A halál változatai

 

    Az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET sorait a jóslat borzongató erejével ruházta fel az ízről ízre bekövetkezett halál.
    Petőfi sokszor jósolt verseiben; megjósolta késő nagyapai korát is (FELESÉGEM NEVE NAPJÁN; TI ÁKÁCFÁK E KERTBEN…, FIAM SZÜLETÉSÉRE), de semmit sem annyiszor, mint ifjonti halálát. Nyomtatásban megjelent első versének „temető” az utolsó szava (A BOROZÓ). Ez persze lehet véletlen: költő annyi mindent írnak temetőről, halálról. De véletlen-e az, hogy a halálképzetek makacsul ismétlődnek aztán verseiben? Első száz költeménye közül például huszonkettőben. Nem csináltam statisztikát más költők halál-verseiről, de azt hiszem, Petőfi vezet, talán még Kosztolányi előtt is; kevés lírikus akad a világirodalomban, ki hattyúdalát annyiszor írta meg. Mi oka volt reá?
    Petőfi halálköltészete nem morbid szenvelgés vagy metafizikai kalandozás, aminővel fiatal lélek gyakorta kacérkodik; ihletét nem rögeszmék és romantikus rémlátások vezették folyvást a halál felé, hanem nagyon is valóságos aggodalmak és szorongások, egy beteges és elgyötört szervezet testi megpróbáltatásai és panaszai. E halálköltészet nagyon is materiális alapja a hányatott élet, a nyomor, a gyakori éhezés, egyáltalán nem képletesen, a fűtetlen szobák, a rozoga kabátba behatoló szél a végtelen téli vándorutakon, a megtámadott tüdő, mely miatt a katonaságtól kiszuperálták; a sovány, rosszul táplált test, és ki tudja hány és miféle csúz kór és láz még, szédülések és nehéz légzések, fölriadások éjszaka, egyedül a szív kalimpáló ütemeivel. Petőfinek volt oka, fiziológiai oka tartania a korai haláltól.
    Érthető, hogy a halál e nagyon is valóságos, nyomasztó és mindennapos közelségének érzete feloldást kívánt, s elvezetett az értelmes halál költői eszméjének kialakításához: ha már halni kell fiatalon, legalább érdemes, nagy ügyért. Az eszme legtökéletesebb megfogalmazása az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET: nem  jóslat, nem előérzet, hanem vágy kifejezése; a nagy vers igemódja az óhajtó mód.
    Az értelmes és áhított halál eszméjének kialakulása Petőfi költeményeiben jól nyomon követhető. 1844. január-februárjából való a HONFIDAL, az első vers, melyben az eszme kipattan, egyelőre feltételesen: „Szentegyház keblem belseje. Oltára képed. Te állj, s ha kell :a templomot Eldöntöm érted…” Ugyanezen év július-augusztusában boldognak nevezi azt, ki meghal „a honért”, de az epigrammatikus kis vers személytelenül szól (ÉLET, HALÁL). Halál és megnyugvás gondolata párosul a RABHAZÁNAK FIA című költeményben (1844. december):  a megnyugvást a haza felszabadulása hozza, de a halál itt nem a felszabadító ütközetben, hanem már előtt bekövetkezett. Az első halálos csatatéri vízió a HÁBORÚVAL ÁLMODÁM (1845. aug. 20. – szept. 8.): vállalt halál, akár a „mennyegző napján” is, de „szörnyű vég”. Óhajtó módban először a HA AZ ISTEN kezdetű költemény (1845. aug. 20. – szept. 8.) invokálja a harcot és halált: „… lelkesítve zengjenek a harcok Csalogányai, a trombiták. Ott legyek, s az én szívemből szinte Nőjön egy halálos vérvirág.” Ez a vers az Egy gondolat bánt engemet legkorábbi előképe: a költő a hozzá illő halálnemet kéri istenétől, de első helyen még az észrevétlen, csendes, őszi elmúlást, s a harctéri halál kívánása a második helyre szorul. („De ha ezt nem engedné az isten…”) Az a gondolat, hogy a halál egy nemes ügyért „szebb s boldogítóbb” az életnél is, akkor jelenik meg először Petőfi költészetében, amikor már nagy világnézeti fordulata küszöbén áll, közvetlenül a dömösdi napok előtt (SORS, NYISS NEKEM TÉRT…, 1846. ápr. 24-30.): „Meghalni az emberiség javáért…” Ez már több, mint a „dulce et decorum” horatiusi közhelye, s a VÉRES NAPOKRÓL ÁLMODOM című vers (1846. nov. 6.) egyértelműen meg is határozza, hogy a csata, melyben a költő az életét kockáztatja, a népek végső nagy csatája, a győztes világforradalom lesz. „Véres napokról álmodom, Mik a világot romba döntik, S az ő világnak romjain Az új világot megteremtik.” Az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET írásakor már csak meg kell ismételnie: „minden rabszolga nép”, »kivívott diadal«; már csak néven kell neveznie az eszmét: »Világszabadság!«; már csak a nagy összecsapás szociális jellegére kell utalnia: »piros zászlókkal«; s a Véres napokról álmodom feltételes módját hajtó módra változtatnia: »Ott essem el én...«
    A kortársak egy része értetlenül állt Petőfi e ditirambikus halálkívánása előtt. Pulszky például. Dagályosnak nevezte a költeményt a Szépirodalmi Személben, mert a „világszabadságért meg akarni halni, az magában oly képtelenség, mely csak abból magyarázható, hogy a költő vagy az egy ember lehető legnagyobb erejét és hatását túlbecsülte, vagy megfelejtkezett arról, mily nagy a világ, mily nagy az emberiség, - még a legnagyobb hiúság sem tulajdoníthat egyes ember halálának befolyást az egész emberiségre, itt az egész eszme dagályos”. Pulszky tökéletesen félreértette vagy nem akarta megérteni a verset. Petőfi egy szóval sem mondja, hogy az emberiséget „egyes ember” halála fogja megváltani; óhajtott halála a „minden rabszolga nép” csatájának része, nagyszerű feloldódás a legtágabb közösségben. Az emberiség ügyét nem ez az egyéni áldozat dönti el, s ha mégis kívánatos az áldozat,elsősorban a költő számára az: megszabadítja a korai s értelmetlen halál oly sok versben megénekelt gyötrő sejtelmétől, azáltal, hogy értelmet ad a halálnak egy érdemes cél szolgálatába. Egy magasztos cél szolgálatában és a siker reményével. Ha kételkednénk, hogy Petőfi hitt az áhított, a sürgetett forradalom diadalában, ez a vers bizonyítja, hogy hitt; ha kételkednénk, hogy Petőfi ezt a csatát és ezt a diadalt végső- és eldöntőnek tartotta, ez a vers minden kételyt eloszlat. Mert az eufória, mely a korábbi költeményben még csak harci lelkesedés volt („A bajnokok sorába én Szilaj jókedvvel nyargalok be!”), most már magát a halált is besugározza: „ajkam, örömteli végszava zendül…” - s ez csak olyan ember érzelme lehet, ki tudja, hogy áldozata nem hiábavaló áldozat, mely után már az „új világ” megteremtése következik. A halál óhajtását ez, a végső forradalom eszméje igazolja; az eszmének a versben való jelenlétét pedig igazolja a boldog halála.

    Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy Petőfi nem kívánt legalább annyira értelmesen élni, mint halni céljaiért.

    Akart ő élni, és tenni főképpen (milyen jellemző, hogy a forradalmi tevékenységet csaknem mindig a „munka”, „nagy munka” szavakkal jelöli verseiben); akart és tett is. Azzal viszont, hogy tett, hogy belevetette magát a forradalmi irodalomba, a forradalmi cselekvésbe, ismét csak a halál szomszédságába került. Halálos fenyegetést idézett a fejére; Fekete Sándor tanulmányt írt költészetének mindegyre visszatérő „bitó” és „akasztófa” motívumairól. Petőfi vállalta ezt is, ezt az életveszélyt; A HAZÁRÓL című versének kihagyott strófája félelmetes tanúbizonyság:

Meghalni érted, oh hazám,
Habár rettentő kínpadon.
Kétszer, háromszor halni meg bár,
de érted halni: szent ohajtatom!

Kötél, akasztófa, kínpad, vesztőhely: nem a stílus véres hyperbolái Petőfi költészetében; e nyomjelző szavak valóságos szorongásokhoz és igaz elszánásokhoz vezetnek el. 48 előtt, 48 alatt: Petőfinek farkasszemet kellett néznie ezzel a halállal, megint csak nem képletesen. 1848 májusában Batthyány miniszterelnök statáriumot akart elrendelni a tüntető fiatalok ellen, statáriumot. Széchenyi beszélte le. A tüntetések vezetője Petőfi volt. Idézhetek más adatot és más forrást is: Ludvigh János följegyzéseit. A pákozdi csata előtt vagyunk, a sukorói templomban, magyar urak közt. Haditanács. A császári tisztek nem akarnak nekimenni a császári Jellasicsnak, Ludvigh fölolvassa az országgyűlés határozatát, hogy a sereg ütközzék, ne hátráljon. Batthyány? Megsértődik, mert Kossuth megígérte neki, hogy a miniszterelnök távollétében az országgyűlés nem határoz, s lám mégis. Presztizskérdés! Batthyány lemond, Moga is lemond, a tisztek lemondanak, Kiss Ernő, az aradi mártír lemond, lecsapja kardját, Batthyány kard után kapkod, párbajozni akar, tolongás, tumultus, csaknem tettlegesség. A tiszturak Petőfi és Vasvári elfogatását, hadi törvény elé állítását követelik, „mondván, hogy ők a közlegénységet a tisztek ellen fellázítják, mit ezentúl el nem fognak tűrni.” A hadi törvény komoly dolog, s az ügy, ezúttal, nem a nyakravaló. Illyés szégyenoszlopot kívánt Szabadszállásra, a választási bukás helyére, emlékeztetőül a nemzetnek, amely… Mit kellene hát Sukorón felállítanunk, ha teljesül a tisztek óhaja? Szabadszálláson csak boroskupa, bőgő paraszt és bot akart ölni, Sukorón hideg ész, sziszegő gyűlölet, szavazás, föltartott kéz vagy koppanó fekete-fehér golyó. Persze, hála isten, a haditanács nem ment ölre. Batthyány nem párbajozott, Petőfit nem fogták el, sőt futott Bécs felé Jellasics, a gyáva. Előbb azonban még egy jelenetet tartogat számunkra a történelem, mely – úgy látszik – szereti olykor a végletekig kiaknázni szereplői jellemének színpadi lehetőségeit, amiért csak hálásak lehetünk néki. A haditanácsnak kezében voltak Jellasics elfogott levelei. Ludvigh az országgyűlés küldötteivel föl akarta bontatni őket, Batthyány tiltakozott: fölbontani a címzett hozzájárulása nélkül? Habozás tehát és huzavona ismét, sértődés megint és ajtót csapó elrohanás, a címzett pedig, Lamberg, éppen ez órákban, e huzavona alatt esett áldozatul Pesten a nép ítéletének. Vitatkozók, urak, törvénytisztelők, vitéz katonák persze, s majdan mártírok szentek is, kiket Petőfivel közös jelképi sír és panteon fogad be, de lehet-e nagyobb távolságot elképzelni gy nemzet két fele között mint amekkorát e komikus ellentétben tapasztalunk: emitt e vircumspectus politikusok, kik két cégéres ellenség levéltitkának szentségét pipiskedik körül, amott pedig a nép, mely a hídra rohan, sújt, öl, s Petőfiben nyeri el tette énekesét. Nagyon nagy ez a távolság, akkora, hogy végletei néha csak az akasztófa alatt találkozhatnak össze. Petőfi szellemrokona Blanqui pontosan tudta ezt mindenesetre jobban, mint a langymeleg és egyeztető irodalomtörténet évszázada; Blanqui megírta Kossuth Magyarországáról: „On nous pendrait, lá-bas”, minket ott fölakasztanának.
    Petőfi esetében ettől legalább megkímélt bennünket a sors, de megtagadta a végső diadal euforikus áldozatát s: hozta helyette a halált, nyomorultul, a paták alatt.
    "Országomat egy lóért!” Egy ló, egy akármilyen rossz, vézna gebe megmenthette volna Petőfi életét. A vízaknai csatában még „tajtékzó lován” száguldozott, úgy, ahogy két évvel azelőtt elképzelte:

Örömmel vágom én  magam
Föl paripámra a nyeregbe!
A bajnokok sorába én
szilaj jókedvvel nyargalok be!

Ezt a verset, melyben véres napokról álmodik. 1846. nov. 6-án írta Berkeszen, egy kirándulásnyi távolságra Koltótól. Mért éppen akkor, miért nem fél évvel előbb vagy utóbb? Hisz a forradalomról korábban is, később is álmodozott. Ezúttal meglephetjük a költő ihletét: tulajdonképpen dicsekedni akart azzal, hogy – lovagolni tud! Azokban a napokban tanult meg. Professzora Teleki Sándor volt; őtőle tudjuk, hogy „a ló egész szenvedélyévé vált; én tanítottam lovagolni.” Beszámolt a lovaglóleckékről Petőfi is, természetesen versben:

Rövidre fogtam a kantárszárat.
Régóta fut a lovam, kifáradt.
Szájában tajtékos a zabola,
sarkantyúmtól véres az oldala.

    Ez még csak egyszerű pillanatkép; az élmény keresi útját. A berkeszi kiránduláson,melyre talán épp lóháton indult, kialakul a végső megfogalmazás; friss öröme összekapcsolódik a forradalomáhítás mélyebb élményével és Júlia szerelmének sugallatával, hogy

Ha megvagdalják mellemet.
Fog lenni, aki bekötözze…

- e három elem találkozása kellett ahhoz, hogy a nagy vers megszülessék… A lovagló-leckék folytatódnak a költői mézeshetek alatt. „Az íráson kívül lovagoltam és olvastam. A lovaglás oly szenvedélyem, mint neked – írja Úti levelében Kerényinek – a délutáni alvás.” A lovastudomány büszke birtokosa beszél így. Hihetőleg megülte volna szőrén is a lovat ott, a fehéregyházi menekülésbe. Néhány hete még megvolt a hátasa. Bemtől kapta, de eladta, kellett a pénz fuvarra, dajkára, kenyérre. Keserűen panaszolta el vezérének. Nem sejtette, hogy életébe kerül majd szegénysége…
    Budapest, 1969. május.

LUKÁCSY SÁNDOR

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.