(Csiha Sándornak)
Énem, mint az Ég kupoláján
Búsuló, ezüst csillag, reszket:
Jaj, meddig kell még cipelnem
A mázsás, unt életkeresztet…?
Fájdalom-keselyűtől tépve
Bolyongok e zagyva világon,
Sörökre elérhetetlen
Magasságokba, fényre vágyom!
Dús lelkemből, jaj, mind elszökött
A sok zengő, sugaras álom,
- Nem találkozom már velük
Az Életben s túl a Halálon…
Ezen a hideg, valós Földön
(Volt álom-király) mit keresnék?
Ha a lelkemben már nincsenek
Nagy tervek, vágyak, hitek, eszmék…
Minden fáj mimóza-szívemnek,
Amit a szürke Földön látok,
- Hangtalan hívással hívnak
Távoli,m ás, szebb, szent világok.
Szeretném már vad kín-kövekkel
Kirakott, véres utam végét,
Az örökkévaló, hideg
Csöndet és a végtelen békét,
Letenni a kicsorbult kardot
A harc után, melyben nem győztem,
- Szeretnék, mint halk sóhajtás,
Elmúlni egy szomorú őszben…
Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése