír-özvegy és Júlia nem engedte ezt a vignettát odarajzolni. Júlia megbűnhődött érte. Az egész ország szóbeszédének tárgya lett. Komoly, nagy emberek is megrótták. Arany János „A honvéd özvegyé”-t írta róla. De Arany János kíméletes volt, versét nem adta nyilvánosságra. Jókai nem volt ilyen kíméletes. „A holt költő szerelme” hangversenyek szavalati darabja lett. Júlia érezhette és bizonyára érezte is az egész ország hol hangos, hol csendesülő rosszallását. Júliával nagyon szigorú volt a közvélemény. Még az utókor sem hagy neki békét. Nagyon keservesen megfizetett azért, mert egy nagy költő felesége mert lenni

Forrás: Brassói Lapok XXXVI. évf. 73. sz. 1930. március

Jakab Ödön (1854-1931)

 

    Ezelőtt bizony több mint félszázaddal – 1874 őszén – ismeretlen név állott a jó Vadnak Károly kedves Fővárosi Lapok-ja egyik számának élén közölt vers alatt. A népballadák hangján és formájában írt versnek az volt a címe, hogy: NEM LÁTTÁK A KICSI FIAM? Az új költő neve pedig: Jakab Ödön.
    Jakab Ödön akkor – mint a kolozsvári egyetem bölcsészeti karának hallgatója – a fiatalság legszebb napjait élte, az élet gyöngyvirágos tavaszában járt: húszesztendős volt! Az említett vers figyelmet keltett irodalmi körökben is és a minden fiatal tehetségért nagy örömmel lelkesedő Szász Károly, a későbbi püspök, akkor még tanácsos a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, Trefort oldalán – mindjárt érdeklődni kezdett az új kis költőtárs iránt, akivel egy-két év  múlva aztán élénk levelezési folytatott. Szász Károly után nagy értékű levélgyűjtemény maradt a család birtokában, s ezek közt a levelek közt ott van a dévai fiatal tanárnak, Jakab Ödönnek is több kedves levele. Olyan igaz szeretet és tisztelet érzik ki ezekből a levelekből a nagy tekintélyű irodalmi vezér iránt, amilyennek őszinte, meleg hangja a mai önző, rideg világban bizony ritkán csendül meg. És észre lehet venni a sorokból, hogy a bennök megnyilatkozó érzés voltaképpen visszhangja annak az önzetlen ragaszkodásnak, kedves érdeklődésnek, amellyel a neves író az ő ifjú kezdő pályatársa iránt viseltetett.
    Beh boldog világ is volt az! A lángoló érzésű Jakab Ödön alighogy 25 esztendős korában kinevezték helyettes tanárnak, évi 800, mondd: nyolcszáz forint díjazással már meg mert házasodni, elvevén diákkori eszményképét, Rózát, ki aztán neki – időnap előtti haláláig – nemcsak hűséges élettársa, hanem valósággal múzsája lett, s kinek nevét, lelkét, szellemét sok szép költeményben örökítette meg a költő-férj.    
    Alig féléves boldog házas volt a dévai poéta-tanár, mikor nagy irodalmi kitüntetés érte: FEHÉR ÁGNES című, igen szépen írt, drámai lüktetésű népies balladáját, hűséges öreg barátja, a kitűnő előadó Szász Károly bemutatta a Kisfaludy-Társaságban. Az ülés programja különben is nagyon érdekes volt, úgyhogy a nagyobbára hölgyekből álló közönség egy része már kiszorult a teremből, s  képes-teremre nyíló ajtóban szorongott. Jakab Ödön balladája igen nagy hatást tett, s a fiatal költőt egyszerre az újabb nemzedék egyik legtehetségesebb tagjának ismerte el. A közönség és kritika egyaránt.
    Ugyanabban a levélben, mellyel ezt a balladát Szász Károlynak felküldötte, szerényen szóba hozta Jakab Ödön azt is, hogy vajon folyamodhatnék-e már rendes tanárságért? „Én – írja – 800 forinttal kijönnék, de lehetetlen a szállások drágasága miatt. Hitvány szállást is 250 forinton alul nem kaphatni. A kollégák nagyobb része 300 forintosban lakik. Ilyen drágaságot sohasem láttam. 250 forintot pedig lehúzva szállásra, csak 550 forint marad. Ennyi pedig nagyon kevés mindenre…”
    Ötszázötven forint – mindenre… Hát annyi, valóban, ötven évvel ezelőtt is kevés volt. Ám azért valahogyan mégis csak kijött belőle a boldog pár – de hogy miképpen, azt persze a mai nemzedék nemcsak elhinni, de még elképzelni sem tudja. Nemcsak azért nem, mert ma az árak mások, hanem mert egészen mások az igények is. Ó, azok a régimódi, fiatal tanárok, különösen ha még poéták is voltak – és a hitveseik, különösen ha úgy szerették urukat, mint Róza az övét: az életnek csak eszményi oldalát nézték s ha kevés volt a tüzelőjük, hát pótolták szívük melegével. Körülbelül harminc esztendővel Jakab Ödön dévai tanársága előtt – az ötvenes években – Arany János, aki költői munkássága mellett szintén tanárkodott, ugyancsak ilyen, nem sok százforintos professzori fizetésből éldegélt családjával s a dévai ifjú poéta-tanár lelki szemei előtt vigasztaló és bátorító mintaképül ott ragyoghatott annak a nagykőrösi szerény tanári szállásnak mécsvilága, amely mellett egykor az ország első költője szigorgott, rendületlenül javítgatva a tanulók dadogó dolgozatait és írogatva a maga halhatatlan verseit. Az a harminc év, ami az ötvenes évek íróit a nyolcvanak évekéitől elválasztotta: óriási változást hozott a magyar közéletbe, a politikai elnyomatás keserves korából a nekilendült alkotmányos élet ragyogó éveibe vezetvén át a nemzetet, - de nem változtatta meg a régi magyar egészséges világnézetet, felfogást, szokásokat és erkölcsöket. A további évtizedek azonban bezzeg felforgattak mindent, elporlasztották sok szép hagyományunk kőszikláját, úgyhogy bizony nem üres frázis, mikor a mai szomorú viszonyok között a régi jó időket emlegetjük…
    Az erdélyi fiatal poétából azóta öreg ember lett. A kilencvenes években fölkerült tanárnak a fővárosba s csakhamar bekerült rendes tagnak a Kisfaludy-Társaságba, hol mint vendég, már nagy népszerűségre tett szert. Költeményeinek első kötete már előbb, 1880-ban jelent meg, előfizetéssel és – ami akkor nagy szó, szinte irodalmi esemény volt: majdnem ezer előfizető jelentkezett! Azután sok könyve jelent meg Jakab Ödönnek, nemcsak verseskötetek, hanem prózai elbeszéléseket is tartalmazók, ÁRGIRUS című szép tündérmeséjével megnyerte az Akadémia Nádasdy-díját, amit nemigen gyakran adtak ki, írt több színdarabot is, tagja lett az Akadémiának – és most, mikor már túl van a hetvenen, de egészsége és munkakedve még mindig töretlen: megjelenik a Kisfaludy-Társaság kiadásában, a Franklin-Társulatnál legfrissebb versgyűjteménye, az ESTE FELÉ című.
    Este felé… Igaz. De szépen élve, szorgalmas munka közt töltvén el a néha felhős, sokszor verőfényes napot: mily kedves az az esti hangulat. Az öreg lantos kedves álmot lát: kiül a ház elé, hallgatja a kis templomból az alkonyi csöndben feléje csendülő harangszót, a hazatérő nyáj kolompját, a munkából érkező fiatalok vidám dalolását – s mintha mindezeken túl, messze távolból, még más ismerős, édes melódiák is zengenének… Nem, nem a messzeségből, csak a lelke mélyéből hallatszanak ezek a hangok – hangok, a maga ifjúságából. S ezeknek hatása alatt dúdolni kezd és ugyanazon a hangon, ugyanazzal a tiszta érzéssel, mint egykor, újabb dalok kezdenek zsongani lelkében, s törnek elő ajkán.    
    Énekel a világ sok összetört bálványáról, lejárt istenekről, s boldogan nyugszik meg annak tudatában, hogy:

„… Változatlan él az Isten,
Az egy, valódi és, örök!…”

    Hajdani módja szerint – mely költészetének jellemző vonása lett – reflexióit egy-egy találó, kedves, költői képpel világítja meg verseiben, s megindítóan újítja föl nagy poéta-elődöknek: a Himfy-dalok költőjének, s a NÉGY-ÖKRÖS SZEKÉR halhatatlan lantosának emlékét. Közbe-közbe egy-egy szép francia verset tolmácsol nyelvünkön, Hugo-tól, Béranger-től, Verhaeren-től, Rostand-tól. Azután látja, hogy az alkonyi ég elborul, zúgó szél támad, s kitör a fergeteg… Rettenetes ítéleti idő – megreszketnek a Kárpát bércet, recseg-ropog az egész világ épülete. De az öreg költőt ez nem hallgattatja el, sőt mintha új erőre kapna a kitört vérzivatarban, lantján megrázóan harsog az ének. AZ ÁLMOK MOST NEM ÜLNEK ITTHON – HÁBORÚD IDŐKET ÉLÜNK – VÉGÍTÉLET – SZOMORÚ ESTÉK – ROMÁNIA – AZ ALFÖLD MAGYARJAIHOZ – RIADÓ – hát valóban estére fordult volna már pályája annak, aki ezeket a költeményeket zengi Hisz az érzésnek ez a frissessége, a formának ez a szépsége fiatal költőnek is becsületére válnék. Oh, az ilyen estétől még messze van a néma, sötét éjszaka. Az ilyen erővel teljes versek után még sok hasonlót várhatunk – várunk is örömmel, szeretettel, az elismerés színes, illatos virágait szórva az öreg költő lábai elé, hogy azokon járjon álmodozva, életének enyhe alkonyatában…
    Mikor Jakab Ödönt, harminc és egynéhány évvel ezelőtt a Kisfaludy-Társaság megválasztotta tagjává – Beöthy Zsolt titkár az ünnepies közülésen előadott jelentésében így referált erről az eseményről: „Megválasztottuk Jakab Ödönt, ki a költészetnek mindhárom ágában évtizedek óta olyan szinte áhítatos komolysággal működik, mely éppúgy kifejezi a költészet iránt való odaadó lelkesedését,mint eszményeinek nemességét.”
    Mily jól esik most megállapítanunk, hogy ezek a jellemző szavak ma is a maguk teljességében ráillenek az ESTE FELÉ című kötet költőjére, aki az évek számát tekintve talán megöregedett, de áhítatos lelkesedésében és eszményei nemességében csöppet sem változott.

SZÁSZ KÁROLY

Forrás: Irodalomtörténet XVI. évf. 1-2. sz. Budapest, 1927.