Ó, hogy megrázott!
Szivemre ömölt
A sok-sok hang, ütem,
melódia,
S dobolt rajta dacosan,
konokúl,
Mint szilaj habok a
hullámtörőn.
És rázott, rázott.
Lelkem ágait
Zúgatta sötéten, s
hullott ezer
Álom, vágy, kép, szín,
dal le róla és
A Bánat nézte, s egyre
kacagott.
És mondta: Jól van,
kevély, néma szív,
Zordon lélek, csak fájj,
kínlódj. Gyötört
A duhaj Sors eddig
önkéntelen,
De most magad érezd,
hogy jó a kín!
Érezd magad, hogy jó a
bánt is,
Felráz, sajgat,
megtisztít, s felemel,
Oly ismeretlen magasság
felé,
Mit nélküle nem érnél el
soha.
Lásd, ez a sok hang,
szárnyaló ütem
Már tépett egyszer
mélyen, keserűn
Egy drága szivet, a
művész szivét.
Hadd tépje most és rázza
a tied!
E bánatból dal kél ki és
öröm
Libben fel belőle az ég
felé,
Dal, amelyben a Szépség
lelke él.
Mert fájón lesz
szépséggé a gyönyör.
Így szólt a Bánat. És én
fejemet
Lehajtottam, némán,
alázkodón
És a szivemben pompázón
kinyílt
A Szépség hófehér
lilioma.
Forrás: Napkelet
1. köt. (1923.) 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése