A
világirodalom első tragédiaköltője Athén polgára volt, azé a városállamé, ahol
Dionüszosz isten kultuszából a tragédia műfaja is megszületett. Férfikorában
harcolt a perzsa támadók ellen vívott nagy csatákban Marathónnál és Szalamisznál,
majd megérte városának a perzsa háborúk utáni évtizedekben bekövetkezett
fénykorát. Már életében nagy elismerés övezte, ránk azonban közel száz
tragédiájából csupán hét maradt fenn. Öregkorában Szicíliába utazott, ott is
halt meg.
Athénban
minden évben Dionüszosz ünnepén „tragikus verseny” keretében három költő
mutathatta be darabjait. Mindegyik három tragédiát (egy ún. trilógiát) és egy
vidám hangulatú szatírjátékot vitt színre. A bemutatókra az Akropolisz tövében
lévő szabadtéri Dionüszosz-színházban került sor, ahol az isten szent ligete
volt. A színház maradványai ma is láthatók.
A
színház közepén lévő kör alakú térség a kar helye. Ezt mintegy a kör
háromnegyedében a nézők ülőhelyei vették körül, egyedrészét pedig egy épület
(palota vagy templom) homlokzatát ábrázoló díszlet zárta le, melyen kapuk
voltak.
A
klasszikus görög tragédia egyik feltűnő sajátossága a kar szerepeltetése. Azon
túl, hogy a kar részt vesz a cselekményben, ún. kardalokat is előad, énekelve
és tánccal kísérve. Ez egyszersmind a dráma tagolását is szolgálta, mivel az
antik tragédia nem ismerte a felvonás fogalmát.
Aiszkhülosz
Oreszteiája, az egyetlen ránk maradt görög tragikus trilógia. Három önálló, de
tartalmilag egymáshoz kapcsolódó tragédiából áll, ezek az Agamemnón, az Áldozatvivőkés
az Eumeniszek. (A trilógiához csatlakozó szatírjáték elveszett.) A költő a
három drámában a mitikus argoszi uralkodóház, a Pelopidák mondakörének egy
részét dolgozta fel. A királyi nemzetséget ősük szentségtörő vétke miatt
szörnyű átok sújtja: gyilkos kézzel törnek egymás életére. Az első darab a
Trója földúlása után diadallal hazatérő Agamemnón király pusztulását mutatja
be. A második arról szól, fia hogyan állt érte bosszút a gyilkosokon, kiknek
egyike saját anyja volt. A vérbosszú láncolata a harmadik darabban szakad meg:
köszönhető ez az athéni állam jogrendjének, amelynek megteremtője maga Athéna
istennő.
Az
Oreszteia (mint a klasszikus görög drámák mind) versben íródott. A szöveg nagy
részének versformája a hatos jambus, vagyis minden sor hat jambusból áll (a
jambus egy rövid és egy hosszú szótagból összetevődő versláb). Különböznek
ettől a kardalok: ezek versszakokra tagolódnak, amelyek sokféle, bonyolult
felépítést mutatnak, s többnyire párosával felelnek meg egymásnak.
A
trilógia bemutatója Kr. e. 458-ban volt Athénban, s a versenyen az első díjat
nyerte el. Legújabb magyar fordítását Devecseri Gábornak köszönhetjük.
A
leláncolt Prométheusz cselekményét egyedülálló módon csakis istenek
cselekedetei alkotják. A darab hátterében a görög mitológia egyik jellegzetes
motívuma áll: az egymást követő istennemzedékek harca a világ uralmának
megszerzéséért. Ahogy Uranoszt fia, Kronosz győzi le, ugyanígy Kronosz
uralmának is fia, Zeusz vet véget, hiába tesz még mindent az apa, hogy
gyermekét már születésekor ártalmatlanná tegye. A tragédia szereplőinek
viselkedését és szembenállását ugyanakkor nem pusztán csak a nemzedéki
hovatartozásuk határozza meg. Prométheusz a titánok egyike, azaz Kronosz
generációjához tartozik, de minthogy előre ismeri a jövőt, Zeuszt segíti
tanácsával a titánok elleni harcban. A világ újrarendezésében azonban már nem
hajlandó engedelmesen együttműködni, és szembefordul Zeusszal. Zeusz megbünteti
ugyan, de hamarosan kiderül, hogy saját bukását csak úgy tudja elkerülni, ha ismét
igénybe veszi majd Prométheusz bölcsességét. A darab konfliktusuknak azt a
szakaszát ábrázolja, amikor Zeusz és Prométheusz egyaránt elzárkózik az őt ért
igazságtalanságra hivatkozva a kibéküléstől, de előre vetődik annak a
lehetősége is, hogy egymásrautaltságuk kompromisszumra fogja őket késztetni.
Nagyon
valószínű, hogy a csak töredékekből ismert Megszabadított Prométheuszban ehhez
a tragédiához kapcsolódva jött létre ez a kompromisszum, és a szintén csak
töredékesen fönnmaradt Tűzhozó Prométheusszal együtt tartalmilag összefüggő
trilógiát alkotott. Vannak azonban olyanok is, akik elsősorban metrikai érvek
alapján vitatják, hogy A leláncolt Prométheusz valóban Aiszkhülosz műve lenne.
Adatok hiányában bizonytalan az is, hogy mikor íródott a darab; többnyire a Kr.
e. 440-es évek derekára teszik.
A
művet Trencsényi-Waldapfel Imre fordította magyarra.
1900-ben
G. U. Fauré, 1968-ban C. Orff írt operát a tragédia alapján. Külön érdekesség,
hogy a német zeneszerző az eredeti görög szövegből állította össze a librettót.
ORESZTEIA
Agamemnón
Szereplők:
Őr,
Klütaimésztra,
Hírnök,
Agamemnón,
Kasszandra,
Aigiszthosz,
Az argoszi vének kara.
A
szín az Agamemnón argoszi palotája előtti tér.
Éjjel
van. A palota tetején őr virraszt. A királyné, Klütaimésztra parancsára egy
tűzjel feltűnését figyeli, amely majd Trója elfoglalását jelenti. Egyszer csak
ujjongásban tör ki: megpillantja a jelzést. Elsiet, hogy értesítse a királynét.
A
palota előtti térre argoszi vének egy csoportja érkezik, a kar. Arról
énekelnek, hogy már tíz éve annak, hogy bosszúhadjáratra indult a két
Atreusz-fi, Agamemnón és Menelaosz, mert a trójai királyfi, Parisz – visszaélve
a vendégjoggal – elszöktette Menelaosz feleségét, Helenát.
Közben
kilép a palotából a királyné, szolgái áldozati tüzeket gyújtanak a szabadtéri
oltárokon. A kar folytatja énekét arról, hogyan indult el a sereg Trója alá.
Zeusz jósjelet küldött, két sasmadarat, s azok lecsaptak egy vemhes nyúlra, és
felfalták. Kalkhasz, a sereg jósa megfejtette a jelet: le fogják rombolni Tróját,
s a város minden kincse a győzteseké lesz. De a jós figyelmeztet arra is, hogy
a vadak védője, Artemisz istennő megharagudhat a vemhes nyúl pusztulása miatt.
Rövid Zeusz-himnusz következik, amely az istent mint legfőbb hatalmat
magasztalja, aki a vétkest szenvedésen át belátáshoz vezeti. Ezután újra a
sereg indulását idézi föl a kar: Auliszban az északi szél nem engedte kifutni a
hajókat, végül Kalkhasz tanácsára Agamemnón lányának, Iphigeneiának
feláldozásával engesztelték ki Artemiszt.
A
színen újra megjelenik Klütaimésztra, s kihirdeti, hogy Tróját bevették a
görögök, ezért égnek örömtüzek az oltárokon. Mivel a kar kételkedik a szavában,
elmondja, hogyan érkezett a messzi Trójából a hírhozó láng, majd arról beszél,
hogy milyen más lett a sorsa a győztes görögöknek és a legyőzött trójaiaknak.
Csak nehogy valami bűnt kövessenek el a hódítók! E kívánsággal zárja szavait a
királyné, s bemegy a palotába.
Ismét
kardal következik: Zeusz megtorol minden bűnt és jogtalanságot; Parisz vétke
pusztulást hozott városára. De sok görög hős is ott veszett, s ezért gyűlölet
ébred az Atreusz-fiak ellen. De vajon nem elhamarkodott asszonyi viselkedés-e,
hogy a királyné annyira bízik a tűzjelben?
Hírnök
közeleg. Ünnepélyes szavakkal köszönti szülőföldjét, ahonnan tíz éve távozott.
Bejelenti, hogy Tróját elfoglalták, a hazatérő Agamemnón és serege már a
közelben van. Miközben a Trója alatt elviselt szenvedésekről szól, kilép a
palotából Klütaimésztra. A kétkedőkkel szemben neki volt igaza, hangoztatja
büszkén. Azután a hírnökhöz fordul, vele üzen Agamemnónnak, siessen haza
városába és hű feleségéhez, aki házőrző kutyaként várja.
A
királyné visszatér a palotába, a kar még Menelaosz sorsa felől tudakozódik a
hírnöktől. A válaszból kiderül, hogy csupán Agamemnón érkezett meg hajójával, a
többi hősről mit sem tudnak, talán nem is élnek, miután vihar szórta szét a
hazatérő hajóhadat.
A
hírnök visszatér a sereghez, a színen csupán a kar marad. A kardal Helena és
Parisz bűnös nászáról szól, s azzal végződik, hogy a bűn újabb bűnt szül, s az
ilyen házban megszáll a büntetés istennője, Até, Diké, az igazság istennője
viszont a tiszta életűeknél lakik, szegényes házikókban.
Harci
szekerén, oldalán a Trójából rabnőjeként magával hozott királylánnyal,
Kasszandrával bevonul Agamemnón. A kar hódolattal köszönti, de azzal végzi
szavait, hogy a király majd megtudja, távolléte alatt ki vigyázott jól a
városra, s ki nem. Agamemnón először Argosz isteneinek mond köszönetet, hogy
megadták neki a hazatérést, majd a karhoz fordul: tudja jól, hogy nem mindenki
barát, aki annak mondja magát. Mindent meg fognak vitatni, s ha kell, kivágják
vagy kiégetik majd a kórt.
A
palotából kilép Klütaimésztra. Előbb a polgárokhoz szól: nem szégyenli
bevallani, milyen szenvedés volt számára az idő, míg férje távol volt. Majd
túláradó magasztalással köszönti a királyt, s megparancsolja a szolgálóknak,
terítsenek bíborkelmét a lába alá, mielőtt lelép a kocsiról. Agamemnón
elhárítja a megtiszteltetést, de az asszony sürgetésére végül enged. Megoldja
saruját, s a bíborszőnyegen lépdelve bevonul a palotába.
Ekkor
szólal meg Kasszandra. Félig önkívületben látomásáról beszél: az Atridák
palotája véres mészárszékként jelenik meg neki, s látni véli azokat a
szörnyűségeket, amelyek ott történtek és még történni fognak. Később lehiggad,
s elmondja a karnak, hogy jövendőmondó képességét Apollónnak köszönheti, de
mert megtagadta tőle szerelmét, az isten azzal büntette, hogy senki sem hisz
neki. Megjósolja, hogy Klütaimésztra megöli Agamemnónt, majd őt is, de tette
nem marad megtorlatlan. Végül önként bemegy a palotába.
A
színen ismét csak a kar marad. Miközben arról énekelnek, milyen bizonytalan az
ember sorsa, halálsikoly hallatszik a palotából: a kar, vagyis az argoszi vének
már be akarják törni a kaput, amikor az föltárul, s megjelenik Klütaimésztra
vérfoltos ruhában, mellette látszik Agamemnón és Kasszandra holtteste. A
királyné szinte kérkedik tettével: férje rászolgált sorsára, mert föláldozta
Iphigeneiát, s míg távol volt, ágyasokat tartott, Kasszandrát még magával is
hozta. A kar közben a megölt királyt siratja.
Fegyveresek
kíséretében megérkezik Aigiszthosz. Ő is a Pelopidák nemzetségéhez tartozik,
apja, Thüesztész Atreusz öccse volt. A testvérek viszálykodtak a hatalomért,
Atreusz elűzte a másikat, majd visszahívta, de megölte két gyermekét, s azok
húsát kínálta föl a lakomán. Aigiszthosz most állt bosszút apjáért: a
gyilkosságot ő tervelte ki. – Hiába lép fel Aigiszthosz uralkodóként, a kar nem
tesz féket a nyelvére: ócsárolja gyávasága miatt, hiszen még a gyilkosságot sem
merte maga végrehajtani. Majdnem összecsapnak a vének és Aigiszthosz kísérői,
de Klütaimésztra közbelép: legyen már végre a vérontásnak.
ÁLDOZATVIVŐK
Szereplők:
Oresztész,
Püladész,
Élektra,
Dajka,
Klütaimésztra,
Aigiszthosz,
Szolga,
Argoszi rabnők kara.
A
szín ugyanaz, mint az Agamemnón c. tragédiában.
Agamemnón
fiát, Oresztészt anyja még a gyilkosság előtt idegenbe küldte. Mintegy tíz év
telt el a véres tett óta; a gyermek közben fölserdült s hazatér, hogy
megbosszulja apja halálát.
Első
útja apja sírjához vezet. Egy hajfürtjét halotti áldozatul a sírra teszi, de
imájában megzavarják: gyászruhás nők csoportja közeleg, köztük felismeri
nővérét, Élektrát. Kísérőjével, Püladésszal együtt elrejtőzik.
A
palotából Klütaimésztra küldte ki lányát, Élektrát és a rabnőket, hogy
engesztelő áldozatot mutassanak be megölt férje sírján, mert az úrnőt az éjjel
rémlátások gyötörték. A vonuló rabnők arról énekelnek, hogy Diké, az igazság
istennője minden bűnt megtorol. A sírnál a nők elhatározzák, hogy nem
engesztelni fogják a halottat, hanem bosszúállóért fognak imádkozni. Élektra
bemutatja az áldozatot, s azért fohászkodik, hogy térjen haza Oresztész, s
álljon bosszút apja haláláért. Végül a lány levág hajából egy fürtöt, s a sírra
helyezi. Ekkor pillantja meg az ott levő hajfürtöt, s úgy véli, hogy talán az
öccséé. Remény és kétség között hányódik, amikor előlép Oresztész, s a
testvérek egymásra ismernek. Oresztész elmondja, hogy Apollón szigorú
parancsára meg kell ölnie apja gyilkosait. Majd ő, Élektra és a kar fölváltva
hosszú imát mond a bosszú sikerültéért. Ezután Oresztész beavatja tervébe
Élektrát és a kart: phókiszi vándor képében bebocsátást kér a palotába, s ott
végez Aigiszthosszal.
Oresztész
és Püladész a palota kapujához siet. Egy szolgával kihívatják a ház úrnőjét, s
Oresztész előadja neki, hogy vándorok, s Phthiótiszból hoznak üzenetet:
Oresztész meghalt. A királyné néhány szóval felpanaszolja a ház balsorsát, majd
egy szolgával a palota férfitermébe kísérteti a vendégeket, ő maga pedig a női
lakosztályba megy, hogy hazahívassa a mezőről Aigiszthoszt.
A
színen csak a rabnők kara marad; énekükben azért fohászkodnak, hogy az istenek
segítsék Oresztészt. A palotából sírva lép ki Oresztész dajkája. Őt küldte a
királyné Aigiszthoszért, hogy jöjjön fegyvereseivel, és hallgassa meg maga is a
hírt. A kar ráveszi a dajkát, hogy az üzenetnek a fegyveres kíséretre vonatkozó
részét ne adja át.
Rövid
kardal után megérkezik Aigiszthosz. Belép a palotába, s hamarosan halálkiáltása
hallatszik. Egy szolga rohan ki a palotából hangos jajgatással, s a női lakrész
kapuján zörget. Klütaimésztra lép ki: azonnal átlátja a helyzetet, s fegyvert
keres, de feltárul a palota főkapuja, kivont karddal Oresztész lép elő, benn
látszik Aigiszthosz holtteste.
Klütaimésztra
szívhez szóló szavakkal igyekszik eltántorítani fiát a tettétől. Föltárja
előtte keblét, emlékezteti rá, hogy az anyja. Oresztész meginog egy pillanatra,
de Püladész eszébe idézi Apollón parancsát. Bevezeti anyját a palotába, hogy
Aigiszthosz holtteste mellett vele is végezzen.
A
kar öröméneket zeng: győzött az igazság, és a királyi ház megszabadult a
betolakodóktól. Feltárul a palota kapuja, Aigiszthosz és Klütaimésztra
holtteste mellől előlép Oresztész, és mintegy a város nyilvánossága előtt
igazolja tettét. Delphoiba készül, Apollón szentélyébe, akinek parancsát
teljesítette. Ám egyszerre rémképek törnek rá, az anyja kiontott véréből támadt
bosszúistennők. Vad kétségbeesésben távozik.
EUMENISZEK
Szereplők:
Oresztész,
Apollón papnője,
Apollón,
Athéna,
Klütaimésztra szelleme,
Az erinnüszök kara.
Az első rész Delphoiban,
Apollón temploma előtt játszódik,
a második Athénban, az
Akropoliszon.
Apollón
papnője az isten delphoi templomába igyekszik. Már belépne a szentélybe, de a
küszöbön visszahőköl, mert szörnyű látvány fogadja: a templom közepén egy
vértől szennyezett ifjút lát, kezében karddal és az oltalomkérők gyapjúval
befont olajágával, körülötte pedig undorító és félelmes nőalakok alszanak.
Oresztész az, aki ide menekült anyjának bosszúszellemei, erinnüszei elől, de
azok még a templomba is követték. A papnő döbbenten távozik. Most Oresztész
mellett láthatóvá válik az isten, Apollón. Ő bocsátott álmot az üldözőkre, s
most további segítséget ígér Oresztésznek. Athénba küldi őt; ott hoznak majd
ítéletet tettéről. Az úton Apollón öccse, Hermész isten vigyáz majd rá.
Oresztész
és Hermész elindulnak, Apollón is eltűnik. A templomban az alvó erinnüszök
között megjelenik a megölt Klütaimésztra szelleme. Dühödten ébresztgeti az
erinnüszöket: alszanak, ahelyett hogy a bűnöst kínoznák. A bosszúszellemek
nehezen ébrednek mély kábulatukból, közben visszatér Apollón, s megvető
szavakkal kiutasítja őket templomából. A kar szemére veti az istennek, hogy
bűnöst, egy anyagyilkost védelmez; Apollón szerint azonban nagyobb bűn a
házastárs megölése.
Az
athéni Akropoliszon, Athéna temploma előtt áll az istennő szobra. Oresztész
érkezik rohanva, és leborul a szobor elé. Nyomában az őt üldöző erinnüszök.
Miközben Oresztész Athéna oltalmáért esdekel, körülfogják őt a bosszúszellemek,
és a bűnöst kínzó varázsdalt énekelnek.
Megjelenik
Athéna. Amikor a kar is és Oresztész is arra kéri, hogy tegyen igazságot,
bejelenti, hogy Athén legderekabb polgáraiból esküdtbíróságot állít föl, s maga
fog elnökölni a tárgyaláson.
Miközben
a kar arról énekel, hogy megdől az ősi törvény, ha az anyagyilkost fölmentik,
Athéna vezetésével bevonul a bíróság. Megjelenik Apollón is, hogy tanúskodjék
Oresztész mellett. Athéna először a vádnak adja meg a szót. Az erinnüszök
szerint Oresztész tette megbocsáthatatlan, mert vérrokonát, anyját ölte meg,
Klütaimésztrának viszont Agamemnón nem volt vérrokona. Oresztész érdekében a
védőbeszédet Apollón isten mondja el. Elmondja, hogyan ölte meg felesége
alattomos merénylettel a háborúból hazatérő hőst. Egyébként is a gyermeknek
fontosabb az apja, mint az anyja. Miután mind a két fél előadta érveit, Athéna
elrendeli a szavazást, s egyben bejelenti, hogy ő maga a felmentésre szavaz.
Mivel a fölmentő és az elmarasztaló szavazatok száma egyenlő, az istennő
szavazat dönt: Oresztészt fölmentik. Az erinnüszök, az ősi istenek így semmibe
veszik őket, s azzal fenyegetőznek, hogy megszégyenülésükért Athén városán
fognak bosszút állni, de Athéna kiengeszteli őket: lakhelyest és kultikus
tiszteletet ígér nekik Athénban. Az erinnüszök elfogadják az ajánlatot, s most
már mint jóindulatú védőszellemek (eumeniszek) áldást mondanak Athén földjére.
Az egész város népe fáklyásmenetben kíséri őket új lakhelyükre.
A LELÁNCOLT PROMÉTHEUSZ
Szereplők:
Az Eró,
Héphaisztosz,
Prométheusz,
Az Ókeaniszok kara,
Ókeanosz,
Io,
Hermész
Sziklás
szkütha vidék. Az Erő, Zeusz frissen szerzett uralmának feltétlen híve és
könyörtelen kiszolgálója megmutatja Héphaisztosznak, hogy hová láncolja
Prométheuszt. Prométheusznak azért kell bűnhődnie – mondja az Erő -, mert
meglopta Zeuszt, és az embereknek adta a tüzet. Héphaisztosz, az isteni kovács
előre látja a Prométheuszra váró kínokat, s maga is szenved, amint a bilincset
elkészíti, de együttérzésénél erősebbnek bizonyul Zeusz parancsa.
A
leláncolt Prométheusz egyedül marad. Az Aithérnak, a Földnek és a Napnak, a
régi istennemzetségek tagjainak panaszolja el, hogy milyen gyalázat érte isten
létére: egy nála fiatalabb isten láncoltatta le, és csupán azért, mert segített
az embereken. Megérkezik a tengeristen, Ókeanosz lányainak kara: az Ókeaniszok.
Mélyen megrendíti őket a szenvedi titán látványa. Zeusz nemrég született uralma
szerintük sem más, mint önkény; ráadásul Prométheuszhoz szoros rokoni szálak is
fűzik őket, mert egyik nővérük hozzá ment feleségül. A Zeusszal való
szembefordulást azonban vakmerőségnek érzik, bár pontosan még nem ismerik
Prométheusz büntetésének az okát. Prométheusz részletesen elmeséli tehát nekik,
hogy hogyan szállt szembe Kronosz fiával. Mindez azután történt, hogy bölcs
tanácsával a titánok feletti győzelemre segítette Zeuszt, és a világ új ura
nemhogy nem juttatott semmit az embereknek, hanem egyenesen ki akarta őket
irtani a föld színéről. Prométheusz megmentette a halandókat a végső
pusztulástól, és beléjük plántálta a reményt is, hogy senki se tudja, mikor fog
meghalni. Végül a tűzzel is megajándékozta őket, amellyel minden mesterséget
megtanulhattak. Prométheusz bukása után is vállalja mindazt, amit tett; az
Ókeaniszok, bár nehezükre esik ezt kimondani, tettét tévedésnek ítélik.
Prométheusznak azt tanácsolják, hogy keresse Zeusz bocsánatát.
Közvetítőnek
Ókeanosz kínálja magát, aki szintén Prométheusszal rokonszenvezik, de a
zsarnokkal való szembeszegülést ő is esztelenségnek és hibának tartja.
Prométheusz nem kéri a segítségét. Tudja, hogy ennek csak az lehet az
eredménye, hogy Zeusz haragja Ókeanosz ellen is fordulna; a sors által
kiszabott szenvedésektől nem menekülhet meg. A tenger istene szárnyas lován
visszatér otthonába.
Prométheuszt
a kar siratja, és sorsán eltűnődve felidézi a régi istennemzedék letűnt
dicsőségét, s fájdalmasan gondol egy másik titán, a világot tartó Atlasz
kínjaira. Prométheuszt azonban a szenvedések inkább megerősítik vélt igazában,
mintsem megtörnék. Öntudattal idézi föl a karnak, hogyan emelte föl az embert
azáltal, hogy értelmet adott neki, és megtanította a mesterségekre.
Megismertette őket a csillagképekkel, az írással és a számokkal. Megmutatta
nekik, hogyan kell a barmot igába fogni, a lovat megszelídíteni. Tőle tanulták
meg a hajózás, a gyógyítás mesterségét, a jóslás tudományát. Rávezette őket az
áldozat művészetére, és föltárta előttük a bányászat mesterségét. Prométheusz
azonban tisztán látja azt is, hogy bölcsessége és cselei önmagán nem
segíthetnek, és nem befolyásolhatják a Sors istennőit, a moirákat és az
erinnüszöket. Ez a belátás azonban erőt is ad neki, mert tudja, hogy
szenvedéseinek egyszer vége lesz, és a végzet Zeusz fölött is uralkodik. Arra
azonban még nem érkezett el az idő, hogy kimondja az anyjától, Themisztől
megtudott titkot: mi vethet véget Zeusz uralmának. Ez a tudása fogja majd
egyszer a szabadulást meghozni számára. A rejtélyes szavak kissé megijesztik az
Ókeaniszokat. Gyorsan leszögezik, hogy az ő szemükben Zeusz a világ ura, és
számukra a változások nélküli és hatalomtisztelő élet biztonsága mindennél
előbbre való. Prométheusz ráadásul túlbecsülte az embereket, az egy napig élők
erőtlen és tehetetlen faját. Tőlük nem remélhet hálát, és ők nem képesek
Zeusszal szembeszállni.
Prométheusz
sorsával igazából csak olyan valaki tud feltétlenül együtt érezni, akit magát
is sújtja az istenek igazságtalan dühe: Ió, Inakhosz leánya. Iót Héra
változtatta tehénné, és űzeti bögöllyel megállás nélküli bolyongásra, mert
Zeusz belészeretett. Prométheusz Inakhosz lányának jövendőbeli sorsát is
ismeri, és amikor a csípésektől félőrületbe hajszolt lány megkéri, belekezd a
rá váró még súlyosabb szenvedések elmesélésébe. Sorsuknak azonban nemcsak
eredete és alakulása hasonló, hanem egy távoli ponton egymásba is fonódik.
Prométheusz megszabadítója Ió tizenharmadik ízigleni leszármazottja lesz. Addig
azonban Ióra még hosszú, kínkeserves vándorlás vár. Zeusz csak Egyiptomban
szabadítja meg majd a szenvedésektől, aztán fiat fog szülni tőle, a sötét bőrű
Epaphoszt. Öt nemzedékkel később visszatér majd Argoszba ötven lányutóda, és
ebből a nemzetségből fog megszületni ama híres nyíllövő, aki Prométheuszt
föloldozza.
Ió
szörnyű szenvedései egészen más gondolatokat ébresztenek az Ókeaniszokban, mint
Prométheuszban. A kar megijed, és óva int a hatalmasabb istenekhez fűződő
szerelemtől. Prométheuszt Zeusz igazságtalansága háborítja föl, és szinte előre
örül Zeusz végzet rendelte bukásának. Kimondja az anyjától ismert jóslat
legfontosabb részletét: saját fia fog végezni vele.
Zeusz
elküldi Hermészt Prométheuszhoz, hogy megtudakolja, melyik házasságától reméli
Prométheusz, hogy hatalma megtörik majd. Prométheusz nyersen megtagadja a
választ. Ő már két isten uralmának végét is látta, nem fog behódolni az új
isteneknek. Hermész hiába fenyegeti a villámcsapások és a máját tépő saskeselyű
rémképével, a kar is hiába próbálja „önhittségéről” lebeszélni, Prométheusz
megingathatatlan. Az Ókeaniszok mellette maradnak ugyan, de hallatszik már a
mennydörgés, és Prométheusz, utolsó szavaival az Éghez és anyjához fordulva,
villámtól sújtva a mélybe zuhan.
Bolonyai
Gábor és Kapitánffy István
(Forrás:
77 híres dráma 5-16. old. – Móra Könyvkiadó 1993.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése