Nem hal meg a mult, bárhogy döntögesse
Szent csarnokát az akna-robbanás;
Jövőt nem adhat puszta vakszerencse,
Hitvány halálra nincs feltámadás.
Vérző magyarság, károdon tanultad,
Hová sodornak eszménygyűlölők:
Ha nem becsülsz meg fényes, büszke multat,
Hogy’ érdemelnél boldogabb jövőt?!
A törpe lélek úgy tekint a nagyra,
Hogy abban semmi tiszta nem marad;
Hozzá nem érhet s nyugton mégse hagyja:
Boldog, ha rádob foltvető sarat.
De mindhiába, mert csak átsuhannak
Az emberöltők rajta nyomtalan:
Ami arany volt, megmarad aranynak,
S Arany éltében, holtában Arany!
Ha megbecsülés mérlegén a nagyság
Szárnyalja túl a többi érdemet,
S erkölcsiségben tündöklő igazság
Torz és idétlen gúnytól nem remeg:
Ha az derék, kit áldva emlegetnek,
S ha az dicső, ki önfényben ragyog:
Ne szabj határt a hálás tiszteletnek,
Nem volt Aranynál áldottabb, nagyobb!
A lelki nagyság nem kiván hatalmat,
Úgy él, amint a sorsa rendelé,
Csak hivatása szózatára hallgat,
Haladni így tud biztos cél felé;
Örül, ha szenved, csüggedést nem érez,
Körét betölti, sírban is szeret,
S imát rebegve tér meg Istenéhez:
Ember nagyobbat, jobbat nem tehet!
Ha az magyar, ki férfi-áldozattal
Csügg társtalannak érzett nemzetén,
És szembeszállva küzd az áradattal,
Hogy el ne nyomja semmiféle kény;
Ha érzed azt, hogy összetört szivének
Mi volt e vértől ázott föld-darab
S mért sírt a húrján fájó koldusének:
Ki volt Aranynál hívebb, magyarabb?!
A bús magyarság drága, szent örökség,
Örökre szóló nemes-levelünk;
Lábbal tiporják, kínzó gúzsba kössék:
Belőle semmit el nem engedünk.
A kishitűség gyáván veszni hagyja,
Nem tudja tán, hogy mért oly bánatos:
De szégyen arra, aki megtagadja,
És átok arra, aki rátapos!
Ha gyujt a költő lelkes szózatában
Az ősi nemzet-fenntartó erő,
Korhol, vigasztal ihletett dalában
S kétségeinkből tettre hív elő;
Ha megnyugodnunk, bíznunk, harcra kelnünk
Nehéz időkben mindig jól esett,
Méltán lehet a költőt ünnepelnünk:
Nem volt Aranynál mélyebb, lelkesebb!
Fényt szór az elmult daliás időkre,
Hősök vitézi tettein hevül;
S ha elborulva néz tovább előre,
Az eszme vonja: rendületlenül!
Nem léhaságnak áldoz tiszta lantján
Akkor se, hogyha szent haragra gyúl;
S a nyelv hatalma oly csodás az ajkán,
Elbűvöl ellenállhatatlanul!
S ha jól tudod, hogy Toldi a mi hősünk,
Hogy Csóri népe a mi nemzetünk,
A vén gulyás is a mi ismerősünk,
S az a rab gólya mit jelent nekünk;
Ha megsiratjuk a mi walesi bárdunk,
S el nem cseréljük soha senkiért:
Kiben lehetne teljesebb világunk?
Ki lesz Aranynál jobban a miénk?!
A Vojtináktól vársz eszményiséget?
Hazátlanoktól nemzet-ébredést?
Mesterkedőktől értelmes beszédet?
Gyűlölködőktől önfegyelmezést?
S ha csak nekünk szólt s úgy emelt az égig
Magasba lendült művész-ihlete:
Mért fájjon az, hogy mások meg nem értik,
Mit ér nekünk az ő költészete!
Nem puszta játék hangzatos szavakkal,
Sekélyes érzést ködben sejtető;
Nem röppen el a múló pillanattal:
Emlékező és emlékeztető!
Egy ezredévnek fénye, győzedelme
Buzdít e lanton s hősi éneken:
Erőt a multból nyersz a küzdelemre
Most és örökre, árva nemzetem!
Ha megjelensz a tetemre-hívásra,
Mert vádolód a lelkiismeret:
Ne vágyakozzál új hídavatásra,
Keményen állj a mélységek felett!
Költőd is úgy fog új életre kelni,
Ha tettre képes nemzet költi fel;
Nem eltemetni s gyásszal ünnepelni:
Aranyt szeretni és követni kell!
Forrás: Budapesti Szemle 1941. 260. kötet. 758-763.sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése