Balog István: Tépelődés

Megeredt a felszél, - mozdul a faága;

Fáján néz a madár féltett kis fiára.

Felhő-komor égen barna felhőt kerget

S immár paripája nem szél, hanem orkán;

Vas tölgyek előtte száz számra hevernek

S fut, csak fut előre mindent letiporván.

Hess, ti rémes árnyak zord, zimankos éjjén!

Hagyjatok egy csöndes kicsi fészket nékem!

Mintha gyermek álmát rémek ijesztgetik.

Észak óriása terjeszti kezeit;

Nem kezeit, hanem vadállati körmét,

Hogy a terhes idő méhébe markolva

Kivegye idétlen, még szörnyebb szülöttét,

Ára bár százezrek könye, vére volna…

Hess, ti rémes árnyak zord, zimankós éjjén!

Hagyjatok egy csöndes kicsi fészket nékem!

Már látom, az erdőt hogy tépi az orkán

Csend-lakta lapályon, szellős hegyek ormán.

Már hallom a jajszót tetőtől az aljig,

Mint sirja, üvölti végig a világot;

Bent megölt testvér végsóhaja hallik,

S érzem: hogy Káinban megfogant az átok…

Hess, ti rémes árnyak zord, zimankós éjjén!

Hagyjatok egy csöndes, kicsi fészket nékem!

Forrás: Békésmegyei közlöny IX. évf. 19. sz. B.-Csaba, 1882. február hó 12-én, Vasárnap

Gelléri Miksa: Rózsaszirmok

I.

Rág gondolni, csak ugy titkon,

Csak magányomban merek,

Óva, félve, nehogy titkom

Megtudják az emberek.

Zsongás némul… s én a csendben

Elsuttogom nevedet,

Aztán hozzád küldöm lelkem…

Hűbb őrződ nem is lehet.

II.

Szivem minden dobbanása,

Egy szerelmi vallomás,

Reggel, este imádsága

Egyedül te, senki más.

Tőled, néked, érted él csak

Lelkem minden érzete,

Elfeledni sohsem tudlak;

Képed szivem istene!

III.

Bibor az ajkad, hogyha szól,

Hallgat a madárka,

Szép szemed sugáritól

Kél a sziv virága,

Éj hajad, ha rám borul,

Néma, csendes éjben

Nyugszom, melyben csillagul

Szerelmem van ébren.

IV.

Szemedben van az ég,

És minden csillaga,

Szemedben a nap ég,

És minden sugara.

Szemedben van az ég

S égben a menyország;

De ha égben volnék,

Akkor is csak hozzád

Földre kivánkoznék.

Forrás: Békésmegyei közlöny IX. évf. 19. sz. B.-Csaba, 1882. február hó 12-én, Vasárnap

Guy de Maupassant: A szerelem vége

Égette már a víg nap künn a rétet.

A néma lombokon fénycsókja égett.

Hő vágyra tárva kelyhét mindenütt

Várt a virág, szirmára szállt a harmat

És hagyta inni a részeg rovarnak

Zárt karja közt a csillogó nedűt.

Nagy pilleraj szállt a kehely fölé,

S csapkodva szárnyával, kiszürcsölé;

S nem tudta senki melyik él, melyik nem,

A pille úgy mozgott, mint a virág.

A szélbe zengtek édes áriák.

S e langy reggel párját meglelte minden;

Fényködbe kelt a hajnal rózsapírja,

Párjával énekelt a kis pacsirta,

Nyerítve szökkent a tüzes csikó,

Vágy vett erőt a szürke, víg nyulacskán

S a fák tövén ugrált örülve csacskán.

Szerelmi mámor szállt szét, hódító,

S a légbe terjedő nagy, lomha láz ott

Ezer hangjával szíveket igázott.

S fönn a barátságos, lombos fasátrat

A csöpp rovarnép békességbe lakta

- Akár a porszem oly kicsinyke fajta -

S ez a sok ismeretlen, mákszem állat,

Mely mindig a virág kelyhén kalandoz,

Felküldte most halk szózatát a naphoz.

A néma tarlón mentek mind a ketten,

Mit roskadásig terhelt a sok asztag.

Karjuk, kezük se fogták ők meg aznap;

A férfi nem nézett reá epedten.

És szólt a lány leülve egy keresztre,

"- Ó menj, hiszen tudom, hogy nem szeretsz te"

A férfi intett: "- A hibám talán?"

Leült, Merengtek egymás oldalán.

S a lány felelt: "Kegyelmes ég, egy év!

"S szerelmünk úgy letűnt, mint más egyéb!

"Lelkem még most is ég, s szavadra csábul!

"Még fáj szívem vad csókod záporátul!

"Még tegnap élt s ma hol van a szerelmünk?

"Még tegnap átkaroltál - és ma eltűnt;

"Ma fut kezed, ha illeti kezem.

"Miért nem csókolod szám, kérdezem?

"Miért? felelj!" - S ő szólt - "Én tudjam azt tán?"

Nézett a lány rá, hogy olvasson arcán

"- Hogyan öleltelek, emlékszel-e?

"Csókunk őrült gyönyörrel volt tele."

És nyomba felkelt s ujjai közt sodorván

Egy cigarettát, így felelt mogorván:

"- Nem, vége, vége néki, hát minek könny?

"Mi egyszer elmúlt, többé vissza nem jön.

"Semmit se tehetünk mi már!"

- Nyugodtan

Gondnyomta fővel, lassan mentek ottan,

A lány torkát a sírás fojtogatta,

Szemhéjain rezgett a könny ezüstje.

Két hű galamb szeretkezett repülve

Az árpatáblákon pajkos rohamba.

Alattok a föld, fönn a kék azúr,

Mind ünnepelt s csak Ámor volt az úr.

A szárnyas pár szállt a tavasz egén.

Egy dalra gyújtott a munkás legény

S elő is ugrott csábító dalára

A szép marokverőlány, aki várta.

Némán haladtak. A közönyük olvadt.

A férfi lopva nézett néha oldalt.

Erdőbe értek. A rétek füve,

A zsenge zöld, a fényes és üde,

A napsütötte tócsa rendre jött;

Átmentek itt s nem vették észre ők.

De a leány elbágyad és legörnyed

Egy fára és ölelve a fatörzset

A könny, sikoly bús kebléből kitör.

Az ifjú meglepődve könnyitől

Várt, hogy sírása tán majd megszakad.

Füstölt s figyelte a kék füstszalag

Mint száll föl és tűn el a légbe fenn.

De végre toppantott s szólt hirtelen:

"- végezd be már s ne untass a könnyeddel

És szólt a leány reá: "- Hagyj sírni s menj el."

És felnyitotta nedves, szép szemét.

"- Ó, lelkem mily őrült gyönyörben égett!

"S ma szenvedéses, bánatos, setét...

"Miért nem egy nagy szerelem az élet?

"Mért válni? Én szerettelek... S te szintén.

"De már sosem szeretsz majd úgy, amint én."

S a férfi szólt: "- Jaj, ilyenek vagyunk.

"Ily csonka mindegyik kívánatunk.

 "Percé az üdv. Hallottad szóimat:

"A szerelem nem tart az életen túl,

"De a világra jő, él s végül elhull.

"Nos, én szeretlek majd - barátilag;

"Szeressük egymást megbékélten, üdvben,

"Mint régi jó szerelmesek, derülten."

Nyújtotta karját már részvétteli

S ő sírt csak "- Ó nem tudsz megérteni!"

Tördelte a kezét vadul a szép lány.

"- Ó istenem!" - Az ifjú nézte némán

S szólt "- Hogyha vágyadnak nem mondasz ellent,

Megyek." - Elindult és örökre elment.

Magába volt s felkapta a fejét ő,

Örömviharba zajgott a fejérlő

Madár felette. A fülemile

Trillája elhangzott nagy messzire

S a hang dalos torkába gyöngyözött.

Dal csattogott a vidám lomb között;

Rigó fütyült, sípolt a kenderi,

Zengettek a pinty fürge füttyei.

Szeretkezett a páston sok veréb,

Csőrük kitátva szárnyaik verék.

A lányka ment s a zsenge réteken,

Egy tűzfuvalmat érzett lágy gyönyörbe,

Az égre nézett s szólt: "- Ó, szerelem,

A férfi a megértésedre törpe."

Ford.:  Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei - "Jókai" Könyvnyomdai Műintézet Bp.,1909

Aradi-Szabó István: Roskadozó testtel-lélekkel…

(Csiha Sándornak)

Énem, mint az Ég kupoláján

Búsuló, ezüst csillag, reszket:

Jaj, meddig kell még cipelnem

A mázsás, unt életkeresztet…?

Fájdalom-keselyűtől tépve

Bolyongok e zagyva világon,

Sörökre elérhetetlen

Magasságokba, fényre vágyom!

Dús lelkemből, jaj, mind elszökött

A sok zengő, sugaras álom,

- Nem találkozom már velük

Az Életben s túl a Halálon…

Ezen a hideg, valós Földön

(Volt álom-király) mit keresnék?

Ha a lelkemben már nincsenek

Nagy tervek, vágyak, hitek, eszmék…

Minden fáj mimóza-szívemnek,

Amit a szürke Földön látok,

- Hangtalan hívással hívnak

Távoli,m ás, szebb, szent világok.

Szeretném már vad kín-kövekkel

Kirakott, véres utam végét,

Az örökkévaló, hideg

Csöndet és a végtelen békét,

Letenni a kicsorbult kardot

A harc után, melyben nem győztem,

- Szeretnék, mint halk sóhajtás,

Elmúlni egy szomorú őszben…

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.

Aradi-Szabó István: Leánykezek simogatnak

(Elbuktam az élet-harcon,

Összetörten elveszek…)

Csöpp, fehér leánykezek

Simogatják szép, bús arcom.

Jaj, életem, zord életem,

Nem adtál sosejókat,

- De míg lánykéz cirógat,

Feléd zeng a víg énekem!

Most Halál-folyón evezek,

Talán holnap meghalok.

Nem fáj: két szem rám ragyog,

S cirógatnak leánykezek.

Ó finom, bársonybőr-kacsók,

Ti loptok üdvöt, eget

Kínjaimba! Remegek,

Hogyha ti jöttök, meg a csók.

Legyetek síróam áldva,

S legyen áldott a leány,

Ki akkor hajolt reám,

Mikor futok a halálba…

Elbuktam az élet-harcon,

Összetörten elveszek…

- Csöpp, fehér leánykezek,

Cirógassátok bús arcom!

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.

A német regény a világháború után

A háború utáni regénytermelés nagy káoszából nem bontakozott ki még egyetlen egy nagyvonalú egyéniség sem, aki új irányt szabott volna a német regényirodalom fejődésének. A nagy háború messze földrészekre való kiterjedtségével és az azt követő összeomlás ezerszínű problémáival rengeteg, soha nem sejtett élménygazdagodást jelent ugyan, de az élmények még sokkal frissebbek, a problémák sokkal bonyolultabbak, mintsem hogy hatásuk már most jelentékenyen érezhetővé válnék. Mégis tagadhatatlan, hogy bizonyos elhajlások mutatkoznak a háború előtti regénytől, melyeknek oka egyrészt a közönség megváltozott ízlésében, másrészt az ifjú regényíró-generáció újszerű törekvéseiben keresendő.

A közönség betege a mai időknek: soha nem fájt még annyira az élet, mint most, soha nem nyújtott olyan kevés örömet, mint most. Ez a kor nem kedvez a Zola-féle naturalizmusnak, nem a D’Annunzió-féle lélekanalízisnek, de még az egészséges realizmusnak sem. Pedig ezek voltak a német regényirodalomnak (mely ritkán dicsekedhetett önálló kezdeményezéssel) háború előtti főbb irányai. A mai olvasóközönség menekülni akar az élettől és szimptomatikus jelenség, hogy újra divatossá válnak a romantikusok, leginkább pedig E. Th. A. Hoffmann. Halálának tavalyi százéves fordulója nem egyszerű évszám-ünneplés volt, hanem szellemének valóságos újjáéledését jelentette. A titokzatost, a borzalmast, a metafizikait hajszolja a mai ember fáradt idegzete s ez tette Hans Heinz Ewers-t a legnépszerűbb német regényíróvá (egyik kritikusa megkockáztatta azt a kijelentést, hogy Ewers a legnagyobb regényíró, mert művei – eddig még soha utol nem ért példányszámban kelnek el!). Ewers Hofmannon kívül Edgar Allan Poe-hez járt iskolába és kétségtelen virtuozitással egyesíti szenzációt hajhászó műveiben a nyers naturalizmust a szimbolizmussal. Regényei egy beteg kor számára íródtak s aligha fogják azt túlélni

A Spielhagen-Sudermann-féle szociális regényeknek nem akadt folytatása. A nép, a tömeg, amelynek felszabadítását ezek az egykor annyira népszerű irányregények célozták, uralomra került, de a hozzá fűzött várakozásokat nem tudta valóra váltani: a szociális nyomor nagyobb, mint valaha volt, a társadalmi problémák pedig megoldás helyett még bonyolultabbakká váltak. A tömeg továbbra is ösztönei után indul és a népfelvilágosítás (elég a német Volkshochschule-k teljes csődjére utalni) kudarcot vallott. A sok céltalan és végzetes kísérletezés után most fásult kiábrándulás üli meg a lelkeket s ez szinte drámai erővel jut Franz Herwig regényében („St. Sebastian in Wedding”) kifejezésre. Egy ifjú szerzetes elhagyja nyugalmas kolostorát és eltelve a szenvedő emberiség iránti szeretettől, Berlin legnyomorúságosabb munkásnegyedében, Weddingben beáll a munkások közé munkásnak. Hiszi, hogy nem papírosreformok, hanem szeretetet sugárzó, a nyomorban is fennkölt emberi élet hoznak megváltást az emberi társadalomnak. Végre is a munkások, akikkel megosztja utolsó fillérét, akikért többször kockára teszi életét, halálra kövezik. Bármennyire is Fogarazzo „Il Santo”-jára emlékeztessen ez a regény, mégis teljesen a mi napjaink hangulatát tükrözteti, amikor az ideális, nem demagóg munkásvezér örök tragédiáját rajzolja.

A mában való csalódás kiütközik Hermann Sudermann most megjelent könyvéből: a „Bilderbuch meiner Jugend”-ből is. A még mindig sokat olvasott író, aki életpályáját a szociáldemokraták táborában kezdte meg, keserűen látja elveinek „győzelmét” és visszamenekül ifjúkorába. G. Hauptmann egy helyen azt mondja: „Die Jugend legt die Fundamente aller unserer künftigen Werke in unseren Geist”. Mintha Sudermann visszaemlékezése ennek a mondásnak igazolása volna: sorban elvonulnak előttünk regényalakjainak élő képmásai, ráismerünk Frau Sorge-ra anyjában, a „Katzensteg” szereplőire barátaiban, sőt megkísérli „Das Hohe Lied” erotikáját is igazolni saját élményeivel. Az erotikáját is igazolni saját élményeivel. Az erotika általában nagy szerepet játszik e könyvben is és ifjúkori élményeinek leplezetlen feltárása émelyítően hat. Diszharmonikus munka: a hatvanöt éves író felülemelkedő megértés helyett gúnnyal tekint vissza ifjú-magára, és szinte gyönyörűséggel dicsekszik el ifjúkori botlásaival. Csak (még élő) anyjának alakja áll előtte felmagasztosulva, fiúi szeretettől körülrajongva.

Elmúlt korok felelevenítése jellemző sajátságra a mai német regényirodalomnak s a történelmi regények sohsem voltak annyira divatban, mit most. Clara Viebig, akinek alakja messze kimagaslik a hatalmasan megnövekedett írónői gárdából, csak nemrég adta ki legújabb történeti regényét: „Unter dem Freiheitsbaum” címmel. Cselekménye az írónő forrón szeretett szülőföldjén, a Rajna-mellékén játszik, a XVIII. században, a francia forradalom idejében. A helyszín aktuális jelentőséget is biztosít a regénynek, amelyet legutóbb Hans Janson is igyekezett kiaknázni „Rhein-Not” című regényében. A francia sansculotte-ok pusztítva járják végig a német földet, akárcsak most a fekete csapatok. Persze Clara Viebig művészete az aktualitáson túlmenő értéket biztosít nagy tetszéssel fogadott regényének.

Kétségtelenül a mától való menekülni akarás szüli az utóbbi időben tömegesen megjelenő irodalmi, biografikus regényeket is. Nagy egyéniségeknek életrajza mindenkor felemelő olvasmány, különösen művészek, írók, költők életrajzáé, akik sokkal intenzívebben élik az életet, mint a hétköznapi emberek, akiknek lelkében egész koruk visszatükröződik. Ma, amikor az emberi lelkek tehetetlenül küszködnek a rájuk zúduló életproblémákkal, amikor lassú, nagy változások érlelődnek, kétszeresen tanulságos beletemetkezni elmúlt nagyon élettörténetébe és felismerni, hogy a leglényegesebb, legdöntőbb emberi problémák örökké változatlanok. A termelés az utóbbi négy évben (1919-1922) e téren oly nagy, hogy kénytelenek vagyunk egyszerű felsorolásra szorítkozni, csak a leglényesebbeket kiemelve. Az osztrák Egid Fielk E. Th. A. Hoffmannak emelt emléket („Der schwarze Strich”), Goethéről Clara Höfer ír („Goethe’s Ehe”), hű felolvasójáról Arnold Zweig („Der Gehilfe”), Julius Berstl Bürgert választja regénye hősének („Überall Molly und Liebe”), Bruno Willes pedig Hölderlint („Hölderlin und seine heimliche Maid”). Wagnerről egy hatalmas regény jelenik meg Zdenko v. Kraft tollából, s végre Adam Müller-Gutenbrunn, a bánsági svábságnak magyargyűlölő írója, hattyúdalaként megírja Lenau életregényét két részben. (I. Sein Vaterhaus. II. Dämonische Jahre.) –

Mindezen regényekben a hősök kilépnek az irodalomtörténet adta elvont kereteikből, hús és vér alakokká válnak, emberekké, nagy erényekkel és nagy hibákkal közelükbe férkőzünk és megértjük őket. Persze ritkán sikerül az íróknak valóban művészit adniok és nem mindig tudnak megbirkózni az alakítás megkötöttségével.

Eduard Stucken, zenei nyelvű drámák ismert szerzője „Die weissen Götter” című négykötetes regényében az aztékok földjére vezet bennünket és két kultúra összecsapását mutatja be, mely a fehér faj győzelmével végződik. A kalandos regények, akárcsak a harmincéves háború után, ismét virágkorukat élik, de Stucken fantasztikus műve szimbolikus mélységével dicséretes kivételt jelent.

Kevés író mer hozzányúlni a ma problémáihoz. Így Wilhelm Hegeler, aki hosszú ideig visszavonultan élt, most megjelent „Der verschüttete Mensch” című regényében a háború utáni viszonyokat rajzolja, de a legégetőbb kérdésekre rajzolja, de a legégetőbb kérdésekre nem tud feleletet adni. Walter Bloem a zsidókérdést kívánja megoldani egy terjengős regény („Brüderlichkeit”) keretében, kevés sikerrel. Thomas Mann regény helyett politikai írásokban (Politische Bekenntnisse eines Unpolitischen”; „Die deutsche Republik”) foglal állást a mai helyzettel szemben, múló szenzációt aratva.

Közben pedig egy új generáció kezd szót kérni, melynek sok a mondanivalója, de még nem találta meg sajátos kifejezési formáját. A világháború megakasztotta fejlődésében, pedig a regényírás hosszú élményérlelést követel. Hisszük, hogy hamarosan megküzd a formai nehézségekkel és megteremti az új kor új regényét.

(Berlin)

Farkas Gyula

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.

Irodalmi élet a Felvidéken

Önálló felvidéki irodalomról manapság még alig beszélhetünk. A bérces Felföld, a Kárpátok vármegyéi, ez az áldott országrész Dévénytől Mármarosszigetig, nemzeti történelmünk folyamán összeforrott egészet alkotott az anyaországgal. Különálló életet, mint Erdély, sohasem élt és ennél fogva külön, sajátságos irodalmi öntudat a Felvidéken ki sem fejlődhetett.

Az 1918-19. év eseményei, a trianoni béke, elszakították a Felvidéket ezredéves törzsétől. A megszálló hatalom féltő elővigyázatossággal valóságos kínai falakat emelt a határokon. Az új államalakulatba kényszerített, közel másfélmilliónyi magyarság hiába kereste az érintkezést túloldali testvéreivel, azonnal, csírájában fojtották el azt.

Más okok is közreműködtek abban, hogy a felvidéki magyarság megpróbálkozzék úgyszólván a lehetetlenséggel, hogy elszakítva bár, új, magyar irodalmi életet teremtsen. Az 1919. esztendő tavaszán kétségbeeséssel látta a Felvidék népe, hogy az anyaországtól semmit sem várhat, hiszen a vörös rémuralom a megmaradt erkölcsi javakat is megsemmisítette. A kommün bukása után a lélekmérgezők százai árasztották el a Felvidéket, befurakodtak a sajtóba: a bécsi emigráns központ központi és vidéki orgánumai a megszállókkal karöltve, sőt azokat felülmúlva megkezdték a hadjáratot minden ellen, ami magyar.

Az első ilyen vállalkozás a szépirodalom terén Kassán történt, azonban az „Új Élet” c. folyóirat nem talált rokonszenvre.

1919 tavaszán indult meg Pozsonyban, a Felvidék fővárosában a „Tavasz” c. hetilap. Kumlik Emil, majd Szeredai-Gruber Károly szerkesztésében. E lap valóban nemes feladatot végzett. Két éven át a legelőkelőbb szépirodalmi közlönye volt a Felvidéknek: hasábjain sok új, erős tehetség  bontott szárnyat. A kezdet nehézségeit a „Tavasz” győzte le, övé az érdem, hogy megtörte a tespedést, tudott csinálni irodalmat, mely igaz, makulátlan volt és magyar. Sajnos, a nyomasztó gazdasági helyzet, a nyomdamizériákés a közönség részvétlensége miatt 1921-ben kénytelen volt megjelenését beszüntetni.

Ez lett a sorsa a Komáromban megjelenő „Vagyunk”-nak és a galántai „Mátyusföldi Lapok”-nak is. Mindkét folyóirat igaz nemzeti érzéstől áthatott irodalmat nyújtott közönségének.

A megszálló hatalom fojtotta meg a kedves pozsonyi diáklapot, a „Turul”-t, melynek pedig nagy hivatása lett volna. Itt említjük meg, hogy ifjúsági lap jelenleg kettő jelenik meg a Felvidéken: a kassai keresztényszociális szellemben szerkesztett „Jövőnk” és a losonci „Mi Lapunk”, mely a „Zászlónk” hiányát igyekszik pótolni.

Pozsonyban jelenik meg Gömöri Jenő szerkesztésében a „Tűz”. Tagadhatatlan, hogy a lap nagy arányokban indult, de szelleménél is irányánál fogva nem alkalmas arra, hogy kitűzze a felvidéki magyar kultúra irányelveit. A felvidéki magyarság hidegen és ellenszenvvel fogadta ezt a magyar nyelvű orgánumot, mely a szépirodalomban ugyanolyan célokat szolgál, mint a „Bécsi Magyar Ujság”, vagy Lovászy-Garami „Jövő”-je a zsurnalisztikában.

1921 nyarán a „MIPSz” (Magyar Ifjak Pozsonyi Szövetsége) vetette fel azt az eszmét, hogy Kisfaludy „Aurórá”-jának mintájára minden évben jelentessenek meg egy irodalmi almanachot, mely egyesítené a felvidéki magyarság összes erőit, biztatásul szolgálna a csüggedőknek, kitartást öntene a fáradt szívekbe.

1922 elején, éppen száz esztendővel Kisfaludy Károly „Aurórá”-jának megjelenése után egy csinos kis kötet került a könyvpiacra:az „Új Auróra”. Az élőszóba a szerkesztő, Dobai János a következőket írja: „Hálás emlékezéssel szenteljük e kis könyvet irodalmunk újjáébresztő, lelkes szellemének, Kisfaludy Károlynak, ki száz évvel ezelőtt küzdelmes viszonyok között kezdte hirdetni Aurórá-jában a törhetetlen önbizalomnak és a jövőbe vetett rendületlen hitnek megváltó nemzeti gondolatát. Ajánljuk e néhány szívből fakadt írásunkat a magyar nőknek, kik a múlt megpróbáltatásai között példájukkal mindig megmutatták, hogyan kell az elárvult magyarság szent eszméiért önzetlenül munkálkodni. Ébressze öntudatra könyvünk a magyarság szunnyadó kulturális erőit és jelentse egy boldogabb kor hajnalhasadását.”

A magyarságörömmel és büszkeséggel fogadta a könyvet és türelmetlenül várta a második – 1923. – évfolyam megjelenését, mely 1922 karácsonyára látott napvilágot. Petőfi Sándor nevével kezdődik az almanach és úgyszólván az egész kötet a dicső szabadságdalnokkal foglalkozik. Szebb ajándékot nem nyújthatott volna a Felvidék Petőfi szellemének!

Az „Új Auróra” körül csoportosulnak majdnem kivétel nélkül a Felvidék magyar írói. Azok, akik nemcsak nyelvükben, de szívükben, érzésükben és cselekedeteikben is magyarok. Sajnos, a nyomdaviszonyok úgyszólván lehetetlenné teszik, hogy egy-egy költő vagy novellista önálló kötettel lépjen az olvasóközönség elé. Legtöbbször a napi- és hetilapok hasábjain (Prágai Magyar Hírlap, Híradó /Pozsony/, Népakarat, Komáromi Lapok, Szepesi hírlap stb.) jelennek meg munkáik.

Legújabb időben, éppen az „Új Auróra” nagy sikere következtében vetették fel azt az eszmét, hogy indítson a magyarság egy nagyszabású, az összes erőket egybefoglaló, képes szépirodalmi hetilapot. Reméljük, hogy ez a felvetett eszme rövidesen megvalósul.

Ha a Felvidék költőit nézzük, azonnal megakad a szemünk Szeredai-Gruber Károlyon, a „Tavasz” volt szerkesztőjén. Igazi lírikus, aki előtt dallam az élet; lelkivilága gazdag, színpompás szivárvány. Életfelfogása derült, szerelmi költészete megkapóan bensőséges.

Egészen más egyéniség Borka Géza, aki a „Vagyunk” hasábjain tűnt fel először; azóta önálló verseskötete (Bánathalom) is megjelent. Az elszakított végek énekese ő, kinek dalaiban ott borong a gyönyörű Csallóköz, Vágvölgy és Garam-mente minden fájdalma, könnye, szenvedése. A komáromi vár büszke „Nec arte, nec Marte” jeligés kőszűzéről így dalol: „… Kavargó fellegekből ha néha Klapka lelke Viharzó éji órán leszáll a vén kövekre S a kőszűz jeligéjét bötűzvén eltűnődik: Olyankor sajgó búval a várnak ősi szobra Fügés kemény kezével dacos szemét befogja, S haragvó lángos arcán egy könnycsepp gördül végig.” Hangjában, kifejezésmódjában erősen modern: költészetének fő jellemvonása: tiszta nemzeti érzés és a törhetetlen kitartás gondolata.

Talán egyik legnagyobb tehetség a Felvidéken a költő-pap: Mécs László, akit az „Élet” lapjairól ismer már a magyar közönség. Hazafiúi fájdalom és mély vallásos érzés: ezek Mécs László költészetének fő motívumai. Egyik legszebb verse a „Karácsony a Kárpátok alján” (Élet, 1922. dec. 24.): „Naptámadattól naplenyugtig csendőrszurony feszül az égnek: Úgy tartják az álcsillagokkal kicifrált rongyos horizontot… Hol most az angyal? Az, ki régen ez éjen békeszárnyat bontott? Szuronyban szárnya fennakadt és megfagyott ajkán az ének.”

A nemzeti fájdalom megszólaltatója Wallentinyi Dezső is. kétségbeesve látja a magyarság romlását: „A vén Vezúv csatára támadt, Halálos volt a lárma, És aztán csönd… S halálnál rosszabb lomhán – Jött, ömlött a láva… Csákányt neki!... Pompeji alszik – A megmeredett rög alatt. Vagy felrázzuk s napfényre hozzuk kincsét, Vagy szívünk megszakad” (Magyar Pompéji). Költészete nem egyoldalú, felölel sok-sok kedves témát is (Vers a hímzések poéziséről stb.).

A régi írónemzedék tagja a lévai Kersék János, akinek szép és igaz melegséggel, szívvel megírt költeményeit az egész Felvidék olvassa. Munkái (Csitri dalok stb.) mélyek, igaz, érző, magyar lélekre vallanak. Vannak nála tehetségesebb, izmosabb erők, de gyöngéd, finom érzésben Kersék Jánost senki sem múlja felül.

Tamás Lajos a legfiatalabb poéták közé tartozik, de versei kétségtelenül nagy erőről tanúskodnak. László Angela, ki a „Tavasz”-ban mutatkozott be, szintén megnyerő költő, versei kedvesek.

Az „Új Auróra” írógárdájához tartoznak még: Simon Mihály, Knapp Vince, Páll Miklós, Telek A. Sándor. Mindnyájan most indultak el a költészet útján és szorgalommal, igyekezettel dolgoznak a magyarság szellemi javaiért.

Ezeknek a poétáknak legnagyobb része fiatal, életerős tehetség. Hibáik, fogyatkozásaik mindenesetre vannak, talán az összehasonlítást sem állanák ki az anyaország, vagy Erdély költőivel munkájuk, mindamellett dicséretet és elismerést érdemel: az elnyomott és fenyegetett magyar öntudatnak ők az ébrentartói a Felvidéken.

A prózairodalom még fejletlenebb, mint a költészet. Van néhány elismert tehetség, egy-két kiváló novellista, de a fejlődés csak lassan indul meg; itt is az „Új Auróra” a vezető.

Jankovics Marcellt mondhatjuk talán a legjobb, legismertebb novellistának a Felvidéken. A „Tavasz” és egyéb lapok hasábjain igen sok értékes dolga jelent meg. (Álmatlan éjtszakák.) Stílusa friss, élvezetes és magyaros. Elismert jó író Vajda Ernő, kinek novelláit, elbeszéléseit széltében-hosszában olvassák. Szerkesztette Pozsonyban a „Revü”-t is. Holly Jenő szintén ismert író, elbeszéléseit szívesen olvassa a magyar közönség. Élénk feltűnést keltettek Jaczkó Olga elbeszélései, melyek írójuk izmos tehetségéről tanúskodnak. A pozsonyi Toldy-Kör 1922. évi novellapályázatán a díjat – Esterházy gróf díját – Kopcsányi Gyula nyerte el „Zobor alján” c. novellájával. Kedvelt elbeszélők még: Rapcsányi Gyula, Bauer Ferenc, Aixinger László, Sziklay Ferenc.

A dráma terén nincsen termelés. Két népszínmű-pályázat sikerrel járt ugyan (Tichy Lajos: Zsuzsika rózsája, - Katóka őrmesterné), de igazi,értékes drámaírói nincsenek jelenleg a Felvidéknek. Megemlíthetjük Kersék János két kedves kis játékát: a „Bűvös kút”-at és a „Lázadó babák”-at.

Az irodalmi körök közül (Kazinczy-Társaság, Kassa; Jókai-Kör, Komárom; Toldy-Kör, Pozsony) a pozsonyi Toldy-Kör fejt ki legnagyobb tevékenységet. Pályázatok hirdetésével igyekszik új erőket belevonni a felvidéki magyar írói életbe, irodalmi előadások és ünnepségek tartásával ünnepli meg költészetünk nagyjainak évfordulóját.

A Pozsonyban rendezett hatalmas arányú Petőfi-ünnepségek egyesítették az egész Felvidék magyarságát. Január havában büszkeörömmel ünnepelték Madách Imre évfordulóját, hiszen az alsó-sztregovai költő a Felvidék szülötte volt!

Ölvedi László

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.