2018. aug. 15.

Aradi-Szabó István: Roskadozó testtel-lélekkel…



(Csiha Sándornak)

Énem, mint az Ég kupoláján
Búsuló, ezüst csillag, reszket:
Jaj, meddig kell még cipelnem
A mázsás, unt életkeresztet…?

Fájdalom-keselyűtől tépve
Bolyongok e zagyva világon,
Sörökre elérhetetlen
Magasságokba, fényre vágyom!

Dús lelkemből, jaj, mind elszökött
A sok zengő, sugaras álom,
- Nem találkozom már velük
Az Életben s túl a Halálon…

Ezen a hideg, valós Földön
(Volt álom-király) mit keresnék?
Ha a lelkemben már nincsenek
Nagy tervek, vágyak, hitek, eszmék…

Minden fáj mimóza-szívemnek,
Amit a szürke Földön látok,
- Hangtalan hívással hívnak
Távoli,m ás, szebb, szent világok.

Szeretném már vad kín-kövekkel
Kirakott, véres utam végét,
Az örökkévaló, hideg
Csöndet és a végtelen békét,

Letenni a kicsorbult kardot
A harc után, melyben nem győztem,
- Szeretnék, mint halk sóhajtás,
Elmúlni egy szomorú őszben…

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése