Kacsó Sándor (1901-1984): A nagyerdő halála (Kolozsvár)

Pist’ apónak hívták, s öreg volt már nagyon. Egy iff felejtkezett székely életdarab a régiek világából; amikor széttörölhették a keskeny, kunos bajuszt, s úgy mondhatták ki az egyenes szót: büszkén, magabiztán. Mert most csak úgy, a bajusz alatt szűrődik át az áldás és az átok. Az átok azért, hogy meg ne hallatszódjék a másokra kívánt rossz, az áldás azért, hogy ki ne tudódjék valahogy a magára kívánt szerencse.

Pist’ apó felegyengette roskatag derekát az ágyról. Pipája füstjébe ütögette az orrát s csendesen mormogta:

- Belém ereszkede az öregség, hm! hm!

Az ablakon keresztül őszeleji, vastag sugárnyaláb csíkozta végig a szobát s a gazdag fényben millió porszem kergetőzött. Éppen, miként a gyermekek a tavaszi első fényben. Pist’ apó kivette pipáját a szájából s öregesen mosolygott: olyan naivan.

- Né, né! Éppeg úgy süt be a nap, mint huszonöt esztendős koromban. Akkor a Jóska ötesztendős volt s mindenképpen meg akarta ölelni a napot. Osztán elhúzta a száját, merthogy nem sikerült. Hehehe! – nevetett jóízűen – hát ilyen az élet. Egyengette egy kicsit a derekát s azután felelevenkedett.

- Jó vóna kinézni a fiatalokhoz… Csak megkeresem a kovát.

Hangosan beszélt az öreg, mintha a gondolatai is gyermekek lettek volna, kikkel el lehet társalogni. Vagy hogy süket volt már egy kicsit, nem hallotta a hangját. Azt hitte, hogy csak gondolkozik, pedig a szája is utána mozdult. Kotorászott a sublótfiókban.

- Nem találom, pedighogy ide kellett tegye az a menyecske… Úgy mondtam neki…

Tovább keresgélt. Éles kürtszó szegezte közben a szoba csendjét s a falu kikiáltójának a szava rikoltott. Az öreg felfülelt.

- Áhá! megest hirdetnek valamit… Kimegyek és megtudakolom… Csak a kovám…

Keresgélt.

- Hinnye, hogy az ördögök boronálják meg… Nó né hogy itt van… A szemem előtt. Vénülök… - Morgolódott.

Dohányos zacskójába tekergette gondosan az acéllal együtt s magához vette a botját.

- Így né! Úgy bírom magamat, mint egy regruta – mosolygott.

Az utca sarkán nagyszájú asszonyok zuvatolták* (* pletykálták) bőbeszédűséggel a falu ügye-baját. Pist’ apó odatartott.

- Mit karicsáltok, Annamári? Megest az én vagyonomat osztogatjátok?

- Ne féltse azt kied tőlünk – pergette a visszaszót amaz. – Bezzeg hogy kisebb gondunk is nagyobb annál. Nagyobb urak szemelgetik a telekkönyvet amiatt, mint mi. De ki is húzzák kied alól, amíg a temetésére mennénk.

- Mit húznak ki, te? – sértődött meg az öreg.

- Hát a Verőfényi rétet is, mások mellett.

- Ki az ángyod térdit – dohogott az öreg.

- Pedighogy ki, merthogy újból itt a kommisszió – szőtte tovább a szót a menyecske.

- Osztán melyiketek pimaszolná el tőlem az öregapám földjit – panaszolkodta az öreg.

- Ne féljen kied nó – ereszkedett meg Annamári -, nem is mink, hanem valamelyik nagykozsókos… Onnan a hegyen túlról…

- Osztán elvehetik-e, te?... Szabad?... – Akadozta az öreg.

- Hát iszen nem elvették már a Nagyerdőt kiedtől… még a tavaly!

- Elvették… igaz nó, elvették – zavarodott meg Pist’ apó.

Valahogy elfelejtette a tavalytól fogva s most eszébe juttatták. Lüktetni kezdett valami a homloka mellett s Pist’ apó szó nélkül támasztotta tovább a botját.

- Adjon az Isten, apó – köszönt utána a menyecske, de ő nem fogadta.

- Igaz… elvették – mormogta tovább csendes elhaladtában.

- Elvették… elvették – mérte tovább az utat.

A kapunál megállott s megszemlélte a felírást:

Vándor e kis kapu nem akar kizárni,

Csak azt mutatja meg, merre kell bejárni.

- Elvették… - olvasta hozzá csendesen.

Keresztül ment az udvaron s belépett a házba. A nap tovább lépett az égen, amíg ő odajárt s a sugárnyaláb nem csíkolta már végig a szobát. A kergetőző porszemek belevesztek a szürke semmiségbe s az öreg úgy érezte, hogy az emlék a Jóska fiúról is odaveszett.

- Elvették… Ezt is elvették… - mormogta döbbenettel.

Aztán két térdére ereszkedett a sublótfiók mellé s kaparászott benne. Kivett egy darab taplót s megtapogatta.

- Jó száraz – állapította meg öntudatlanul s öreg szája újra csak morzsolni kezdte:

- Elvették… elvették…

Zsebébe gyűrte a taplót s újat szedett ki. Elrakta azt is, aztán csendesen támaszkodott a sublóthoz.

- Elvették… elvették – ismételte elgondolkozva. Kivette végül az összes taplót s telegyűrte velük a zsebeit. Feltápászkodott. Vette a botját s nagyon öregesen mozdult ki a házból. A nagy udvar túlsó sarkán gyermekek csivadoztak. Az unokák. Piros menyecske bögréket mosogatott s szép sorjába akasztotta a szárítófára a letisztált bokájokat. A menye. Az öreg arrafelé indult. A gyermekek észrevették s feléje zsivajlottak. Pist’ apó riadtan állott meg, aztán visszafordult. A kapu felé.

- Hová mégy nagyapó? – érdeklődött Jóska, a csöpp.

- Haza – felelte az öreg s még jobban nekiindult.

- Mennyek én is magával, nagyapó – csipogott Juliska.

- Nem lehet, eriggy vissza – gorombáskodott az öreg.

Juliskánál eltörött a mécses. Az öreg visszanézett. Megállott.

- Jóska! Juliska! – csattant a piros menyecske hangja – mit lecsikedtek* (* helytelenkedtek) ott nagyapónál. Gyertek vissza mindjárt.

A gyerekek visszasomfordáltak, Pist’ apó pedig kilépett a kapun. Fiatalosabbra egyengette lábait, mint aki valami nagy dologra készül s elfelejtette fogadni a köszönéseket illő becsületességgel.

- Sírját látja az öreg – morogták utána az atyafiak -, hogy oda se vet a köszönésre.

De csak hagyták, hogy menjen.

A falu véginél hosszat bámult az öreg a Nagyerdőre. Úgy borította az az ősi tulajdon dombját, mint valami nagy, sötétzöld köpenyeg.

- Elvették… elvették… - kezdte újból.

Leült aztán s kivette a zacskót. Megtekintette a kovát, az acélt. Egy darab taplót is elővett s megpróbálta kicsiholni. Sikerült kitűnően. Akkor eldobta az égő taplót az út szélére, a sáncba. Rá is tiport, hogy kialudjék s tovább indult keresztül a sarjus réten. Ösvénykeresés nélkül.

Távolról, a föld másik végéről, kurjantás harsant mérgelődve:

- Héj! Nincs szeme kiednek, hogy az ösvényig lásson?

Az öreg nem vette észre.

- Ne tapossa le kied a sarjú-út – nyújtotta a másik, de csak ingyen újból, mert az öreg arra se fülelt. Marokra fogta hát a kaszát s hosszú léptekkel loholt feléje. Akkor ismerte meg.

- Ejnye, Pist’ apó, sze kied máskor nem szokott a sarjuba gazolni.

- Mit akarsz? – vetette oda az öreg.

- Hogy haladjon kied az ösvényen s ne tapossa le a sarjút.

- Édes öcsém – válaszolt csendesen az öreg -, vasald ki a földedet s tedd a ládafiába. Akkor nem jár rajta senki.

A másik szót felejtett a nagy elbámulástól. Addig továbbhaladt Pist’ apó.

- Pist’ apó! – szólt utána később felocsúdva. – Mégiscsak menjen ki kied a sarjúbl. Sze’ ott az ösvény, nem látja?

- Eriggy a jófenébe – mérgelődött vissza az öreg.

Megcsavargatta a fejét a kaszás. Megtapogatta kaszája élét, integetett egy kicsit, aztán árnyékba dőlt s verni kezdte a kaszáját. Tökéletesen zavarban volt.

Pist’ apó pedig tovább lépegetett. Hajlott vállán általpislogott a nap s nyújtóztatni kezdte az árnyékát. Csendesen szemlélgette felfelé haladtában a hegyen ágaskodó árnyékot s azon gondolkozott, hogy ő megöregedett s íme: vele öregedett az árnyéka is. annak is hajlott a válla, roskatag a térde. Tán a szeme se jó, füle se, csakhogy nem látszik. Útja szélén öreg fa borzongatta a leveleit az esteledő fényben. Oldalára hatalmas durcokat rakotta, rossz cselédek mihasznáskodása s a fejszefok ütése, baltaél vágása szomorú bélyegként rútította elöregedett törzsét.

- Lám, lám – mormogta az öreg -, a fákat is megpofozza az élet. A rossz, cselédeskedő élet.

Megsimogatta a befoltozódott sebeket. Megsimogatta homlokát is és a pipáját keresgélte. A zsebébe nyúlt s beleütközött az odatömött taplóba.

- Elvették... elvették... – villant az agyába újból s előre nézett a Nagyerdő felé.

A rengeteg kezdte elnyelni a nap elerőtlenedett sugarait s fokonkint barnult bele az esteledésbe. Az öreg megfordult. Nyugat felé. Reámosolygott a lecsusszanó napra.

- Elmégysz? Várj egy kicsit, amíg az erdőre érek... A Nagyerdőre. Akkor menj. Jó? Akkor mehetsz, ahogy akarsz... Gyorsan...Visszahívlak úgyis... Úgyis... Ne félj.

Visszafordult, elvette az öreg fa mellől a botját s továbbindult.

- Hejhó! – rikoltott valaki. – Hová megy apó? Esteledik...

- Látom – súgta magának az öreg. De meg nem állott.

- Ott a veje az erdőn, apó? – hangzott újból.

- Nem is lesz többet – szunnyogta az öreg.

De meg nem állott. A kiáltó vállat vont. Továbbment.

Pist’ apó elérte az erdőt. A legelső fához hozzátámaszkodott, aztán meg is ölelte. Elfáradt nagyon.

- Apó! Engem nem ölelsz meg? – suttogta fájdalmasan a szomszéd fa. Az öreg kitárta a karjait.

- Téged is... téged is...

- És engem is... engem is... – suttogták a többi fák.

A faluban őrülten szóltak a harangok.

- Emberek – ordította a kisbíró -, ég a Nagyerdő! Mindenki siessen oltani.

- Majd ha hajtanak – mormogták csendesen az atyafiak a bajuszuk alatt. – Nem a mienk már.

Csendesen nézték a Nagyerdő halálát.

Forrás: Napkelet 1. köt. (1923.) 4. sz.