2018. aug. 15.

Irodalmi élet a Felvidéken



Önálló felvidéki irodalomról manapság még alig beszélhetünk. A bérces Felföld, a Kárpátok vármegyéi, ez az áldott országrész Dévénytől Mármarosszigetig, nemzeti történelmünk folyamán összeforrott egészet alkotott az anyaországgal. Különálló életet, mint Erdély, sohasem élt és ennél fogva külön, sajátságos irodalmi öntudat a Felvidéken ki sem fejlődhetett.

Az 1918-19. év eseményei, a trianoni béke, elszakították a Felvidéket ezredéves törzsétől. A megszálló hatalom féltő elővigyázatossággal valóságos kínai falakat emelt a határokon. Az új államalakulatba kényszerített, közel másfélmilliónyi magyarság hiába kereste az érintkezést túloldali testvéreivel, azonnal, csírájában fojtották el azt.

Más okok is közreműködtek abban, hogy a felvidéki magyarság megpróbálkozzék úgyszólván a lehetetlenséggel, hogy elszakítva bár, új, magyar irodalmi életet teremtsen. Az 1919. esztendő tavaszán kétségbeeséssel látta a Felvidék népe, hogy az anyaországtól semmit sem várhat, hiszen a vörös rémuralom a megmaradt erkölcsi javakat is megsemmisítette. A kommün bukása után a lélekmérgezők százai árasztották el a Felvidéket, befurakodtak a sajtóba: a bécsi emigráns központ központi és vidéki orgánumai a megszállókkal karöltve, sőt azokat felülmúlva megkezdték a hadjáratot minden ellen, ami magyar.

Az első ilyen vállalkozás a szépirodalom terén Kassán történt, azonban az „Új Élet” c. folyóirat nem talált rokonszenvre.

1919 tavaszán indult meg Pozsonyban, a Felvidék fővárosában a „Tavasz” c. hetilap. Kumlik Emil, majd Szeredai-Gruber Károly szerkesztésében. E lap valóban nemes feladatot végzett. Két éven át a legelőkelőbb szépirodalmi közlönye volt a Felvidéknek: hasábjain sok új, erős tehetség  bontott szárnyat. A kezdet nehézségeit a „Tavasz” győzte le, övé az érdem, hogy megtörte a tespedést, tudott csinálni irodalmat, mely igaz, makulátlan volt és magyar. Sajnos, a nyomasztó gazdasági helyzet, a nyomdamizériákés a közönség részvétlensége miatt 1921-ben kénytelen volt megjelenését beszüntetni.

Ez lett a sorsa a Komáromban megjelenő „Vagyunk”-nak és a galántai „Mátyusföldi Lapok”-nak is. Mindkét folyóirat igaz nemzeti érzéstől áthatott irodalmat nyújtott közönségének.

A megszálló hatalom fojtotta meg a kedves pozsonyi diáklapot, a „Turul”-t, melynek pedig nagy hivatása lett volna. Itt említjük meg, hogy ifjúsági lap jelenleg kettő jelenik meg a Felvidéken: a kassai keresztényszociális szellemben szerkesztett „Jövőnk” és a losonci „Mi Lapunk”, mely a „Zászlónk” hiányát igyekszik pótolni.

Pozsonyban jelenik meg Gömöri Jenő szerkesztésében a „Tűz”. Tagadhatatlan, hogy a lap nagy arányokban indult, de szelleménél is irányánál fogva nem alkalmas arra, hogy kitűzze a felvidéki magyar kultúra irányelveit. A felvidéki magyarság hidegen és ellenszenvvel fogadta ezt a magyar nyelvű orgánumot, mely a szépirodalomban ugyanolyan célokat szolgál, mint a „Bécsi Magyar Ujság”, vagy Lovászy-Garami „Jövő”-je a zsurnalisztikában.

1921 nyarán a „MIPSz” (Magyar Ifjak Pozsonyi Szövetsége) vetette fel azt az eszmét, hogy Kisfaludy „Aurórá”-jának mintájára minden évben jelentessenek meg egy irodalmi almanachot, mely egyesítené a felvidéki magyarság összes erőit, biztatásul szolgálna a csüggedőknek, kitartást öntene a fáradt szívekbe.

1922 elején, éppen száz esztendővel Kisfaludy Károly „Aurórá”-jának megjelenése után egy csinos kis kötet került a könyvpiacra:az „Új Auróra”. Az élőszóba a szerkesztő, Dobai János a következőket írja: „Hálás emlékezéssel szenteljük e kis könyvet irodalmunk újjáébresztő, lelkes szellemének, Kisfaludy Károlynak, ki száz évvel ezelőtt küzdelmes viszonyok között kezdte hirdetni Aurórá-jában a törhetetlen önbizalomnak és a jövőbe vetett rendületlen hitnek megváltó nemzeti gondolatát. Ajánljuk e néhány szívből fakadt írásunkat a magyar nőknek, kik a múlt megpróbáltatásai között példájukkal mindig megmutatták, hogyan kell az elárvult magyarság szent eszméiért önzetlenül munkálkodni. Ébressze öntudatra könyvünk a magyarság szunnyadó kulturális erőit és jelentse egy boldogabb kor hajnalhasadását.”

A magyarságörömmel és büszkeséggel fogadta a könyvet és türelmetlenül várta a második – 1923. – évfolyam megjelenését, mely 1922 karácsonyára látott napvilágot. Petőfi Sándor nevével kezdődik az almanach és úgyszólván az egész kötet a dicső szabadságdalnokkal foglalkozik. Szebb ajándékot nem nyújthatott volna a Felvidék Petőfi szellemének!

Az „Új Auróra” körül csoportosulnak majdnem kivétel nélkül a Felvidék magyar írói. Azok, akik nemcsak nyelvükben, de szívükben, érzésükben és cselekedeteikben is magyarok. Sajnos, a nyomdaviszonyok úgyszólván lehetetlenné teszik, hogy egy-egy költő vagy novellista önálló kötettel lépjen az olvasóközönség elé. Legtöbbször a napi- és hetilapok hasábjain (Prágai Magyar Hírlap, Híradó /Pozsony/, Népakarat, Komáromi Lapok, Szepesi hírlap stb.) jelennek meg munkáik.

Legújabb időben, éppen az „Új Auróra” nagy sikere következtében vetették fel azt az eszmét, hogy indítson a magyarság egy nagyszabású, az összes erőket egybefoglaló, képes szépirodalmi hetilapot. Reméljük, hogy ez a felvetett eszme rövidesen megvalósul.

Ha a Felvidék költőit nézzük, azonnal megakad a szemünk Szeredai-Gruber Károlyon, a „Tavasz” volt szerkesztőjén. Igazi lírikus, aki előtt dallam az élet; lelkivilága gazdag, színpompás szivárvány. Életfelfogása derült, szerelmi költészete megkapóan bensőséges.

Egészen más egyéniség Borka Géza, aki a „Vagyunk” hasábjain tűnt fel először; azóta önálló verseskötete (Bánathalom) is megjelent. Az elszakított végek énekese ő, kinek dalaiban ott borong a gyönyörű Csallóköz, Vágvölgy és Garam-mente minden fájdalma, könnye, szenvedése. A komáromi vár büszke „Nec arte, nec Marte” jeligés kőszűzéről így dalol: „… Kavargó fellegekből ha néha Klapka lelke Viharzó éji órán leszáll a vén kövekre S a kőszűz jeligéjét bötűzvén eltűnődik: Olyankor sajgó búval a várnak ősi szobra Fügés kemény kezével dacos szemét befogja, S haragvó lángos arcán egy könnycsepp gördül végig.” Hangjában, kifejezésmódjában erősen modern: költészetének fő jellemvonása: tiszta nemzeti érzés és a törhetetlen kitartás gondolata.

Talán egyik legnagyobb tehetség a Felvidéken a költő-pap: Mécs László, akit az „Élet” lapjairól ismer már a magyar közönség. Hazafiúi fájdalom és mély vallásos érzés: ezek Mécs László költészetének fő motívumai. Egyik legszebb verse a „Karácsony a Kárpátok alján” (Élet, 1922. dec. 24.): „Naptámadattól naplenyugtig csendőrszurony feszül az égnek: Úgy tartják az álcsillagokkal kicifrált rongyos horizontot… Hol most az angyal? Az, ki régen ez éjen békeszárnyat bontott? Szuronyban szárnya fennakadt és megfagyott ajkán az ének.”

A nemzeti fájdalom megszólaltatója Wallentinyi Dezső is. kétségbeesve látja a magyarság romlását: „A vén Vezúv csatára támadt, Halálos volt a lárma, És aztán csönd… S halálnál rosszabb lomhán – Jött, ömlött a láva… Csákányt neki!... Pompeji alszik – A megmeredett rög alatt. Vagy felrázzuk s napfényre hozzuk kincsét, Vagy szívünk megszakad” (Magyar Pompéji). Költészete nem egyoldalú, felölel sok-sok kedves témát is (Vers a hímzések poéziséről stb.).

A régi írónemzedék tagja a lévai Kersék János, akinek szép és igaz melegséggel, szívvel megírt költeményeit az egész Felvidék olvassa. Munkái (Csitri dalok stb.) mélyek, igaz, érző, magyar lélekre vallanak. Vannak nála tehetségesebb, izmosabb erők, de gyöngéd, finom érzésben Kersék Jánost senki sem múlja felül.

Tamás Lajos a legfiatalabb poéták közé tartozik, de versei kétségtelenül nagy erőről tanúskodnak. László Angela, ki a „Tavasz”-ban mutatkozott be, szintén megnyerő költő, versei kedvesek.

Az „Új Auróra” írógárdájához tartoznak még: Simon Mihály, Knapp Vince, Páll Miklós, Telek A. Sándor. Mindnyájan most indultak el a költészet útján és szorgalommal, igyekezettel dolgoznak a magyarság szellemi javaiért.

Ezeknek a poétáknak legnagyobb része fiatal, életerős tehetség. Hibáik, fogyatkozásaik mindenesetre vannak, talán az összehasonlítást sem állanák ki az anyaország, vagy Erdély költőivel munkájuk, mindamellett dicséretet és elismerést érdemel: az elnyomott és fenyegetett magyar öntudatnak ők az ébrentartói a Felvidéken.

A prózairodalom még fejletlenebb, mint a költészet. Van néhány elismert tehetség, egy-két kiváló novellista, de a fejlődés csak lassan indul meg; itt is az „Új Auróra” a vezető.

Jankovics Marcellt mondhatjuk talán a legjobb, legismertebb novellistának a Felvidéken. A „Tavasz” és egyéb lapok hasábjain igen sok értékes dolga jelent meg. (Álmatlan éjtszakák.) Stílusa friss, élvezetes és magyaros. Elismert jó író Vajda Ernő, kinek novelláit, elbeszéléseit széltében-hosszában olvassák. Szerkesztette Pozsonyban a „Revü”-t is. Holly Jenő szintén ismert író, elbeszéléseit szívesen olvassa a magyar közönség. Élénk feltűnést keltettek Jaczkó Olga elbeszélései, melyek írójuk izmos tehetségéről tanúskodnak. A pozsonyi Toldy-Kör 1922. évi novellapályázatán a díjat – Esterházy gróf díját – Kopcsányi Gyula nyerte el „Zobor alján” c. novellájával. Kedvelt elbeszélők még: Rapcsányi Gyula, Bauer Ferenc, Aixinger László, Sziklay Ferenc.

A dráma terén nincsen termelés. Két népszínmű-pályázat sikerrel járt ugyan (Tichy Lajos: Zsuzsika rózsája, - Katóka őrmesterné), de igazi,értékes drámaírói nincsenek jelenleg a Felvidéknek. Megemlíthetjük Kersék János két kedves kis játékát: a „Bűvös kút”-at és a „Lázadó babák”-at.

Az irodalmi körök közül (Kazinczy-Társaság, Kassa; Jókai-Kör, Komárom; Toldy-Kör, Pozsony) a pozsonyi Toldy-Kör fejt ki legnagyobb tevékenységet. Pályázatok hirdetésével igyekszik új erőket belevonni a felvidéki magyar írói életbe, irodalmi előadások és ünnepségek tartásával ünnepli meg költészetünk nagyjainak évfordulóját.

A Pozsonyban rendezett hatalmas arányú Petőfi-ünnepségek egyesítették az egész Felvidék magyarságát. Január havában büszkeörömmel ünnepelték Madách Imre évfordulóját, hiszen az alsó-sztregovai költő a Felvidék szülötte volt!

Ölvedi László
Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése