A
háború utáni regénytermelés nagy káoszából nem bontakozott ki még egyetlen egy
nagyvonalú egyéniség sem, aki új irányt szabott volna a német regényirodalom
fejődésének. A nagy háború messze földrészekre való kiterjedtségével és az azt
követő összeomlás ezerszínű problémáival rengeteg, soha nem sejtett
élménygazdagodást jelent ugyan, de az élmények még sokkal frissebbek, a
problémák sokkal bonyolultabbak, mintsem hogy hatásuk már most jelentékenyen
érezhetővé válnék. Mégis tagadhatatlan, hogy bizonyos elhajlások mutatkoznak a
háború előtti regénytől, melyeknek oka egyrészt a közönség megváltozott
ízlésében, másrészt az ifjú regényíró-generáció újszerű törekvéseiben
keresendő.
A
közönség betege a mai időknek: soha nem fájt még annyira az élet, mint most,
soha nem nyújtott olyan kevés örömet, mint most. Ez a kor nem kedvez a
Zola-féle naturalizmusnak, nem a D’Annunzió-féle lélekanalízisnek, de még az
egészséges realizmusnak sem. Pedig ezek voltak a német regényirodalomnak (mely
ritkán dicsekedhetett önálló kezdeményezéssel) háború előtti főbb irányai. A
mai olvasóközönség menekülni akar az élettől és szimptomatikus jelenség, hogy
újra divatossá válnak a romantikusok, leginkább pedig E. Th. A. Hoffmann. Halálának tavalyi százéves fordulója nem
egyszerű évszám-ünneplés volt, hanem szellemének valóságos újjáéledését
jelentette. A titokzatost, a borzalmast, a metafizikait hajszolja a mai ember
fáradt idegzete s ez tette Hans Heinz
Ewers-t a legnépszerűbb német regényíróvá (egyik kritikusa megkockáztatta
azt a kijelentést, hogy Ewers a legnagyobb regényíró, mert művei – eddig még
soha utol nem ért példányszámban kelnek el!). Ewers Hofmannon kívül Edgar Allan
Poe-hez járt iskolába és kétségtelen virtuozitással egyesíti szenzációt hajhászó
műveiben a nyers naturalizmust a szimbolizmussal. Regényei egy beteg kor
számára íródtak s aligha fogják azt túlélni
A
Spielhagen-Sudermann-féle szociális
regényeknek nem akadt folytatása. A nép, a tömeg, amelynek felszabadítását ezek
az egykor annyira népszerű irányregények célozták, uralomra került, de a hozzá
fűzött várakozásokat nem tudta valóra váltani: a szociális nyomor nagyobb, mint
valaha volt, a társadalmi problémák pedig megoldás helyett még bonyolultabbakká
váltak. A tömeg továbbra is ösztönei után indul és a népfelvilágosítás (elég a
német Volkshochschule-k teljes csődjére utalni) kudarcot vallott. A sok
céltalan és végzetes kísérletezés után most fásult kiábrándulás üli meg a
lelkeket s ez szinte drámai erővel jut Franz
Herwig regényében („St. Sebastian in
Wedding”) kifejezésre. Egy ifjú szerzetes elhagyja nyugalmas kolostorát és
eltelve a szenvedő emberiség iránti szeretettől, Berlin legnyomorúságosabb
munkásnegyedében, Weddingben beáll a munkások közé munkásnak. Hiszi, hogy nem
papírosreformok, hanem szeretetet sugárzó, a nyomorban is fennkölt emberi élet
hoznak megváltást az emberi társadalomnak. Végre is a munkások, akikkel
megosztja utolsó fillérét, akikért többször kockára teszi életét, halálra
kövezik. Bármennyire is Fogarazzo „Il Santo”-jára emlékeztessen ez a regény,
mégis teljesen a mi napjaink hangulatát tükrözteti, amikor az ideális, nem
demagóg munkásvezér örök tragédiáját rajzolja.
A
mában való csalódás kiütközik Hermann
Sudermann most megjelent könyvéből: a „Bilderbuch
meiner Jugend”-ből is. A még mindig sokat olvasott író, aki életpályáját a
szociáldemokraták táborában kezdte meg, keserűen látja elveinek „győzelmét” és
visszamenekül ifjúkorába. G. Hauptmann egy helyen azt mondja: „Die Jugend legt
die Fundamente aller unserer künftigen Werke in unseren Geist”. Mintha
Sudermann visszaemlékezése ennek a mondásnak igazolása volna: sorban elvonulnak
előttünk regényalakjainak élő képmásai, ráismerünk Frau Sorge-ra anyjában, a
„Katzensteg” szereplőire barátaiban, sőt megkísérli „Das Hohe Lied” erotikáját
is igazolni saját élményeivel. Az erotikáját is igazolni saját élményeivel. Az
erotika általában nagy szerepet játszik e könyvben is és ifjúkori élményeinek
leplezetlen feltárása émelyítően hat. Diszharmonikus munka: a hatvanöt éves író
felülemelkedő megértés helyett gúnnyal tekint vissza ifjú-magára, és szinte
gyönyörűséggel dicsekszik el ifjúkori botlásaival. Csak (még élő) anyjának
alakja áll előtte felmagasztosulva, fiúi szeretettől körülrajongva.
Elmúlt
korok felelevenítése jellemző sajátságra a mai német regényirodalomnak s a
történelmi regények sohsem voltak annyira divatban, mit most. Clara Viebig, akinek alakja messze
kimagaslik a hatalmasan megnövekedett írónői gárdából, csak nemrég adta ki
legújabb történeti regényét: „Unter dem
Freiheitsbaum” címmel. Cselekménye az írónő forrón szeretett szülőföldjén,
a Rajna-mellékén játszik, a XVIII. században, a francia forradalom idejében. A
helyszín aktuális jelentőséget is biztosít a regénynek, amelyet legutóbb Hans Janson is igyekezett kiaknázni „Rhein-Not” című regényében. A francia
sansculotte-ok pusztítva járják végig a német földet, akárcsak most a fekete
csapatok. Persze Clara Viebig művészete az aktualitáson túlmenő értéket
biztosít nagy tetszéssel fogadott regényének.
Kétségtelenül
a mától való menekülni akarás szüli az utóbbi időben tömegesen megjelenő
irodalmi, biografikus regényeket is. Nagy egyéniségeknek életrajza mindenkor
felemelő olvasmány, különösen művészek, írók, költők életrajzáé, akik sokkal
intenzívebben élik az életet, mint a hétköznapi emberek, akiknek lelkében egész
koruk visszatükröződik. Ma, amikor az emberi lelkek tehetetlenül küszködnek a
rájuk zúduló életproblémákkal, amikor lassú, nagy változások érlelődnek,
kétszeresen tanulságos beletemetkezni elmúlt nagyon élettörténetébe és
felismerni, hogy a leglényegesebb, legdöntőbb emberi problémák örökké
változatlanok. A termelés az utóbbi négy évben (1919-1922) e téren oly nagy,
hogy kénytelenek vagyunk egyszerű felsorolásra szorítkozni, csak a
leglényesebbeket kiemelve. Az osztrák Egid
Fielk E. Th. A. Hoffmannak emelt emléket („Der schwarze Strich”), Goethéről Clara Höfer ír („Goethe’s Ehe”), hű felolvasójáról Arnold Zweig („Der Gehilfe”), Julius Berstl Bürgert választja regénye
hősének („Überall Molly und Liebe”),
Bruno Willes pedig Hölderlint („Hölderlin und seine heimliche Maid”).
Wagnerről egy hatalmas regény jelenik meg Zdenko
v. Kraft tollából, s végre Adam
Müller-Gutenbrunn, a bánsági svábságnak magyargyűlölő írója, hattyúdalaként
megírja Lenau életregényét két részben. (I.
Sein Vaterhaus. II. Dämonische Jahre.) –
Mindezen
regényekben a hősök kilépnek az irodalomtörténet adta elvont kereteikből, hús
és vér alakokká válnak, emberekké, nagy erényekkel és nagy hibákkal közelükbe
férkőzünk és megértjük őket. Persze ritkán sikerül az íróknak valóban művészit
adniok és nem mindig tudnak megbirkózni az alakítás megkötöttségével.
Eduard Stucken, zenei nyelvű drámák
ismert szerzője „Die weissen Götter”
című négykötetes regényében az aztékok földjére vezet bennünket és két kultúra
összecsapását mutatja be, mely a fehér faj győzelmével végződik. A kalandos
regények, akárcsak a harmincéves háború után, ismét virágkorukat élik, de
Stucken fantasztikus műve szimbolikus mélységével dicséretes kivételt jelent.
Kevés
író mer hozzányúlni a ma problémáihoz. Így Wilhelm
Hegeler, aki hosszú ideig visszavonultan élt, most megjelent „Der verschüttete Mensch” című
regényében a háború utáni viszonyokat rajzolja, de a legégetőbb kérdésekre
rajzolja, de a legégetőbb kérdésekre nem tud feleletet adni. Walter Bloem a zsidókérdést kívánja
megoldani egy terjengős regény („Brüderlichkeit”)
keretében, kevés sikerrel. Thomas Mann
regény helyett politikai írásokban (Politische
Bekenntnisse eines Unpolitischen”; „Die
deutsche Republik”) foglal állást a mai helyzettel szemben, múló szenzációt
aratva.
Közben
pedig egy új generáció kezd szót kérni, melynek sok a mondanivalója, de még nem
találta meg sajátos kifejezési formáját. A világháború megakasztotta
fejlődésében, pedig a regényírás hosszú élményérlelést követel. Hisszük, hogy
hamarosan megküzd a formai nehézségekkel és megteremti az új kor új regényét.
(Berlin)
Farkas
Gyula
Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése