2018. aug. 15.

AISZKHÜLOSZ (Kr.e. 525-456)




A világirodalom első tragédiaköltője Athén polgára volt, azé a városállamé, ahol Dionüszosz isten kultuszából a tragédia műfaja is megszületett. Férfikorában harcolt a perzsa támadók ellen vívott nagy csatákban Marathónnál és Szalamisznál, majd megérte városának a perzsa háborúk utáni évtizedekben bekövetkezett fénykorát. Már életében nagy elismerés övezte, ránk azonban közel száz tragédiájából csupán hét maradt fenn. Öregkorában Szicíliába utazott, ott is halt meg.

Athénban minden évben Dionüszosz ünnepén „tragikus verseny” keretében három költő mutathatta be darabjait. Mindegyik három tragédiát (egy ún. trilógiát) és egy vidám hangulatú szatírjátékot vitt színre. A bemutatókra az Akropolisz tövében lévő szabadtéri Dionüszosz-színházban került sor, ahol az isten szent ligete volt. A színház maradványai ma is láthatók.

A színház közepén lévő kör alakú térség a kar helye. Ezt mintegy a kör háromnegyedében a nézők ülőhelyei vették körül, egyedrészét pedig egy épület (palota vagy templom) homlokzatát ábrázoló díszlet zárta le, melyen kapuk voltak.

A klasszikus görög tragédia egyik feltűnő sajátossága a kar szerepeltetése. Azon túl, hogy a kar részt vesz a cselekményben, ún. kardalokat is előad, énekelve és tánccal kísérve. Ez egyszersmind a dráma tagolását is szolgálta, mivel az antik tragédia nem ismerte a felvonás fogalmát.

Aiszkhülosz Oreszteiája, az egyetlen ránk maradt görög tragikus trilógia. Három önálló, de tartalmilag egymáshoz kapcsolódó tragédiából áll, ezek az Agamemnón, az Áldozatvivőkés az Eumeniszek. (A trilógiához csatlakozó szatírjáték elveszett.) A költő a három drámában a mitikus argoszi uralkodóház, a Pelopidák mondakörének egy részét dolgozta fel. A királyi nemzetséget ősük szentségtörő vétke miatt szörnyű átok sújtja: gyilkos kézzel törnek egymás életére. Az első darab a Trója földúlása után diadallal hazatérő Agamemnón király pusztulását mutatja be. A második arról szól, fia hogyan állt érte bosszút a gyilkosokon, kiknek egyike saját anyja volt. A vérbosszú láncolata a harmadik darabban szakad meg: köszönhető ez az athéni állam jogrendjének, amelynek megteremtője maga Athéna istennő.

Az Oreszteia (mint a klasszikus görög drámák mind) versben íródott. A szöveg nagy részének versformája a hatos jambus, vagyis minden sor hat jambusból áll (a jambus egy rövid és egy hosszú szótagból összetevődő versláb). Különböznek ettől a kardalok: ezek versszakokra tagolódnak, amelyek sokféle, bonyolult felépítést mutatnak, s többnyire párosával felelnek meg egymásnak.

A trilógia bemutatója Kr. e. 458-ban volt Athénban, s a versenyen az első díjat nyerte el. Legújabb magyar fordítását Devecseri Gábornak köszönhetjük.

A leláncolt Prométheusz cselekményét egyedülálló módon csakis istenek cselekedetei alkotják. A darab hátterében a görög mitológia egyik jellegzetes motívuma áll: az egymást követő istennemzedékek harca a világ uralmának megszerzéséért. Ahogy Uranoszt fia, Kronosz győzi le, ugyanígy Kronosz uralmának is fia, Zeusz vet véget, hiába tesz még mindent az apa, hogy gyermekét már születésekor ártalmatlanná tegye. A tragédia szereplőinek viselkedését és szembenállását ugyanakkor nem pusztán csak a nemzedéki hovatartozásuk határozza meg. Prométheusz a titánok egyike, azaz Kronosz generációjához tartozik, de minthogy előre ismeri a jövőt, Zeuszt segíti tanácsával a titánok elleni harcban. A világ újrarendezésében azonban már nem hajlandó engedelmesen együttműködni, és szembefordul Zeusszal. Zeusz megbünteti ugyan, de hamarosan kiderül, hogy saját bukását csak úgy tudja elkerülni, ha ismét igénybe veszi majd Prométheusz bölcsességét. A darab konfliktusuknak azt a szakaszát ábrázolja, amikor Zeusz és Prométheusz egyaránt elzárkózik az őt ért igazságtalanságra hivatkozva a kibéküléstől, de előre vetődik annak a lehetősége is, hogy egymásrautaltságuk kompromisszumra fogja őket késztetni.

Nagyon valószínű, hogy a csak töredékekből ismert Megszabadított Prométheuszban ehhez a tragédiához kapcsolódva jött létre ez a kompromisszum, és a szintén csak töredékesen fönnmaradt Tűzhozó Prométheusszal együtt tartalmilag összefüggő trilógiát alkotott. Vannak azonban olyanok is, akik elsősorban metrikai érvek alapján vitatják, hogy A leláncolt Prométheusz valóban Aiszkhülosz műve lenne. Adatok hiányában bizonytalan az is, hogy mikor íródott a darab; többnyire a Kr. e. 440-es évek derekára teszik.

A művet Trencsényi-Waldapfel Imre fordította magyarra.

1900-ben G. U. Fauré, 1968-ban C. Orff írt operát a tragédia alapján. Külön érdekesség, hogy a német zeneszerző az eredeti görög szövegből állította össze a librettót.

ORESZTEIA

Agamemnón

Szereplők:

Őr,
Klütaimésztra,
Hírnök,
Agamemnón,
Kasszandra,
Aigiszthosz,
Az argoszi vének kara.

A szín az Agamemnón argoszi palotája előtti tér.

Éjjel van. A palota tetején őr virraszt. A királyné, Klütaimésztra parancsára egy tűzjel feltűnését figyeli, amely majd Trója elfoglalását jelenti. Egyszer csak ujjongásban tör ki: megpillantja a jelzést. Elsiet, hogy értesítse a királynét.

A palota előtti térre argoszi vének egy csoportja érkezik, a kar. Arról énekelnek, hogy már tíz éve annak, hogy bosszúhadjáratra indult a két Atreusz-fi, Agamemnón és Menelaosz, mert a trójai királyfi, Parisz – visszaélve a vendégjoggal – elszöktette Menelaosz feleségét, Helenát.

Közben kilép a palotából a királyné, szolgái áldozati tüzeket gyújtanak a szabadtéri oltárokon. A kar folytatja énekét arról, hogyan indult el a sereg Trója alá. Zeusz jósjelet küldött, két sasmadarat, s azok lecsaptak egy vemhes nyúlra, és felfalták. Kalkhasz, a sereg jósa megfejtette a jelet: le fogják rombolni Tróját, s a város minden kincse a győzteseké lesz. De a jós figyelmeztet arra is, hogy a vadak védője, Artemisz istennő megharagudhat a vemhes nyúl pusztulása miatt. Rövid Zeusz-himnusz következik, amely az istent mint legfőbb hatalmat magasztalja, aki a vétkest szenvedésen át belátáshoz vezeti. Ezután újra a sereg indulását idézi föl a kar: Auliszban az északi szél nem engedte kifutni a hajókat, végül Kalkhasz tanácsára Agamemnón lányának, Iphigeneiának feláldozásával engesztelték ki Artemiszt.

A színen újra megjelenik Klütaimésztra, s kihirdeti, hogy Tróját bevették a görögök, ezért égnek örömtüzek az oltárokon. Mivel a kar kételkedik a szavában, elmondja, hogyan érkezett a messzi Trójából a hírhozó láng, majd arról beszél, hogy milyen más lett a sorsa a győztes görögöknek és a legyőzött trójaiaknak. Csak nehogy valami bűnt kövessenek el a hódítók! E kívánsággal zárja szavait a királyné, s bemegy a palotába.

Ismét kardal következik: Zeusz megtorol minden bűnt és jogtalanságot; Parisz vétke pusztulást hozott városára. De sok görög hős is ott veszett, s ezért gyűlölet ébred az Atreusz-fiak ellen. De vajon nem elhamarkodott asszonyi viselkedés-e, hogy a királyné annyira bízik a tűzjelben?

Hírnök közeleg. Ünnepélyes szavakkal köszönti szülőföldjét, ahonnan tíz éve távozott. Bejelenti, hogy Tróját elfoglalták, a hazatérő Agamemnón és serege már a közelben van. Miközben a Trója alatt elviselt szenvedésekről szól, kilép a palotából Klütaimésztra. A kétkedőkkel szemben neki volt igaza, hangoztatja büszkén. Azután a hírnökhöz fordul, vele üzen Agamemnónnak, siessen haza városába és hű feleségéhez, aki házőrző kutyaként várja.

A királyné visszatér a palotába, a kar még Menelaosz sorsa felől tudakozódik a hírnöktől. A válaszból kiderül, hogy csupán Agamemnón érkezett meg hajójával, a többi hősről mit sem tudnak, talán nem is élnek, miután vihar szórta szét a hazatérő hajóhadat.


A hírnök visszatér a sereghez, a színen csupán a kar marad. A kardal Helena és Parisz bűnös nászáról szól, s azzal végződik, hogy a bűn újabb bűnt szül, s az ilyen házban megszáll a büntetés istennője, Até, Diké, az igazság istennője viszont a tiszta életűeknél lakik, szegényes házikókban.

Harci szekerén, oldalán a Trójából rabnőjeként magával hozott királylánnyal, Kasszandrával bevonul Agamemnón. A kar hódolattal köszönti, de azzal végzi szavait, hogy a király majd megtudja, távolléte alatt ki vigyázott jól a városra, s ki nem. Agamemnón először Argosz isteneinek mond köszönetet, hogy megadták neki a hazatérést, majd a karhoz fordul: tudja jól, hogy nem mindenki barát, aki annak mondja magát. Mindent meg fognak vitatni, s ha kell, kivágják vagy kiégetik majd a kórt.

A palotából kilép Klütaimésztra. Előbb a polgárokhoz szól: nem szégyenli bevallani, milyen szenvedés volt számára az idő, míg férje távol volt. Majd túláradó magasztalással köszönti a királyt, s megparancsolja a szolgálóknak, terítsenek bíborkelmét a lába alá, mielőtt lelép a kocsiról. Agamemnón elhárítja a megtiszteltetést, de az asszony sürgetésére végül enged. Megoldja saruját, s a bíborszőnyegen lépdelve bevonul a palotába.

Ekkor szólal meg Kasszandra. Félig önkívületben látomásáról beszél: az Atridák palotája véres mészárszékként jelenik meg neki, s látni véli azokat a szörnyűségeket, amelyek ott történtek és még történni fognak. Később lehiggad, s elmondja a karnak, hogy jövendőmondó képességét Apollónnak köszönheti, de mert megtagadta tőle szerelmét, az isten azzal büntette, hogy senki sem hisz neki. Megjósolja, hogy Klütaimésztra megöli Agamemnónt, majd őt is, de tette nem marad megtorlatlan. Végül önként bemegy a palotába.

A színen ismét csak a kar marad. Miközben arról énekelnek, milyen bizonytalan az ember sorsa, halálsikoly hallatszik a palotából: a kar, vagyis az argoszi vének már be akarják törni a kaput, amikor az föltárul, s megjelenik Klütaimésztra vérfoltos ruhában, mellette látszik Agamemnón és Kasszandra holtteste. A királyné szinte kérkedik tettével: férje rászolgált sorsára, mert föláldozta Iphigeneiát, s míg távol volt, ágyasokat tartott, Kasszandrát még magával is hozta. A kar közben a megölt királyt siratja.

Fegyveresek kíséretében megérkezik Aigiszthosz. Ő is a Pelopidák nemzetségéhez tartozik, apja, Thüesztész Atreusz öccse volt. A testvérek viszálykodtak a hatalomért, Atreusz elűzte a másikat, majd visszahívta, de megölte két gyermekét, s azok húsát kínálta föl a lakomán. Aigiszthosz most állt bosszút apjáért: a gyilkosságot ő tervelte ki. – Hiába lép fel Aigiszthosz uralkodóként, a kar nem tesz féket a nyelvére: ócsárolja gyávasága miatt, hiszen még a gyilkosságot sem merte maga végrehajtani. Majdnem összecsapnak a vének és Aigiszthosz kísérői, de Klütaimésztra közbelép: legyen már végre a vérontásnak.

ÁLDOZATVIVŐK

Szereplők:

Oresztész,
Püladész,
Élektra,
Dajka,
Klütaimésztra,
Aigiszthosz,
Szolga,
Argoszi rabnők kara.

A szín ugyanaz, mint az Agamemnón c. tragédiában.

Agamemnón fiát, Oresztészt anyja még a gyilkosság előtt idegenbe küldte. Mintegy tíz év telt el a véres tett óta; a gyermek közben fölserdült s hazatér, hogy megbosszulja apja halálát.

Első útja apja sírjához vezet. Egy hajfürtjét halotti áldozatul a sírra teszi, de imájában megzavarják: gyászruhás nők csoportja közeleg, köztük felismeri nővérét, Élektrát. Kísérőjével, Püladésszal együtt elrejtőzik.

A palotából Klütaimésztra küldte ki lányát, Élektrát és a rabnőket, hogy engesztelő áldozatot mutassanak be megölt férje sírján, mert az úrnőt az éjjel rémlátások gyötörték. A vonuló rabnők arról énekelnek, hogy Diké, az igazság istennője minden bűnt megtorol. A sírnál a nők elhatározzák, hogy nem engesztelni fogják a halottat, hanem bosszúállóért fognak imádkozni. Élektra bemutatja az áldozatot, s azért fohászkodik, hogy térjen haza Oresztész, s álljon bosszút apja haláláért. Végül a lány levág hajából egy fürtöt, s a sírra helyezi. Ekkor pillantja meg az ott levő hajfürtöt, s úgy véli, hogy talán az öccséé. Remény és kétség között hányódik, amikor előlép Oresztész, s a testvérek egymásra ismernek. Oresztész elmondja, hogy Apollón szigorú parancsára meg kell ölnie apja gyilkosait. Majd ő, Élektra és a kar fölváltva hosszú imát mond a bosszú sikerültéért. Ezután Oresztész beavatja tervébe Élektrát és a kart: phókiszi vándor képében bebocsátást kér a palotába, s ott végez Aigiszthosszal.

Oresztész és Püladész a palota kapujához siet. Egy szolgával kihívatják a ház úrnőjét, s Oresztész előadja neki, hogy vándorok, s Phthiótiszból hoznak üzenetet: Oresztész meghalt. A királyné néhány szóval felpanaszolja a ház balsorsát, majd egy szolgával a palota férfitermébe kísérteti a vendégeket, ő maga pedig a női lakosztályba megy, hogy hazahívassa a mezőről Aigiszthoszt.

A színen csak a rabnők kara marad; énekükben azért fohászkodnak, hogy az istenek segítsék Oresztészt. A palotából sírva lép ki Oresztész dajkája. Őt küldte a királyné Aigiszthoszért, hogy jöjjön fegyvereseivel, és hallgassa meg maga is a hírt. A kar ráveszi a dajkát, hogy az üzenetnek a fegyveres kíséretre vonatkozó részét ne adja át.

Rövid kardal után megérkezik Aigiszthosz. Belép a palotába, s hamarosan halálkiáltása hallatszik. Egy szolga rohan ki a palotából hangos jajgatással, s a női lakrész kapuján zörget. Klütaimésztra lép ki: azonnal átlátja a helyzetet, s fegyvert keres, de feltárul a palota főkapuja, kivont karddal Oresztész lép elő, benn látszik Aigiszthosz holtteste.

Klütaimésztra szívhez szóló szavakkal igyekszik eltántorítani fiát a tettétől. Föltárja előtte keblét, emlékezteti rá, hogy az anyja. Oresztész meginog egy pillanatra, de Püladész eszébe idézi Apollón parancsát. Bevezeti anyját a palotába, hogy Aigiszthosz holtteste mellett vele is végezzen.

A kar öröméneket zeng: győzött az igazság, és a királyi ház megszabadult a betolakodóktól. Feltárul a palota kapuja, Aigiszthosz és Klütaimésztra holtteste mellől előlép Oresztész, és mintegy a város nyilvánossága előtt igazolja tettét. Delphoiba készül, Apollón szentélyébe, akinek parancsát teljesítette. Ám egyszerre rémképek törnek rá, az anyja kiontott véréből támadt bosszúistennők. Vad kétségbeesésben távozik.

EUMENISZEK

Szereplők:

Oresztész,
Apollón papnője,
Apollón,
Athéna,
Klütaimésztra szelleme,
Az erinnüszök kara.

Az első rész Delphoiban, Apollón temploma előtt játszódik,
a második Athénban, az Akropoliszon.

Apollón papnője az isten delphoi templomába igyekszik. Már belépne a szentélybe, de a küszöbön visszahőköl, mert szörnyű látvány fogadja: a templom közepén egy vértől szennyezett ifjút lát, kezében karddal és az oltalomkérők gyapjúval befont olajágával, körülötte pedig undorító és félelmes nőalakok alszanak. Oresztész az, aki ide menekült anyjának bosszúszellemei, erinnüszei elől, de azok még a templomba is követték. A papnő döbbenten távozik. Most Oresztész mellett láthatóvá válik az isten, Apollón. Ő bocsátott álmot az üldözőkre, s most további segítséget ígér Oresztésznek. Athénba küldi őt; ott hoznak majd ítéletet tettéről. Az úton Apollón öccse, Hermész isten vigyáz majd rá.

Oresztész és Hermész elindulnak, Apollón is eltűnik. A templomban az alvó erinnüszök között megjelenik a megölt Klütaimésztra szelleme. Dühödten ébresztgeti az erinnüszöket: alszanak, ahelyett hogy a bűnöst kínoznák. A bosszúszellemek nehezen ébrednek mély kábulatukból, közben visszatér Apollón, s megvető szavakkal kiutasítja őket templomából. A kar szemére veti az istennek, hogy bűnöst, egy anyagyilkost védelmez; Apollón szerint azonban nagyobb bűn a házastárs megölése.

Az athéni Akropoliszon, Athéna temploma előtt áll az istennő szobra. Oresztész érkezik rohanva, és leborul a szobor elé. Nyomában az őt üldöző erinnüszök. Miközben Oresztész Athéna oltalmáért esdekel, körülfogják őt a bosszúszellemek, és a bűnöst kínzó varázsdalt énekelnek.

Megjelenik Athéna. Amikor a kar is és Oresztész is arra kéri, hogy tegyen igazságot, bejelenti, hogy Athén legderekabb polgáraiból esküdtbíróságot állít föl, s maga fog elnökölni a tárgyaláson.

Miközben a kar arról énekel, hogy megdől az ősi törvény, ha az anyagyilkost fölmentik, Athéna vezetésével bevonul a bíróság. Megjelenik Apollón is, hogy tanúskodjék Oresztész mellett. Athéna először a vádnak adja meg a szót. Az erinnüszök szerint Oresztész tette megbocsáthatatlan, mert vérrokonát, anyját ölte meg, Klütaimésztrának viszont Agamemnón nem volt vérrokona. Oresztész érdekében a védőbeszédet Apollón isten mondja el. Elmondja, hogyan ölte meg felesége alattomos merénylettel a háborúból hazatérő hőst. Egyébként is a gyermeknek fontosabb az apja, mint az anyja. Miután mind a két fél előadta érveit, Athéna elrendeli a szavazást, s egyben bejelenti, hogy ő maga a felmentésre szavaz. Mivel a fölmentő és az elmarasztaló szavazatok száma egyenlő, az istennő szavazat dönt: Oresztészt fölmentik. Az erinnüszök, az ősi istenek így semmibe veszik őket, s azzal fenyegetőznek, hogy megszégyenülésükért Athén városán fognak bosszút állni, de Athéna kiengeszteli őket: lakhelyest és kultikus tiszteletet ígér nekik Athénban. Az erinnüszök elfogadják az ajánlatot, s most már mint jóindulatú védőszellemek (eumeniszek) áldást mondanak Athén földjére. Az egész város népe fáklyásmenetben kíséri őket új lakhelyükre.

A LELÁNCOLT PROMÉTHEUSZ

Szereplők:

Az Eró,
Héphaisztosz,
Prométheusz,
Az Ókeaniszok kara,
Ókeanosz,
Io,
Hermész

Sziklás szkütha vidék. Az Erő, Zeusz frissen szerzett uralmának feltétlen híve és könyörtelen kiszolgálója megmutatja Héphaisztosznak, hogy hová láncolja Prométheuszt. Prométheusznak azért kell bűnhődnie – mondja az Erő -, mert meglopta Zeuszt, és az embereknek adta a tüzet. Héphaisztosz, az isteni kovács előre látja a Prométheuszra váró kínokat, s maga is szenved, amint a bilincset elkészíti, de együttérzésénél erősebbnek bizonyul Zeusz parancsa.

A leláncolt Prométheusz egyedül marad. Az Aithérnak, a Földnek és a Napnak, a régi istennemzetségek tagjainak panaszolja el, hogy milyen gyalázat érte isten létére: egy nála fiatalabb isten láncoltatta le, és csupán azért, mert segített az embereken. Megérkezik a tengeristen, Ókeanosz lányainak kara: az Ókeaniszok. Mélyen megrendíti őket a szenvedi titán látványa. Zeusz nemrég született uralma szerintük sem más, mint önkény; ráadásul Prométheuszhoz szoros rokoni szálak is fűzik őket, mert egyik nővérük hozzá ment feleségül. A Zeusszal való szembefordulást azonban vakmerőségnek érzik, bár pontosan még nem ismerik Prométheusz büntetésének az okát. Prométheusz részletesen elmeséli tehát nekik, hogy hogyan szállt szembe Kronosz fiával. Mindez azután történt, hogy bölcs tanácsával a titánok feletti győzelemre segítette Zeuszt, és a világ új ura nemhogy nem juttatott semmit az embereknek, hanem egyenesen ki akarta őket irtani a föld színéről. Prométheusz megmentette a halandókat a végső pusztulástól, és beléjük plántálta a reményt is, hogy senki se tudja, mikor fog meghalni. Végül a tűzzel is megajándékozta őket, amellyel minden mesterséget megtanulhattak. Prométheusz bukása után is vállalja mindazt, amit tett; az Ókeaniszok, bár nehezükre esik ezt kimondani, tettét tévedésnek ítélik. Prométheusznak azt tanácsolják, hogy keresse Zeusz bocsánatát.

Közvetítőnek Ókeanosz kínálja magát, aki szintén Prométheusszal rokonszenvezik, de a zsarnokkal való szembeszegülést ő is esztelenségnek és hibának tartja. Prométheusz nem kéri a segítségét. Tudja, hogy ennek csak az lehet az eredménye, hogy Zeusz haragja Ókeanosz ellen is fordulna; a sors által kiszabott szenvedésektől nem menekülhet meg. A tenger istene szárnyas lován visszatér otthonába.

Prométheuszt a kar siratja, és sorsán eltűnődve felidézi a régi istennemzedék letűnt dicsőségét, s fájdalmasan gondol egy másik titán, a világot tartó Atlasz kínjaira. Prométheuszt azonban a szenvedések inkább megerősítik vélt igazában, mintsem megtörnék. Öntudattal idézi föl a karnak, hogyan emelte föl az embert azáltal, hogy értelmet adott neki, és megtanította a mesterségekre. Megismertette őket a csillagképekkel, az írással és a számokkal. Megmutatta nekik, hogyan kell a barmot igába fogni, a lovat megszelídíteni. Tőle tanulták meg a hajózás, a gyógyítás mesterségét, a jóslás tudományát. Rávezette őket az áldozat művészetére, és föltárta előttük a bányászat mesterségét. Prométheusz azonban tisztán látja azt is, hogy bölcsessége és cselei önmagán nem segíthetnek, és nem befolyásolhatják a Sors istennőit, a moirákat és az erinnüszöket. Ez a belátás azonban erőt is ad neki, mert tudja, hogy szenvedéseinek egyszer vége lesz, és a végzet Zeusz fölött is uralkodik. Arra azonban még nem érkezett el az idő, hogy kimondja az anyjától, Themisztől megtudott titkot: mi vethet véget Zeusz uralmának. Ez a tudása fogja majd egyszer a szabadulást meghozni számára. A rejtélyes szavak kissé megijesztik az Ókeaniszokat. Gyorsan leszögezik, hogy az ő szemükben Zeusz a világ ura, és számukra a változások nélküli és hatalomtisztelő élet biztonsága mindennél előbbre való. Prométheusz ráadásul túlbecsülte az embereket, az egy napig élők erőtlen és tehetetlen faját. Tőlük nem remélhet hálát, és ők nem képesek Zeusszal szembeszállni.

Prométheusz sorsával igazából csak olyan valaki tud feltétlenül együtt érezni, akit magát is sújtja az istenek igazságtalan dühe: Ió, Inakhosz leánya. Iót Héra változtatta tehénné, és űzeti bögöllyel megállás nélküli bolyongásra, mert Zeusz belészeretett. Prométheusz Inakhosz lányának jövendőbeli sorsát is ismeri, és amikor a csípésektől félőrületbe hajszolt lány megkéri, belekezd a rá váró még súlyosabb szenvedések elmesélésébe. Sorsuknak azonban nemcsak eredete és alakulása hasonló, hanem egy távoli ponton egymásba is fonódik. Prométheusz megszabadítója Ió tizenharmadik ízigleni leszármazottja lesz. Addig azonban Ióra még hosszú, kínkeserves vándorlás vár. Zeusz csak Egyiptomban szabadítja meg majd a szenvedésektől, aztán fiat fog szülni tőle, a sötét bőrű Epaphoszt. Öt nemzedékkel később visszatér majd Argoszba ötven lányutóda, és ebből a nemzetségből fog megszületni ama híres nyíllövő, aki Prométheuszt föloldozza.

Ió szörnyű szenvedései egészen más gondolatokat ébresztenek az Ókeaniszokban, mint Prométheuszban. A kar megijed, és óva int a hatalmasabb istenekhez fűződő szerelemtől. Prométheuszt Zeusz igazságtalansága háborítja föl, és szinte előre örül Zeusz végzet rendelte bukásának. Kimondja az anyjától ismert jóslat legfontosabb részletét: saját fia fog végezni vele.

Zeusz elküldi Hermészt Prométheuszhoz, hogy megtudakolja, melyik házasságától reméli Prométheusz, hogy hatalma megtörik majd. Prométheusz nyersen megtagadja a választ. Ő már két isten uralmának végét is látta, nem fog behódolni az új isteneknek. Hermész hiába fenyegeti a villámcsapások és a máját tépő saskeselyű rémképével, a kar is hiába próbálja „önhittségéről” lebeszélni, Prométheusz megingathatatlan. Az Ókeaniszok mellette maradnak ugyan, de hallatszik már a mennydörgés, és Prométheusz, utolsó szavaival az Éghez és anyjához fordulva, villámtól sújtva a mélybe zuhan.

Bolonyai Gábor és Kapitánffy István

(Forrás: 77 híres dráma 5-16. old. – Móra Könyvkiadó 1993.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése