Tarcsafalvi Albert (1856-1926): A magyar földmíveshez

 
Kérges tenyérrel, barna arccal
Ki jársz a kékes magyar ég alatt,
Ahol a róna  halk lehelete.
Miként az Isten lelke, oly szabad:
Kézcsókra küldöm hozzád lelkemet,
Köszöntelek magyar nép tégedet.

Fehér lakocskák sorba-rendbe
A Tisza-Duna partján s gyűrt habok,
Amelyeken édesded-titkosan
Bogárszemü magyar lány andalog…
Más tájakon az ég is bús beteg,
Hogy ilyet ottan nem teremthetett.

El-elfelejtem szűk hazámat
S székely fajom, a pártos hősi vért,
A zúgó erdő fenyőszálait,
Világszép lányok díszes seregét,
El-elfelejtem csöndes kis lakom
S lelkem Dunánknak tükrén ringatom.

Mélységes lelkeden merengek
Szabad magyar nép, vérem, nemzetem.
Kisérem izmos, dolgos két karod
S szemeim rajta megpihentetem…
Egykor lehozta a hír csillagát,
Most békén alkot boldogabb hazát.

Mind bajnoka a nemzetügynek,
Ki hű szivével küzd, előre tör,
Aki családot alkot és szeret
S féltett e kincse – mind, mind nemzetőr.
S nemes faj erre a magyar, nemes,
Az arca bátor, lelke egyenes.

Bányája nincsen szerbe-számba
Kárpátokon a lankás bérc alatt,
Dolgos kezéből s lelke mélyiről
Ejt nála kincset minden pillanat.
Kemény munkára jár ki néki bér
S nem céda lelkű, tiszta, hófehér.

… Kérges tenyérrel, barna arccal
Sürögj magyar a magyar ég alatt,
Hisz élni nékünk addig érdemes,
Míg szép honunk is boldog és szabad…
S hogy az legyen, az Úr azért adott
Kékebb eget itt s fénylőbb csillagot!...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 14. sz. 1909. aug. 1.

Tarcsafalvi Albert (1856-1926): Isten hozott!

Mi zaj riad itt, ős Budvár tövében?
A háromszínű zászló mért lobog?…
Vén Hargita, mért nézsz szét oly kevélyen,
Szellő, madár tán örömhírt hozott?…
Királyi széked hagyd egy pillanatra
S havas mezőid, örökzöld fenyőd
És hogy hazánkén lelkünk gondolatja,
Tanúság légy a agy Isten előtt!…

Mi zaj tehát? – A honfiak sorából
Munkára jő egy lelkes, hű sereg.
Csorg a veríték izzadt homlokáról
S éleszti mégis a pásztortüzet,
Hogy majd lobogjon messze, messze lángja,
A magyarnak meddig határa tart,
Fényt szórjon rá a népnek kunyhójára,
Mert így áll az ki minden zivatart.

Köszöntsük hát a székely nép szavával!
Rövid a szó, de igaz és meleg:
Ki biztató szót hozott most magával,
S ki idejött, mind: Isten áldja meg!!
Silány a hely itt, hol ugarba szántnak,
Mész- s gránitsziklák az ugar felett,
A honfiszem a honnan messze láthat -
Magyar hazánknak fellegvára ez!

És drága, drága, mert miénk egészen,
Miénk a lég, az illat itt, a dal,
S a porszem is, a melyet vak dühében
A Nemere süvöltve fölkavar!
Miénk a múltnak fénye és az árnya,
Mi szenvedők mit ránk Hadúr kimért!
S gondolkozunk olykor… magunkba szállva:
És a jövendő, hát az nem miénk?!

Isten hozott!… Ugy-e azért jövétek,
Reményeinkben hogy megtartsatok,
Erdély szikláit, ezt a magas fészket,
Hogy még sokáig bírják a  sasok?!
Hol hun-regét mond az apa fiának
S a meddig a kakasbarázda rúg:
Mind része az a szép magyar hazának,
Ki mást beszél: az ámító, hazug!…

Isten hozott!… A háromszínű zászló,
Mely fönn lobog, a békének jele.
Ki meghajol előtte önmagától,
Az igazság hatalma győzte le!
Nekünk e zászló szent, igaz örökség,
Ti tartottátok fel magasra azt,
S jövendölétek új időnek jöttét,
Ezer év után, új ezer tavaszt!…

Ki érez egy csöpp ihletet magába,
Hódító útra eljöhet velünk,
Van a magyarnak termő kultúrája,
Ez pajzsunk, vértünk, minden fegyverünk.
E kultúrának szétárad világa,
Az ellenségből ekképp lesz barát.
Honáért áldoz, tőle mit se várva,
S hálás a szíve akkor is, ha ád.

Áldás a munkán! Béke a hazára!
Áldozzon néki ész, szív, gondolat!
Zöldellj, virulj Székelyföld szép határa,
A honfiúi üdvözlést fogadd!
És EMKE te, csecsemő óriásunk,
Reményeink-  s jövőnknek záloga,
Nagy célokért előre törni lássunk,
De a félúton ne állj meg soha!

A férfipályán mindig szép a munka
S annál becsesb, minél önzetlenebb;
És a magyar – s ezt ősitől tanulta -
Téged, hazám, önzetlenül szert.
E hon java, jobb lelkek édes álma
Hozott ide, szívünk azért dobog,
s boldog e nép, ha boldogul hazája -
Utoljára is hát: Isten hozott!...

Forrás: Székely-Udvarhely I. évf. 23. sz. 1895. június 2.

Tarcsafalvi Albert (1856-1926): A dalról

 
Tudja Isten, mi is lenne,
Ha a dal nem volna,
Tavasz jöttén nyilna-e
Fejledező rózsa?…
- Virágfejlés, virágélet,
kell ahhoz a madárének.

Tudja Isten – e világon
Volna egyéb minden, -
Hogy dal nélkül hű szerelem
Kelne e a szivben?…
Szerelmünknek  ki tagadja -
Dal volt s dal az édesanyja.

Tudja Isten, hogy is lenne,
Ha a dal nem volna,
Hős magyarom, hogy mennél te
Harczi riadóra?…
- A harczmezőn ha dal terem,
A magyarnak fél győzelem.

Rövid a szó elbeszélni,
Mi férne a dalra.
Ha hallok egy magyar nótát,
Sír a lelkem arra.
… Ejh, mert régen vagyunk itten
S sokszor megvert már az Isten!

… Jó dalosok, daloljatok,
Hadd zengjen az ének,
Hordozzátok szét hirét a
„Régi dicsőség”-nek!
Szerezzetek még – hol várnak -
Székely névnek pálmaágat.

Daloljatok, daloljatok
Szivárványos égről,
Szerelemről, hunyó napról
S kelő dicsőségről.
Hadd mondják – hol zeng az ének -
TISZTELET A SZÉKELY NÉVNEK!!

Forrás: Székely-Udvarhely I. évf. 39. sz. 1895. szeptember 22.