„Egy új világ akar születni” – mondják,
Kik új zenének bokázzák bolondját.
Amazok, kiknek szája fél-sírásra:
„Megérett a világ a pusztulásra!”
Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
Én egy órával mások előtt keltem,
De fáradt nem vagyok,
És bizalmasaim a csillagok.
Én nem hiszek a tele-szájas újban.
Az új csendben jön és oldott sarúban,
Vagy a magasból angyalpille-szárnnyal
A szívbe-, mit az Istenség megárnyal.
És akiben Igéjét megfogantja,
Az szánva néz a kérkedő kalandra,
Amely ma szerteszét
Elfojtja a szemérmes Új neszét.
Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
A hold csak hinti harmatát mosolygva.
Eredj, előre, elrendelt utadnak,
Szolgálatodra: keletről nyugatnak,
Némán, akár a nap.
A Pillérek erősen állanak.
Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
Ki mondja őket réginek vagy újnak?
Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
Embernek, őznek örök anyaemlő.
Vedlik és újul az emberi öltő,
Meleg a nap és énekel a költő.
Lelkem, dalolj s ne félj,
Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!
Forrás: Budapesti Szemle 1940. 259. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése