Nemzetem, nagy ünneped van újra!
És ez a magyarnak kedves alkalom:
A dudás mind a honfidalt fújja,
Tárogató harsog, peng a cimbalom.
Nagyokat kurjantunk a medve bőrére,
A honszerelmünket eresztjük bő lére;
Virágos a kedvünk, ki-ki lágy szívű,
Még a fütykösünk is nemzeti színű.
Zeng a nóta, a szemünk sugárzó,
Zúg az ének végig a boldog hazán;
Jaj a háznak, amelyen nincs zászló;
Csörömpöl az ablak akkor igazán.
A köznapi rongyot televarrjuk hímmel:
A korcsmai cégér kegyeletet mímel;
Hentes boltja előtt, nézd, ha elhaladsz,
Nemzeti szalaggal ékes a malac.
Ha ilyenkor állok a piacon,
Messziről virít rám a sok cifraság.
Szégyenemben szinte ég az arcom:
Nemzeti szín korcot kötnek a kofák,
Mind nemzeti színű a hajadon-párta,
A pecér kalapján nemzeti kokárda,
Nemzeti színt leget szarván az örök –
S ne szoruljon ettől össze az ököl?
A magasztos, drága, büszke jelkép
Így az utca sodrán lassan elkopik;
Léha játék lesz, mi hősök lelkét
Vitte a halálos csatasíkokig!
A nemzeti szentség tarka divatcikk ma;
Festett honi kellék a hatalmas szikla,
Melyről egy rekedt hang bőszülten szaval
Esztendőre éppúgy, mint tavaly.
(Forrás: Debreceni Szemle, 1912. 12. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése