A magyar Dante

Még azokban az irodalmakban is, melyekben a Dante-fordítás már hosszú múltra tekinthet vissza, esemény egy új, az előbbieknél sikerültebb próbálkozás. Az igazán jó, szép, élvezetes tolmácsolás azonban ünnepi ritkaság. Bibliaként forgatják lapjait.

Honnan ez a nagy Dante-hódolat, mely a firenzei költő művét az isteni jelzővel illeti s olvasottságban, elterjedtségben mindjárt az égi megnyilatkozás könyvei után helyezi?

Nincsen kor, melynek élete és világfölfogása oly tökéletes koncepciójú képbe színesedett volna egy nagy művész ihlete által, mint a középkor Dante Divina Commediájában. Shakespeare drámái, Balzac Comédie humaine-je ehhez képest csak töredékek.

Benne van a középkor egész története. A pápaság és császárság közt dúló nagy harcok tengelye körül ott kavarog az egykorú és régi firenzei élet; magisztrátusok, polgárok, művészek. Elénk bukkannak kis családi tragédiák – milyen a Francesca da Riminié. Megszínesedik számtalan bájos, vad, gonosz, csöppnyi élet, melynek emléke rég elveszett volna a költő ihletett szava nélkül.

S a történelem mellett íme a középkori gondolat kifejti égi rózsája szirmait. A skolasztikus filozófia nagy problémái, melyekben oly fáradhatatlanul keresték és fejtegették e kor Szent Tamásai a hit által készen nyújtott igazságok értelmét és részleteit, egyenként világosodnak meg Beatrice fényes mosolyában, miközben Dante égről égre száll.

Történelem és filozófia pedig összeolvadnak ama kor fizikai és erkölcsi világnézetében. A pokol bűnös bugyrai úgy szűkülnek előttünk a föld középpontjáig; a másikfélteke Purgatórium-hegyén oly világosan látjuk a földi a paradicsomig magasba csigázó, nehéz ösvényt; innen a költő fantáziájának szárnya oly hamar röpít a folyton táguló ptolemausi körökön keresztül fel a „gyorsak gyorsá”-ig, mely isteni szerelemtől hajtva mozgatja a világegyetemet, hogy a képet könnyű lenne egy kis modellen rekonstruálni. S ez a fizikai világfölfogás egyszersmind külső, mintegy érzékelhető képe az erkölcsinek. Az ember csak az önismeret poklán, a bűntől való megtisztulás purgatóriumán keresztül juthat a hit révén a boldogsághoz, hol majdan a tiszta igazság tükrében láthatja meg azt, mit földi szeme a visszaverődő sugarak gyenge fényében csak homályosan különböztet meg.

Ezzel megjelöltük már a Dante-fordítás első, de csak legkisebb nehézségét is. A középkor letűnt filozófiáját, történetét, világnézetét, szóval mindazt, ami a műben korhoz kötött, lehetetlen tisztára a szövegből megérteni. Hosszas előzetes tanulmányt pótoló jegyzetek nélkül Dante el sem képzelhető. A mi első, eleddig egyetlen számottevő teljes Dante-fordítónk ezen az énekek egy-egy csoportja elé iktatott hosszadalmas fejtegetésekkel, melyek tárgyi szempontból sok kifogás alá esnek, meg számos sor alatti jegyzettel igyekezett segíteni. Babits Mihály – kinek új magyar Dantéja most készült el – a lehető legjobb megoldást választotta. Fordítása első kötetének elején képet nyerünk Dante koráról; az egyes énekek elé helyezett rövid, legföljebb egy lapnyi terjedelmű jegyzetek pedig előre megadják a szükséges magyarázatokat, úgyhogy semmi sem áll többé útjában annak, hogy zavartalanul élvezhessük a nagy költő ihletett szavát.

A fordító részéről van ennek azonban még két előfeltétele. Egyik a szöveg teljes átértése. Például a Paradicsomban egy jóslat megjövendöli, hogy száműzetése után Dante majd egy ideig párttársaival marad, de azután félreáll. Szász Károly fordítása: „… új pártot vonsz magad oldalára” tehát hibás. Annál pontosabb a Babitsé: „Magadból csinálsz pártot magadnak.” Több kínálkozó magyarázat közül máskor is így tudja a leginkább kézenfekvőt kiválasztani. Egyik filozófiai fejtegetés arról szól, hogy a véletlen csak az anyag határozmánya, az égi dolgok szükségszerűek. Szász Károly így fordít:

Mind az esetleg, mit magában foglal

Tudástok könyve s nem terjed azon túl,

Le van rajzolva örök vonalakkal…

S Babits:

A véletlenség, mely matériátok

Nagy könyvén túl nem terjed, mind lefestve

Az örök szemben, melybe én belátok…

(Paradicsom XVII. 37.)

A skolasztikus fejtegetések, melyek a Paradicsom fő nehézségét teszik általában könnyen és világosan folynak Babits tollából.

A másik előföltétel, hogy a vers ne szoruljon fölöslegesen jegyzetre. „A hatodik ria” kifejezés például mindenki előtt érthető volt Dante korában, s Babits ezért helyesen fordítja „dél”-nek, mikor más értelem nem fűződik a szóhoz. A magyar Dantenak új magyar nyelven kell zengenie. Csak így szabadulhat meg a szükségesnél több jegyzettől, csak így nyújthat élvezetet.

A hű és jó értelmi tolmácsolás azonban Babits fordításának csak egyik jelessége.

Amiről ugyanis mindeddig szóltunk – történelem, filozófia, világnézet -, csak anyag, mi a költő lelkében egyéni életté, izzó szerelemmé, lángoló gyűlöletté – szóval költészetté forrott. A Divina Commedia „aktuális”, korhoz kötött tartalma épp ezáltal lesz emberivé. A szenvedély heve, a színesen fölbuggyanó képek, az édes melankólia, a vágy nélküli mennyei boldogság megéreztetése már nem tudós-, hanem költő-fordítót követel. Csak az követheti nyomon Dante végtelenül gazdag hangulat-skáláját, és színes, plasztikus képeit is csak az másolhatja fantáziájával. Babits főleg az utóbbinak mestere. Érezni, mint gyönyörködik a képben, mely az értelemre figyelmező Szász Károlynál nem egyszer elvész. Szinte vallásos áhítattal ragaszkodik hozzájuk, egy-egy erősítő jelzővel megmenti reliefjüket, ha kell, átcsempészi a képet a mondat egy másik szavába, vagy föláldozza két egymás mellé fűződő kép közül a kevésbé fontosat, hogy a másikat annál szerencsésebben domboríthassa ki. Ha pedig kénytelen elhagyni valamit, kipótolja másutt egy tipikus dantei képpel – milyen a csigát hajtó gyermek hasonlata. Az eredetitől való eltérései épp a költői hűséget szolgálják, mert a szóhoz való ragaszkodás a laposság kátyújába is vezethet. Csak ritkán nincsen egészen igaza Babitsnak; így mikor plaszticitás-imádatból a Paradicsom egy hasonlatában (XVIII. 58), mely pedig már Szász Károlynak kitűnően sikerült, a jótétemének erényre nevelő hatását a munka izomedző képességével cseréli föl, vagy mikor a sólymot a solymár kalapja alól röppenti elő, s ezzel a kép speciálisan középkori ízét elveszi.

Ugyanígy tudja a Divina Commedia hangulatait is visszatükröztetni; természetesen nem mindig. Ez a legjobb tolmácsolónak sem sikerül: vannak a Divina Commediának lefordíthatatlan részei. De az új magyar Dante-ben megvan az olasz poéta plaszticitása, hangulatgazdagsága, színe és illata.

Mindez el sem gondolható az eredeti versforma, a terzina nélkül, melynek jambikus sorai a rím által olyan szorosan szövődnek végig az éneken, mint valami finom fonású selyem szálai. Ha valahol hiba esett: továbbfeslik s javítani csak nagy fáradsággal lehet rajta. Alig képzelhetünk ennél nehezebb versformát, de kell, hogy a fordításban is éppoly természetesen simuljon bele a tartalom, mint ahogy hozzá van szabva Dante költeményében. Ehhez járul még, hogy az átültető egy sort sem toldhat az eredetihez, különben megrontaná az „isteni” mű szigorú szimmetriáját.

Itt már nemcsak költőre, hanem a nyelv és forma ötvöző művészére is szükség van. A legtöbb Dante-fordító visszariadt a nehézség elől. Hiszen a nagy amerikai költő, Longfellow is csak a rímtelen jambusos fordításra vállalkozott. Annál nagyobb dicsősége Szász Károlynak, hogy a terzinát megtartotta. De neki igen gyakran bő vagy szűk e forma köpenye. Ilyenkor aztán lenyes, vagy told – néha egy fél sort is. Csak Babitsnak sikerült a mesterien kezelt magyar terzinát hozzászabni a dantei tartalomhoz. Nála henye kitoldások nem sértenek, sőt forma és értelem annyira együvé forrnak, hogy például nem egyszer az enjambement csak arra szolgál, hogy aláhúzzon egy-egy fontos, kiemelendő szót, mely rímbe szökött.

Terzinájának simulékonyságát Babits egyrészt a sor fesztelenebb, színesebb ritmusának köszönheti. Szász Károly tiszta jambizálásával szemben ugyanis a Vörösmarty jambusát fejleszti tovább szinte olaszos szabadságúvá. Másrészt oly tömörítő erővel bíró mondatfűzések, oly verselési műhelytitkok is segítik, melyek egyenest az ő költői nyelvének a jelességei.

Babits Mihály a Paradicsom előszavában dicséri a magyar nyelv arany poharát, akárcsak nagy formaművészünk szavát hallanók – a Kazinczyét -, mikor annyi gonddal ötvözte remekbe az első igazi magyar szonettet. S valóban, a Paradicsomban a kifejezés plasztikájával szemben már az isteni mosolyt és fényt s a kincses lelki gazdagságot kifejezni tudó nyelv zenéjének kell előtérbe lépnie. S Babits Mihály a hangfestés minden árnyalatának, a legfinomabb muzsika minden modulációjának mestere. Jogos büszkeség tölti el, hogy „bármily más nyelven lehetetlen lett volna ezt a feladatot – még így is -, megoldani.”

Fordításában a tudós, a költő és az ötvöző-művész nyújtanak egymásnak kezet. Az új magyar Dante befejezése irodalmi esemény: vele egy újabb, diadalmas állomásához érkezett el a magyar műfordítás, méltó büszkeségére szerzőjének s őszinte nagy örömére a magyar költő-művészet minden tudós értőjének és lelkes barátjának.

Kastner Jenő

Forrás: Napkelet 1. köt. (1923.) 4. sz.