Wielandnak nem legsikerültebb műve Oberon.
Vannak hervadt bájai, fecsegő részletei, túlontúl elnyújtott epizódjai s ezek
manapság, egy reális korban, kétszeresen kiütköznek. De ha Goethe egykor
irányító ítéletén módosítanunk kell is, Wieland még mindig nagy mesemondó s
klasszikus mestere a német nyelv muzsikájának: megérdemli, hogy lefordítsák.
Wieland szakított a kimért, feszes olasz
stanzával, mivel époszban épp olyan nyűgös köntösnek találta, akár a lírában a
szonettet. Hát áttörte ezt a merevséget, mégpedig zseniális ösztönnel; a
romantikus költemény énekeiből csakugyan mintha a szárnyas ló friss ügetését
érezné ki az ember. Tamedli viszont csak fáradt, s nem mindig határozott
lejtésű jambust adott az eredetinek fürge s amellett szélesen hömpölygő
ritmusához képest.
Wieland mestere a rímnek. Meg kell adni, hogy a
fordító sokszor szerencsésen oldotta meg a verstechnikának ezt a részét, ám
hiba, hogy erején felül ragaszkodik a sorok tiszta, bravúros kicsengéséhez, ami
aztán a belső szépség rovására megy. Legalább három tucat erőszakolt rímre
emlékszem, melyek már magukban sem szépek s amellett az előadást is
ki-kisiklatják a tartalmi hűség vágányáról. A rím kedvéért sokszor szóvégek
elsikkadnak, prózai szavak,m agyartalanságok kerülnek elő, rímóriások szinte
sorrá nőnek, kakofóniától konganak. Régóta elavult, nyelvújítás korabeli, de
mindenesetre a szófaragókra emlékeztető szavakkal is bőven találkozunk. Mintha
bizony Wieland, a diadalmas, pompázó költői nyelv mestere rászorult volna, hogy
az egykorú, Kazinczy-féle szókinccsel égessenek rá korhű patinát!
Nem lennénk azonban igazságosak, ha ezzel már el
is intéznők Tamedli fordítását. Igaz ugyan, hogy fogyatékosságai átszivárognak
az egész munkán s lépten-nyomon a fordítás fémjelzéseként hatnak, de vannak
strófái, melyek ha nem is egészen méltók Wieland nyelvéhez, muzsikájához,
bizonyos jobb átlagig emelkednek fel. Pl.:
„Onnét már egyenest
Bagdadnak ügetett.
Gyakran töpreng, sok út
van-e még hátra?
Elhagyott számtalan
pusztát és ligetet
S mindig lelt új erdőre,
új hegyhátra.
Nem egyszer szidta a
pogány eszét,
Mert új volt annak a
gallus beszéd:
„Melyik út visz
Bagdadba?” – Hányszor kérdi,
Ha egy-egy kaput ér, de
senki meg nem érti.”
Tamedli nem végzett hiábavaló munkát. Már a
szeretet, a kegyelet, mely nagy vállalkozására ösztönözte, tiszteletet parancsol. Ne feledjük, hogy
olyan korban dolgozott, mikor az író, sajnos, egy hónapi idejét sem
előlegezheti az irodalomnak. Irodalmunknak egy régi tartozását akarta leróni é
szép, hogy legalább az első részletet letörlesztette. S ha Wieland az első
megjelenés után évekig simítgatott művén, hogy végül is Goethének kellett
közbevetnie magát: miért ne tehetné meg ezt fordítója is? Nem egy jó
fordításunk kiadásokon keresztül érett meg igazán. Azt, ami fordításából ez idő
szerint elmaradt: a levegőt, bájt, lendületet, nehéz lesz ugyan pótolnia, de
még így is sokat javíthat s akkor élvezhetőbb magyar Oberont ad, jobbat az
átlagosnál. A feladat, melyre
vállalkozott, felettébb nehéz; önzetlen buzgalmának feltétlenül megvan az az
eredménye, hogy fordításából a németül nem tudó közönség még mindig elég jól
tájékozódhatik Wieland époszáról.
Vajthó László
Forrás: Napkelet
1. köt. (1923.) 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése