2018. aug. 15.

A német regény a világháború után



A háború utáni regénytermelés nagy káoszából nem bontakozott ki még egyetlen egy nagyvonalú egyéniség sem, aki új irányt szabott volna a német regényirodalom fejődésének. A nagy háború messze földrészekre való kiterjedtségével és az azt követő összeomlás ezerszínű problémáival rengeteg, soha nem sejtett élménygazdagodást jelent ugyan, de az élmények még sokkal frissebbek, a problémák sokkal bonyolultabbak, mintsem hogy hatásuk már most jelentékenyen érezhetővé válnék. Mégis tagadhatatlan, hogy bizonyos elhajlások mutatkoznak a háború előtti regénytől, melyeknek oka egyrészt a közönség megváltozott ízlésében, másrészt az ifjú regényíró-generáció újszerű törekvéseiben keresendő.

A közönség betege a mai időknek: soha nem fájt még annyira az élet, mint most, soha nem nyújtott olyan kevés örömet, mint most. Ez a kor nem kedvez a Zola-féle naturalizmusnak, nem a D’Annunzió-féle lélekanalízisnek, de még az egészséges realizmusnak sem. Pedig ezek voltak a német regényirodalomnak (mely ritkán dicsekedhetett önálló kezdeményezéssel) háború előtti főbb irányai. A mai olvasóközönség menekülni akar az élettől és szimptomatikus jelenség, hogy újra divatossá válnak a romantikusok, leginkább pedig E. Th. A. Hoffmann. Halálának tavalyi százéves fordulója nem egyszerű évszám-ünneplés volt, hanem szellemének valóságos újjáéledését jelentette. A titokzatost, a borzalmast, a metafizikait hajszolja a mai ember fáradt idegzete s ez tette Hans Heinz Ewers-t a legnépszerűbb német regényíróvá (egyik kritikusa megkockáztatta azt a kijelentést, hogy Ewers a legnagyobb regényíró, mert művei – eddig még soha utol nem ért példányszámban kelnek el!). Ewers Hofmannon kívül Edgar Allan Poe-hez járt iskolába és kétségtelen virtuozitással egyesíti szenzációt hajhászó műveiben a nyers naturalizmust a szimbolizmussal. Regényei egy beteg kor számára íródtak s aligha fogják azt túlélni

A Spielhagen-Sudermann-féle szociális regényeknek nem akadt folytatása. A nép, a tömeg, amelynek felszabadítását ezek az egykor annyira népszerű irányregények célozták, uralomra került, de a hozzá fűzött várakozásokat nem tudta valóra váltani: a szociális nyomor nagyobb, mint valaha volt, a társadalmi problémák pedig megoldás helyett még bonyolultabbakká váltak. A tömeg továbbra is ösztönei után indul és a népfelvilágosítás (elég a német Volkshochschule-k teljes csődjére utalni) kudarcot vallott. A sok céltalan és végzetes kísérletezés után most fásult kiábrándulás üli meg a lelkeket s ez szinte drámai erővel jut Franz Herwig regényében („St. Sebastian in Wedding”) kifejezésre. Egy ifjú szerzetes elhagyja nyugalmas kolostorát és eltelve a szenvedő emberiség iránti szeretettől, Berlin legnyomorúságosabb munkásnegyedében, Weddingben beáll a munkások közé munkásnak. Hiszi, hogy nem papírosreformok, hanem szeretetet sugárzó, a nyomorban is fennkölt emberi élet hoznak megváltást az emberi társadalomnak. Végre is a munkások, akikkel megosztja utolsó fillérét, akikért többször kockára teszi életét, halálra kövezik. Bármennyire is Fogarazzo „Il Santo”-jára emlékeztessen ez a regény, mégis teljesen a mi napjaink hangulatát tükrözteti, amikor az ideális, nem demagóg munkásvezér örök tragédiáját rajzolja.

A mában való csalódás kiütközik Hermann Sudermann most megjelent könyvéből: a „Bilderbuch meiner Jugend”-ből is. A még mindig sokat olvasott író, aki életpályáját a szociáldemokraták táborában kezdte meg, keserűen látja elveinek „győzelmét” és visszamenekül ifjúkorába. G. Hauptmann egy helyen azt mondja: „Die Jugend legt die Fundamente aller unserer künftigen Werke in unseren Geist”. Mintha Sudermann visszaemlékezése ennek a mondásnak igazolása volna: sorban elvonulnak előttünk regényalakjainak élő képmásai, ráismerünk Frau Sorge-ra anyjában, a „Katzensteg” szereplőire barátaiban, sőt megkísérli „Das Hohe Lied” erotikáját is igazolni saját élményeivel. Az erotikáját is igazolni saját élményeivel. Az erotika általában nagy szerepet játszik e könyvben is és ifjúkori élményeinek leplezetlen feltárása émelyítően hat. Diszharmonikus munka: a hatvanöt éves író felülemelkedő megértés helyett gúnnyal tekint vissza ifjú-magára, és szinte gyönyörűséggel dicsekszik el ifjúkori botlásaival. Csak (még élő) anyjának alakja áll előtte felmagasztosulva, fiúi szeretettől körülrajongva.

Elmúlt korok felelevenítése jellemző sajátságra a mai német regényirodalomnak s a történelmi regények sohsem voltak annyira divatban, mit most. Clara Viebig, akinek alakja messze kimagaslik a hatalmasan megnövekedett írónői gárdából, csak nemrég adta ki legújabb történeti regényét: „Unter dem Freiheitsbaum” címmel. Cselekménye az írónő forrón szeretett szülőföldjén, a Rajna-mellékén játszik, a XVIII. században, a francia forradalom idejében. A helyszín aktuális jelentőséget is biztosít a regénynek, amelyet legutóbb Hans Janson is igyekezett kiaknázni „Rhein-Not” című regényében. A francia sansculotte-ok pusztítva járják végig a német földet, akárcsak most a fekete csapatok. Persze Clara Viebig művészete az aktualitáson túlmenő értéket biztosít nagy tetszéssel fogadott regényének.

Kétségtelenül a mától való menekülni akarás szüli az utóbbi időben tömegesen megjelenő irodalmi, biografikus regényeket is. Nagy egyéniségeknek életrajza mindenkor felemelő olvasmány, különösen művészek, írók, költők életrajzáé, akik sokkal intenzívebben élik az életet, mint a hétköznapi emberek, akiknek lelkében egész koruk visszatükröződik. Ma, amikor az emberi lelkek tehetetlenül küszködnek a rájuk zúduló életproblémákkal, amikor lassú, nagy változások érlelődnek, kétszeresen tanulságos beletemetkezni elmúlt nagyon élettörténetébe és felismerni, hogy a leglényegesebb, legdöntőbb emberi problémák örökké változatlanok. A termelés az utóbbi négy évben (1919-1922) e téren oly nagy, hogy kénytelenek vagyunk egyszerű felsorolásra szorítkozni, csak a leglényesebbeket kiemelve. Az osztrák Egid Fielk E. Th. A. Hoffmannak emelt emléket („Der schwarze Strich”), Goethéről Clara Höfer ír („Goethe’s Ehe”), hű felolvasójáról Arnold Zweig („Der Gehilfe”), Julius Berstl Bürgert választja regénye hősének („Überall Molly und Liebe”), Bruno Willes pedig Hölderlint („Hölderlin und seine heimliche Maid”). Wagnerről egy hatalmas regény jelenik meg Zdenko v. Kraft tollából, s végre Adam Müller-Gutenbrunn, a bánsági svábságnak magyargyűlölő írója, hattyúdalaként megírja Lenau életregényét két részben. (I. Sein Vaterhaus. II. Dämonische Jahre.) –

Mindezen regényekben a hősök kilépnek az irodalomtörténet adta elvont kereteikből, hús és vér alakokká válnak, emberekké, nagy erényekkel és nagy hibákkal közelükbe férkőzünk és megértjük őket. Persze ritkán sikerül az íróknak valóban művészit adniok és nem mindig tudnak megbirkózni az alakítás megkötöttségével.

Eduard Stucken, zenei nyelvű drámák ismert szerzője „Die weissen Götter” című négykötetes regényében az aztékok földjére vezet bennünket és két kultúra összecsapását mutatja be, mely a fehér faj győzelmével végződik. A kalandos regények, akárcsak a harmincéves háború után, ismét virágkorukat élik, de Stucken fantasztikus műve szimbolikus mélységével dicséretes kivételt jelent.

Kevés író mer hozzányúlni a ma problémáihoz. Így Wilhelm Hegeler, aki hosszú ideig visszavonultan élt, most megjelent „Der verschüttete Mensch” című regényében a háború utáni viszonyokat rajzolja, de a legégetőbb kérdésekre rajzolja, de a legégetőbb kérdésekre nem tud feleletet adni. Walter Bloem a zsidókérdést kívánja megoldani egy terjengős regény („Brüderlichkeit”) keretében, kevés sikerrel. Thomas Mann regény helyett politikai írásokban (Politische Bekenntnisse eines Unpolitischen”; „Die deutsche Republik”) foglal állást a mai helyzettel szemben, múló szenzációt aratva.

Közben pedig egy új generáció kezd szót kérni, melynek sok a mondanivalója, de még nem találta meg sajátos kifejezési formáját. A világháború megakasztotta fejlődésében, pedig a regényírás hosszú élményérlelést követel. Hisszük, hogy hamarosan megküzd a formai nehézségekkel és megteremti az új kor új regényét.

(Berlin)
Farkas Gyula
Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése