2024. ápr. 14.

Nagy Imre (1817-1840)

 

         A Kisfaludy Társaság 1839. évi balladapályázatán a bírálóbizottsági tagok – köztük Czuczor Gergely és Szalay László mellett Vörösmarty Mihály is – egy Nagy Imre nevű költőnek ítélik az első díjat – műve „valamennyit meghaladó tartalmasságánál fogva”.

         Arany János tanulmánykötetét forgatva is szemünkbe akad Nagy Imre neve. „A Vörösmarty-aera tündöklő nyelvezetén lelkesült ifjúság legfeltűnőbb képviselője ő” – mondta róla.

         A két hatalmas kortársnak, Vörösmartynak és Aranynak ítélete elgondolkoztató. Nagy Imre nagykunsági, kisújszállási költő, nem mehetünk el mellette közömbösen, a mi feladatunk fenntartani emlékét. De vajon teljes joggal emlékezhetünk-e meg róla haladó hagyományaink sorában, vajon környezetének lelkesedését, a századvég tiszteletét vagy a későbbi utókor hallgatását együk-e magunkévá?

**

         A család, ahonnét származik, egyszerű kisújszállási parasztcsalád. Apjában bent ég a vágy, hogy a család a fiúkon keresztül feljebb emelkedjék, ezért mindkét fiút iskoláztatja, de az iskoláztatás költségeit viselni nem tudja. Egyelőre a már Arany János életrajzából is oly rokonszenvesnek ismert Dorka Illés kisújszállási lelkész, iskolaszéki elnök támogatásával tudja elvégezni a gimnáziumot.

         Kisújszálláson találkozik először a költészettel, mégpedig annak a városban rendkívül népszerű – bár nem éppen magas művészi igényről tanúskodó – formájával, a rigmusköltészettel. Diákkorában maga is szorgalmas művelője ennek a műfajnak. (A kisújszállási rigmusköltészet hagyományainak és azok Nagy Imre költészetére való hatásának részletesebb tárgyalása külön tanulmányt igényelne.)

         A középiskola új lépést jelent fejlődésében: tanítója, a derék Losi Pál, maga is versfaragó ember lévén, diákjával is verseket irat, miután a versírás elméletét megismertette velük.

         Az igazi lépést előre azonban a debreceni Kollégiumba való beiratkozás jelentette. A kisváros elszigetelt légkörével szemben itt kapcsolódik bele az irodalmi élet országos – ezen keresztül európai – áramkörébe.

**

         A 30-as évek elején forrni kezd a világ. Nálunk is ekkor mozdul meg a föld: Széchenyi hitele lelkesedést és vad gyűlöletet vált ki, az országgyűlésen fellángolnak a harcok. Az újjálenni-vágyás a mozdulatlannak és mozdíthatatlannak tűnő Debrecent is megérinti. A mozgalom áthat az ősi falakon, s jellemző módon a diákság reagál elsőnek a nemzeti újjáébredés eszméire. A hazafias szellemű diákkezdeményezések a tanári kar részéről inkább gáncsolásra találnak – az egy Péczely kivételével.

         Péczely József vezeti őket – pedig talán őt vezetik már egy kicsit a fiatalok. Ő még szívében Kazinczy híve – a fiatalok az újért, Bajzáért rajonganak. Péczely nem kényszerítette őket saját nézeteire, egy dologban azonban megmaradt Kazinczy hű tanítványának: a fordítás, utánzás, formai csiszolgatás fontosságának hirdetésében.

         A diákság vágya s Péczely segítsége 1832-ben létrehozza a Lant című szépirodalmi évkönyvet, a Kollégium diákjainak orgánumát. Ugyanebben az évben érkezik Debrecenbe Nagy Imre. A Kollégium szellemi életének részletesebb felvázolására azért volt szükség, mert ezekbe a keretekbe illeszkedik be: virágbaszökő költészetére és egész világnézeti fejlődésére döntő hatásúak lesznek ezek a befolyások. Érdemes megemlíteni, hogy az ugyanebben az időbe itt diákoskodó Arany számára „az új modor… inkább elidegenítő, mint vonzó vala” – Önéletrajza szerint. Nagy Imrét vonzotta az „új modor”. Péczelytől elsősorban a tekintély és a formai tökély tiszteletét tanulta el. Az előbbi kétes értékű örökség: még előbb hasznára volt a másolás, később éppen azt a harcot figyelhetjük meg nála, amellyel „a szokás nyomó homályát” legyőzni törekszik.

         A diáktársak mind Bajzáért lelkesednek, aki ebben az évben veszi át az Auróra szerkesztését – a Lant is olyan kis debreceni Auróra -, nem csodálható hát, hogy az almanach-líra hangjai szólalnak meg benne: stílusa érzékletesség helyett éteri elvontságra törekszik, kényeskedve keresi a „szép” szavakat. Nagy Imre első kinyomtatott versében is Lotti „myrtus alatt Cypriaként mereng rózsás álmai kéjein”, amíg „sok ezer kellemek őt körül Lengvén rózsa pamaccsal és Nárcisszal legyezik képe hevületét”. – Így ír, és közben levélben könyörög a kisújszállási városi esküdthöz 5 forintért, mert betegségében nincs pénze orvosságra, hiszen amit tanítványaitól és szülei barátjaitól kap, még ennivalóra is kevés.

         Az élet és a költészet kettéválása ezekben a kezdeti években szükségszerű. Nem az élet reális problémáinak álcázásáról van itt szó, mint az almanach-líra későbbi reakciós művelőinél, hanem arról, hogy a fiatalság nemes eszménykeresése nem fogadja el a sivár valóságot, de téves példák alapján egyelőre nem ismeri más módját az eszményítésnek,mint a stílus-eszményítés.

**

         A 30-as évek derekán a haladás és a reakció erői elkeseredetten összecsapnak. Az országgyűlést feloszlatják, Kossuthot – a debreceni diákok rajongott Kossuthját – bebörtönzik. A zsarnokság, önkény elvont fogalmai megtelnek reális tartalommal. az események nem maradnak hatástalanul a debreceni fiatalokra sem. Itt kell keresnünk a fordulópontot Nagy Imre költészetében is. Ebben az időben csendül fel – mintegy válaszként – hazafias lírája. Eddigi verseinek síró, epedő alakjai mellett új eszmény jelenik meg: a törhetetlen hazafi képe, a romantika kedvelt módszerével monumentálissá nagyítva, Kossuth és a lengyel hazafiak alakjából összegyúrva. Mert e versek mind a „hont csigázó önkény és zsarnok” ellen szólnak, s optimista bizalommal várják a rabnépre virradó „jognapot”. Lehetetlen a mi hazánkra, lehetetlen Kossuthra nem gondolni az ilyen, látszólag Lengyelországról szóló soroknál

Annak, ki köz jogért

Szól igazat:

Pallos fölötte, - sír

Lába alatt.

Vagy tömlöc, aminőt

Pokol rakott,

Hogy a bűnt nem tudó

Lakoljon ott.

(Lengyel hon képe)

         Hazafias versei között kétségtelenül sok a Bajza-utánérzés – s ezt sokan hangoztatták már, elítélően is, pontosan kimutatva az egyező helyeket -, de tanulságosabb az egyezések mellett a különbségekre figyelnünk: míg a mester versei reménytelen lemondással végződnek, a tanítvány hasonló témájú verseinek bátor, optimista kicsengése van:

Lesz kor, midőn nem körzi kény

Sok ezrek lelkét s lelkemet…

(Sashoz)

         Nagy Imre költői egyéniségének lassú kibontakozása kezdődik itt. Ezentúl tanúi lehetünk annak a kemény küzdelemnek, amit – az öncélú eredetieskedéstől mindig idegenkedve – eredeti hangjának megtalálásáért folytat, ahogy Jelszavában megfogalmazza:

Szétverve a szokás nyomó homályát,

Kezdjünk merész szárnyakkal égi pályát…

(Sashoz)

         Egyelőre mg erősen köti a kor irodalmi divatja, a „szokás nyomó homálya”: a divatos sírköltészete, a jégkeblű temető, az almanach-líra finomkodása: az üdvkéj, bájkecs uralkodik még költészetében.

         Nehezen tud csak irodalmi élményeitől elszakadni: erősen zárt életkörülményei nem segítették ebben. (Az iskola falait csak kétszer hagyta el: 1835-36-ban és 1838-39-ben egy-egy évet nevelősködött családoknál.)

         Hazafias versei mellett még egy csoportja van költeményeinek, melyek frissességükkel, ötletességükkel ma is elevenen hatnak: diákversei. A hagyományos kollégiumi bök-verseket kiforrott művésziességgel művészi rangra emeli. (Ezt a folyamatot Csokonainál is megtaláljuk.) A „Sóhajtás a szünidőhöz”, Iskolai közvizsgálat után” mellett csak az egykor oly népszerű „Utazó diák” címűt említem, mely a kortársak leírása szerint még fél évszázaddal a költő halála után is kedvenc nótája volt a legációba induló diákoknak. Méltán lehetett kedvenc dala a diákoknak az a vers, melyben oly tipikus diákos hetykeséggel hány fittyet a gyalogoló diák a mellette elrobogó, üvegbe szegett hintó gazdájának, aki pedig

Nem hallgata hagymaszagú szavakat,

Szerzett kocsit és veve szép lovakat.”


A kollégiumi szellem természetese korlátokat is jelentett. Verseiben sok az elvont moralizálás, a prédikációszerűség. De hogy a későbbiek során mennyire elszakadt a kollégium világnézetétől, azt mutatja egy 1837-ből való Blumauer-fordítása. A Blumauernek tulajdonított mű meséjének lényege, hogy egy képzeltbeli fejedelem vitatkozások során az Ész vallására téríti az összes felekezet papjait. A mű nyilvánvaló deista tendenciája a cenzor figyelmét sem kerülte el.

**

         A 30-as évek vége elé hazafias lírája is fejlődést mutat. Egyrészt konkretizálódik az addig elvont hazaszeretet fogalma; merész határozottsággal néven nevezi a börtönéből éppen szabaduló Kossuthot, sőt Vörösmartytól is számon kéri, hogy az „Árvízi hajós” c. versében miért hallgatta el Wesselényi nevét. Határozott feladatot tűz a nemzet elé. az érdekegyesítés programját a közös nemzeti cél megvalósításáért. Másrészt verseiben meg-megjelenik egy eljövendő harc képe (pl. Harcdal),melyből szinte a közelgő szabadságharc első harsonahangjait érezhetjük ki. A harci zaj elnyugvása után a nemzet igazi békéjét jósolja meg – nyilvánvaló, hogy itt a felszabadító háborúóra céloz. Hogy mi volt Nagy Imre véleménye az öncélú háborúról, azt jól mutatja Háború c. verse, mely a hódító háború borzalmasságát megelevenítő képeivel méltán foglalhat helyet irodalmunk béke-verseinek koszorújában

         Nagy Imrét közvetlen utódai elsősorban formaművészetéért becsülték. S valóban: ünnepélyes mondanivalójának mindig ünnepélyes formát is keresett, irtózott minden pongyolaságtól; amint Arany János mondja: „… inkább akar feszes, mint bágyadt lenni, érezteti velünk, hogy midőn költ, mindig komolyan, ünnepélyesen veszi a dolgokat és korántsem játszik”. Szerette a bravúros verstechnikát, számos versformát ő vezetett be irodalmunkba. A gáláns madrigál, az erősen kötött, csengő-bongó rímű triolett, ritornel és rondeau illusztrálására tankönyveink és verstani kézikönyveink sokáig az ő verseit idézték. (Pl. a Madrigál, visszatért I, Visszatért II., Emlékezet címűeket.)

         1839-ben a Kisfaludy-társaság pályázatot hirdet történelmi balladára. Erre az alkalomra írja Árpád c. költeményét, mely nemes egyszerűségével, erőteljes nyelvével és félreérthetetlen eszmei mondanivalójával (a vérszerződés leírásával a nemzeti egységet propagálja) tetőpontja Nagy Imre költészetének, és egy új korszak kezdetét jelenthette volna. A külső elismerés pedig (elnyerte a nagydíjat) a költő életútjában is jelentős fordulatot jelentett volna, - de a sors ezt megakadályozta. Már az Árpád írásakor teljesen eluralkodott rajta a szegénységgel küzdő magyar költők jellegzetes betegsége, a tüdőbaj. Már csak néhány szelíden lemondó hangulatú, lágy zeneiségű, gyászinduló dallamú verset ír:

Megrezzen az ősz, koszorúja lehull

A hervatag ifjú utána,

S az ifjú epedve magába borul…

(Megrezzen az ősz)

         És megírja Hattyúdalát, mely valóban végső verse lett:

Meghalok, jön eljegyző halálom,

És rideg honába eltemet:

De szelid lesz a közös nagy álom…

         Pestről gyorsposta indult az ezüstserleg átadására, de már csak halottat talál: a költő 1840. január 31-én elhunyt.

**

         Ha Nagy Imre munkásságát fejlődésében vizsgáljuk, talán nem felelőtlenség kijelenti: elsősorban azt a költőt gyászoljuk benne, aki lehetett volna hanem végez vele fiatalon a halál. De így is érték számunkra, s megérdemli, hogy megőrizzük emlékét. Nem tartozik új utat törő nagy költőink közé, nem tudta megtalálni annak a népnek a hangját, amelyből származott, de lángoló hazaszeretete, emberi és költői becsületessége mindvégig töretlen maradt. Nem óriása korának, de igaz gyermeke volt a magyar történelem egyik legnagyszerűbb korszakának, mely egyszerű fiait is naggyá tette. A reformkor minden erénye ott fénylik Nagy Imre alakján is, s a magyar haza, a magyar nyelv halála pillanatáig való szeretetében tragikusan derékba tört élete is tanítómesterünk lehet.

 

Katsányi Sándor

 

*) Mellékelem a vers dallamát. Kár lenne végképpen kiveszni hagyni ezt a szép hagyományt. Csak helyeselni lehet, hogy a költő szülővárosa iskolájában már ismét énekelik ezt a dalt.

 

IRODALOM

 

A költő műveinek legteljesebb kiadása. NAGY IMRE Költeményei 2. kiad. Kisújszállás. 1897. – Rövid, de Nagy Imre helyét irodalmunkban mindmáig legjobban kijelölő méltatást találunk: Arany János összes prózai művei. Franklin. e. n. 758. p. – A kortársak, köztük Péczely véleményét legjobban a Kisfaludy Tárasság Évlapjai 1841. számából láthatjuk. – Legalaposabb életrajzát az 1897-es kiadás előszavában találjuk Szeremley Barnától. Az érdeklődők ugyanott részletesebb bibliográfiát is találnak.

 

Forrás: Jászkunság III. évf. 4. sz. 1956. augusztus

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése