Önálló
felvidéki irodalomról manapság még alig beszélhetünk. A bérces Felföld, a
Kárpátok vármegyéi, ez az áldott országrész Dévénytől Mármarosszigetig, nemzeti
történelmünk folyamán összeforrott egészet alkotott az anyaországgal. Különálló
életet, mint Erdély, sohasem élt és ennél fogva külön, sajátságos irodalmi
öntudat a Felvidéken ki sem fejlődhetett.
Az
1918-19. év eseményei, a trianoni béke, elszakították a Felvidéket ezredéves
törzsétől. A megszálló hatalom féltő elővigyázatossággal valóságos kínai
falakat emelt a határokon. Az új államalakulatba kényszerített, közel
másfélmilliónyi magyarság hiába kereste az érintkezést túloldali testvéreivel,
azonnal, csírájában fojtották el azt.
Más
okok is közreműködtek abban, hogy a felvidéki magyarság megpróbálkozzék
úgyszólván a lehetetlenséggel, hogy elszakítva bár, új, magyar irodalmi életet
teremtsen. Az 1919. esztendő tavaszán kétségbeeséssel látta a Felvidék népe,
hogy az anyaországtól semmit sem várhat, hiszen a vörös rémuralom a megmaradt
erkölcsi javakat is megsemmisítette. A kommün bukása után a lélekmérgezők
százai árasztották el a Felvidéket, befurakodtak a sajtóba: a bécsi emigráns
központ központi és vidéki orgánumai a megszállókkal karöltve, sőt azokat
felülmúlva megkezdték a hadjáratot minden ellen, ami magyar.
Az
első ilyen vállalkozás a szépirodalom terén Kassán történt, azonban az „Új Élet” c. folyóirat nem talált
rokonszenvre.
1919
tavaszán indult meg Pozsonyban, a Felvidék fővárosában a „Tavasz” c. hetilap. Kumlik Emil, majd Szeredai-Gruber Károly
szerkesztésében. E lap valóban nemes feladatot végzett. Két éven át a
legelőkelőbb szépirodalmi közlönye volt a Felvidéknek: hasábjain sok új, erős
tehetség bontott szárnyat. A kezdet nehézségeit
a „Tavasz” győzte le, övé az érdem,
hogy megtörte a tespedést, tudott csinálni irodalmat, mely igaz, makulátlan
volt és magyar. Sajnos, a nyomasztó gazdasági helyzet, a nyomdamizériákés a
közönség részvétlensége miatt 1921-ben kénytelen volt megjelenését beszüntetni.
Ez
lett a sorsa a Komáromban megjelenő „Vagyunk”-nak
és a galántai „Mátyusföldi Lapok”-nak
is. Mindkét folyóirat igaz nemzeti érzéstől áthatott irodalmat nyújtott
közönségének.
A
megszálló hatalom fojtotta meg a kedves pozsonyi diáklapot, a „Turul”-t, melynek pedig nagy hivatása
lett volna. Itt említjük meg, hogy ifjúsági lap jelenleg kettő jelenik meg a
Felvidéken: a kassai keresztényszociális szellemben szerkesztett „Jövőnk” és a losonci „Mi Lapunk”, mely a „Zászlónk” hiányát igyekszik pótolni.
Pozsonyban
jelenik meg Gömöri Jenő szerkesztésében a „Tűz”.
Tagadhatatlan, hogy a lap nagy arányokban indult, de szelleménél is irányánál
fogva nem alkalmas arra, hogy kitűzze a felvidéki magyar kultúra irányelveit. A
felvidéki magyarság hidegen és ellenszenvvel fogadta ezt a magyar nyelvű
orgánumot, mely a szépirodalomban ugyanolyan célokat szolgál, mint a „Bécsi Magyar Ujság”, vagy
Lovászy-Garami „Jövő”-je a
zsurnalisztikában.
1921
nyarán a „MIPSz” (Magyar Ifjak Pozsonyi Szövetsége) vetette fel azt az eszmét,
hogy Kisfaludy „Aurórá”-jának
mintájára minden évben jelentessenek meg egy irodalmi almanachot, mely
egyesítené a felvidéki magyarság összes erőit, biztatásul szolgálna a
csüggedőknek, kitartást öntene a fáradt szívekbe.
1922
elején, éppen száz esztendővel Kisfaludy Károly „Aurórá”-jának megjelenése után egy csinos kis kötet került a
könyvpiacra:az „Új Auróra”. Az
élőszóba a szerkesztő, Dobai János a következőket írja: „Hálás emlékezéssel
szenteljük e kis könyvet irodalmunk újjáébresztő, lelkes szellemének, Kisfaludy
Károlynak, ki száz évvel ezelőtt küzdelmes viszonyok között kezdte hirdetni Aurórá-jában a törhetetlen önbizalomnak
és a jövőbe vetett rendületlen hitnek megváltó nemzeti gondolatát. Ajánljuk e
néhány szívből fakadt írásunkat a magyar nőknek, kik a múlt megpróbáltatásai
között példájukkal mindig megmutatták, hogyan kell az elárvult magyarság szent
eszméiért önzetlenül munkálkodni. Ébressze öntudatra könyvünk a magyarság
szunnyadó kulturális erőit és jelentse egy boldogabb kor hajnalhasadását.”
A
magyarságörömmel és büszkeséggel fogadta a könyvet és türelmetlenül várta a
második – 1923. – évfolyam megjelenését, mely 1922 karácsonyára látott
napvilágot. Petőfi Sándor nevével kezdődik az almanach és úgyszólván az egész
kötet a dicső szabadságdalnokkal foglalkozik. Szebb ajándékot nem nyújthatott
volna a Felvidék Petőfi szellemének!
Az
„Új Auróra” körül csoportosulnak
majdnem kivétel nélkül a Felvidék magyar írói. Azok, akik nemcsak nyelvükben,
de szívükben, érzésükben és cselekedeteikben is magyarok. Sajnos, a nyomdaviszonyok
úgyszólván lehetetlenné teszik, hogy egy-egy költő vagy novellista önálló
kötettel lépjen az olvasóközönség elé. Legtöbbször a napi- és hetilapok
hasábjain (Prágai Magyar Hírlap, Híradó
/Pozsony/, Népakarat, Komáromi Lapok, Szepesi hírlap stb.) jelennek meg
munkáik.
Legújabb
időben, éppen az „Új Auróra” nagy
sikere következtében vetették fel azt az eszmét, hogy indítson a magyarság egy
nagyszabású, az összes erőket egybefoglaló, képes szépirodalmi hetilapot.
Reméljük, hogy ez a felvetett eszme rövidesen megvalósul.
Ha
a Felvidék költőit nézzük, azonnal megakad a szemünk Szeredai-Gruber Károlyon,
a „Tavasz” volt szerkesztőjén. Igazi
lírikus, aki előtt dallam az élet; lelkivilága gazdag, színpompás szivárvány.
Életfelfogása derült, szerelmi költészete megkapóan bensőséges.
Egészen
más egyéniség Borka Géza, aki a
„Vagyunk” hasábjain tűnt fel először; azóta önálló verseskötete (Bánathalom) is megjelent. Az
elszakított végek énekese ő, kinek dalaiban ott borong a gyönyörű Csallóköz,
Vágvölgy és Garam-mente minden fájdalma, könnye, szenvedése. A komáromi vár
büszke „Nec arte, nec Marte” jeligés kőszűzéről így dalol: „… Kavargó
fellegekből ha néha Klapka lelke Viharzó éji órán leszáll a vén kövekre S a
kőszűz jeligéjét bötűzvén eltűnődik: Olyankor sajgó búval a várnak ősi szobra
Fügés kemény kezével dacos szemét befogja, S haragvó lángos arcán egy
könnycsepp gördül végig.” Hangjában, kifejezésmódjában erősen modern:
költészetének fő jellemvonása: tiszta nemzeti érzés és a törhetetlen kitartás
gondolata.
Talán
egyik legnagyobb tehetség a Felvidéken a költő-pap: Mécs László, akit az „Élet”
lapjairól ismer már a magyar közönség. Hazafiúi fájdalom és mély vallásos
érzés: ezek Mécs László költészetének fő motívumai. Egyik legszebb verse a „Karácsony a Kárpátok alján” (Élet, 1922. dec. 24.): „Naptámadattól
naplenyugtig csendőrszurony feszül az égnek: Úgy tartják az álcsillagokkal
kicifrált rongyos horizontot… Hol most az angyal? Az, ki régen ez éjen
békeszárnyat bontott? Szuronyban szárnya fennakadt és megfagyott ajkán az
ének.”
A
nemzeti fájdalom megszólaltatója Wallentinyi
Dezső is. kétségbeesve látja a magyarság romlását: „A vén Vezúv csatára
támadt, Halálos volt a lárma, És aztán csönd… S halálnál rosszabb lomhán –
Jött, ömlött a láva… Csákányt neki!... Pompeji alszik – A megmeredett rög
alatt. Vagy felrázzuk s napfényre hozzuk kincsét, Vagy szívünk megszakad” (Magyar Pompéji). Költészete nem
egyoldalú, felölel sok-sok kedves témát is (Vers a hímzések poéziséről stb.).
A
régi írónemzedék tagja a lévai Kersék János,
akinek szép és igaz melegséggel, szívvel megírt költeményeit az egész Felvidék
olvassa. Munkái (Csitri dalok stb.)
mélyek, igaz, érző, magyar lélekre vallanak. Vannak nála tehetségesebb,
izmosabb erők, de gyöngéd, finom érzésben Kersék Jánost senki sem múlja felül.
Tamás
Lajos a legfiatalabb poéták közé tartozik, de versei kétségtelenül nagy erőről
tanúskodnak. László Angela, ki a „Tavasz”-ban mutatkozott be, szintén
megnyerő költő, versei kedvesek.
Az
„Új Auróra” írógárdájához tartoznak
még: Simon Mihály, Knapp Vince, Páll
Miklós, Telek A. Sándor. Mindnyájan most indultak el a költészet útján és
szorgalommal, igyekezettel dolgoznak a magyarság szellemi javaiért.
Ezeknek
a poétáknak legnagyobb része fiatal, életerős tehetség. Hibáik, fogyatkozásaik mindenesetre
vannak, talán az összehasonlítást sem állanák ki az anyaország, vagy Erdély
költőivel munkájuk, mindamellett dicséretet és elismerést érdemel: az elnyomott
és fenyegetett magyar öntudatnak ők az ébrentartói a Felvidéken.
A
prózairodalom még fejletlenebb, mint a költészet. Van néhány elismert tehetség,
egy-két kiváló novellista, de a fejlődés csak lassan indul meg; itt is az „Új Auróra” a vezető.
Jankovics Marcellt mondhatjuk talán a
legjobb, legismertebb novellistának a Felvidéken. A „Tavasz” és egyéb lapok
hasábjain igen sok értékes dolga jelent meg. (Álmatlan éjtszakák.) Stílusa
friss, élvezetes és magyaros. Elismert jó író Vajda Ernő, kinek novelláit, elbeszéléseit széltében-hosszában
olvassák. Szerkesztette Pozsonyban a „Revü”-t
is. Holly Jenő szintén ismert író,
elbeszéléseit szívesen olvassa a magyar közönség. Élénk feltűnést keltettek Jaczkó Olga elbeszélései, melyek írójuk
izmos tehetségéről tanúskodnak. A pozsonyi Toldy-Kör 1922. évi
novellapályázatán a díjat – Esterházy gróf díját – Kopcsányi Gyula nyerte el „Zobor
alján” c. novellájával. Kedvelt elbeszélők még: Rapcsányi Gyula, Bauer Ferenc, Aixinger László, Sziklay Ferenc.
A
dráma terén nincsen termelés. Két népszínmű-pályázat sikerrel járt ugyan (Tichy Lajos: Zsuzsika rózsája, - Katóka
őrmesterné), de igazi,értékes drámaírói nincsenek jelenleg a Felvidéknek.
Megemlíthetjük Kersék János két
kedves kis játékát: a „Bűvös kút”-at
és a „Lázadó babák”-at.
Az
irodalmi körök közül (Kazinczy-Társaság, Kassa; Jókai-Kör, Komárom; Toldy-Kör, Pozsony) a pozsonyi
Toldy-Kör fejt ki legnagyobb tevékenységet. Pályázatok hirdetésével igyekszik
új erőket belevonni a felvidéki magyar írói életbe, irodalmi előadások és
ünnepségek tartásával ünnepli meg költészetünk nagyjainak évfordulóját.
A
Pozsonyban rendezett hatalmas arányú Petőfi-ünnepségek egyesítették az egész
Felvidék magyarságát. Január havában büszkeörömmel ünnepelték Madách Imre
évfordulóját, hiszen az alsó-sztregovai költő a Felvidék szülötte volt!
Ölvedi
László
Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése