2011. dec. 14.
Molter Károly: Erdélyi Voronoff
A mezőre épített emeletes pályaudvar váróterméből a hosszú peronra léptem. Álmos, füstös szemem egyszeribe könny lepte be, a csípős hajnali szél kapirgált arcomon. Örökkévaló havasok nyújtóztak átellenben felém, roppant hálószobájukból fenyőlehelet surrant ide, a forgalmi szemét és indóházbűz unalmába. Kinógattam az éjszakából magamat: élet és erdőségek köszöntöttek a távolból, jóreggelt kívántak, míg én kiszáradt, savanyú szájjal kényeskedtem, hogy kávét, vagy teát igyam-e. Közben már a nappal ügyei-bajai rohantak meg valahonnét, birokra keltek az idegek, izmok jóérzésével, ha hazaérek, tornyával áll a munka, de jó volna, mint gyermekkoromban, várni egy jótékony Répafit, aki a meséből segítségemre siet, hogy helyettem végezze a végeérhetetlent. Nini, ott jön is már, mekkora legény, a vékony köd, mely észak felé az éjszakát jelenti még, kísértetiesen növeli meg imbolygó alakját. Aztán mind kisebbedik, ahogy közelít, milyen ismerős a sapka, a sportöltözet, a buggyos térdnadrág, szálas termetén kiugró, kicsikerek hasa, most már a feje is látszik, csak a regebeli szakáll hiányzik róla. Alig ráncos, beretvált, hosszú arca, rezesedő sasorrával, kék szemével mindig mosolyogva fordul felém. Ó, be jó, hogy ő az, Gelenczey Tóni, a kedély óriása, aki elhessegeti puszta megjelenésével még az ördögök nagyanyját is!
- Hogy vagy, Bátyám?
- Köszönöm, jól. Nem úgy, mint a többi errevaló magyar! – és megszorítja kezemet. – Kolozsvárról jössz? –
S már benyúl egyik zsebébe, csecsemőkulacsot vesz elé, megkínál a fenyővízzel gyűszűnyi pohárból. Aztán még egy kortyot erőltet belém s végül maga is lenyel egyet. Megpendültem:
- Egészségedre ittam, bár látom, fölösleges!
- Hálistennek. Én nem hervadok, nem rozsdásodok.
- Pedig már a hatvanat taposod, ugy-e?
- Most kezdem a harmadik fiatalságot. Nem úgy, mint az a sok erdélyi magyar elgyengült férfierő!
Megvallom, nagyon szeretem Gelenczey Tónit. Olyan zajos és vidám, akár egy vasárnapi kugliparti. Kedves nekem, hogy minden társadalmi osztály ragaszkodik hozzá: a marosmenti mágnás „jópofának” mondja, a dzsentry mulatságot szimatol cimborás közelében, a lateiner telivér úrnak érzi ebben a szélhámosan gesztikuláló világban, míg legjobb szemmel a falusi kisgazda nézi, amiért meg se viselte a Nagyságos urat, hogy tíz esztendeje még a parkjába is belehasított a birtokfosztó reformtörvény. Máig emlegetik, mekkorát röhögött az agronóm, amikor arra a kérdésre, hogy van-e még Domnu Gelenczeynek valami megreformálni való belsősége -, Tóni bátyánk egykedvűen válaszolt: „Vóna még valamim, amire igazán ráférne a reform, de ahhoz maguk nem értenek. Egyetlen belsőségem maradt, - s a hasára ütött – azt kihasíthatnák még, a vakbelemet”. –
Kitörő örömmel szokta ezért a rendíthetetlenségért üdvözölni az öreget: rózsaszín viharfelleg, napfényförgeteg jut az ember eszébe, ha találkozik vele. A nyáron is, ott a peronon, két kezét előrenyújtva támadott:
- Gratulálok! Kiolvastam a lexikonból, hogy túl vagy a 40-en. Most aztán jobbakat írsz majd, svábnak ilyenkor már megjő az esze.
Én is megráztam a kezét:
- Olvastam a neved az újságban, végre a dolgozó magyar urak közt. Hallom, vagonszámra szállítod a marhát Bécsbe, a Szankt Marxra.
- Igen biz’ én, mégpedig személyesen.
- Hát ez komoly munkaeredmény. Hatvanéves korodban még találsz marhát, akin keresni lehet!
- Nono, Öcsém, lassan a testtel! Akár szállít az ember, akár ír, keresni csak a marhán lehet.
- A tömegárun, ugye? Te, persze, nem olvasol. Csak kártya -, vagy kottalapot. Hol a csellód?
- Nem hordom magammal. Szolgámnak, nekem is éppen elég hangverseny a marhabőgés a tehervonaton. Most ezen utazunk. Különben sem csellózok már.
- Elég kár. Hallottalak, ugyancsak tudsz.
- Csak tudtam. Magyar világban még hegedültem is. Aztán, hogy elhegedülte Szent Dávid a nótánkat, rátértem a mélyhegedűre. Költséges volt a brácsázás, azalatt vitte el az állam a birtokomat. Mind mélyebbre szállt a kedvem s mind mélyebb hangszert kedveltem. Az utolsó rossz gazdasági évek alatt már csellóra fanyalodtam, hogy végül is, a tavaszi nagy válság óta, nagybőgőre kapjak. Ha volna még morózusabb zeneszerszám, hát abba sírnám bele a bánatomat.
- Van is neked bánatod!
- Hja, hát én kimuzsikálom magamból. Ahogy te kiírnád, ha tudnád. csakhogy egész nemzedéked képtelen a jókedvre.
- Nem is igen van rá okunk.
- Hát nekem? Azért mégis döndítek néha egyest. Amolyan sírva-vigadósat.
- Éppen hallám. Azt mondta nagy szörnyülködve a kántor a faludból, hogy megduhajodva állad alá szorítod a kisbőgőt és úgy húzod el a gyergyói nótát:
„Bánat, bánat, csukros bánat,
Métt raktá’ szűvembe várat?” –
- A kántor mondta, Balázs Jani? A lecsferdi, hát még rossz híremet is költi kultúrkörökben? Mikor mondta ezt neked?
- Tán a tavalyelőtt. Meg volt botránkozva.
- Hiszem. Akkor még bárgyú volt és neked nagy tisztelőd.
- És most?
- Azóta kigyógyítottam. Olyan egészséges már, akár én. Most kezdi a második fiatalságát, mint te. Csakhogy reményteljesebben kezdi.
- Szóval, nem házasodik meg.
- Most készül effélére. Puliszka legény volt abban a korban, mikor az ilyet vaktában csinálja az ember. Úgy nézte a lányt, hogy az ne vegye észre, ájtatosan, mint a feszületet. A frontról jövet olyan pietista lett, hogy táncban is cukorfogóval nyúlt volna a fehérnép derekához. Aztán fordult ki a szeme a nagy pacifizmustól és egyfolytában erkölcsöt prédikált a házasságváró kisasszonyoknak. Az árgyélusát, mikor én olyan fiatal voltam, még a szalmakazal se nyughatott tőlem, ha egyszer puha volt és meleg! Hanem osztán most már nincsen baj! Mondom, hogy kikúráltam.
- Miből.
- A szeméremből. Az élhetetlenségből. A férfiatlan berbitélésből. Te, az olyan marha volt, az a Balázs Jani, hogy, ha nem olyan rideg, bátran elszállíthattam volna a Szankt Marxra. Tele volt égi malaszttal, türelemmel, mindig mosolyogva járt kelt a faluban, mint aki hálás a Föntvalónak azért a csudáért, hogy él még. A mások temetésén azonban olyan meghatóan énekelt, mint a halál reklámja. S ha mi panaszkodtunk, káromkodtunk, vagy átkozódtunk a mai helyzet miatt, azzal vigasztalt, hogy minden jobb, mint a háború. A gondviselés kitüntetésének hirdette ezt a sok történelmi megpróbáltatást és a legkisebb fizetés is kielégítette. Csalták a parasztok, a kurátor, a pap, még én is megrövidítettem. Meg is mondtam neki, vétek a kezére adni földi jószágot, föl akartam rázni, de hiába! Csak most a nyáron sikerült végre megnyitnom a szemét.
- Megrontottad?
- Tudod, nem nézhettem és nem hallgathattam tovább. Egyszer azt mesélte nekem nagy titokzatosan, hogy amint az ablakán kitekintett, - más rendes ember kinéz az ablakán – észrevette, hogy Etus – ez valami kacér molnárlány – mosolygott magában, mikor arra járt. „biztosan valami édes dologra gondolt, - tette hozzá Balázs Jani – alighanem csókolózott valakivel gondolatban...”
- Fülig pirulva, szinte ravaszul mondta el a kántorom ezeket, úgyhogy ki akartam ábrándítani:
- Az az Etus nem szokott egyedül csókolózni. Jól tudja az már, hogy csak kettesben lehet – mire olyan buta fölénnyel nevetett, hogy dühösen vágtam ki az igazat:
- Tudd meg, hogy Etus már az én szeretőm is volt! – Azt hiszed, fölháborodott Jani? Mint a bárányhimlő, olyan szelíd volt a fájdalma:
- „Tóni bácsi, minek dicsekszel? Nem lehet igaz, amit Etusról állítasz. Ismerem én ezt a lányt a vegyes dalárdából, gyönyörű alt hangja van. S ha nem volna olyan fiatal és én nem volnék meglett ember, azonkívül ha te helyeselnéd és ha Etus meg a falu is akarná, bizonyisten, feleségül venném!”
- Képzelheted, hogy megijedtem erre a fenyegetésre. Ilyen akut jóság kártékony, sőt fertőző a falura nézve! Faiskoláról fecsegett, mikor a község erdeit veszélyeztették a végrehajtók, keresztyén hosszútűrést ajánlott a türelmetlen bankuzsora idején, példálózott, hogy milyen jó, hogy megreformálták a birtokomat, legalább én is dolgozom, ha nem is éppen valami kegyes szakmában. És ami leginkább ingerelt: nem tudtam kifürkészni, hogy miféle szerelmi életet él? Akármilyen anyámasszony katonája, akkora háborús böjt után, ilyen szűk helyen, mint a mi falunk, egy magános férfi. –
- Hidd meg, Tóni bátyám, ez volt a baja, a szerelmi élet hiánya! Ismeri ezt a tudományt.
- A tudomány? Hiszen az volt a baj, hogy Balázs Jani volt a legtudományosabb ember, hogy éppen abból kellett kigyógyítani. De tudomány ide, vagy oda, kihez jár, miféle nőhöz, vagy ki jár hozzá? Vagy elég neki, ha Etus mosolyog a vegyes dalárdában? Leskelődtem utána, de zárva maradt a liliomkehely: komoly és megközelíthetetlen volt, nem ivott, nem udvarolt senkinek, nem kártyázott és nem káromkodott. Csak a falut bírálta kenetesen tizenkét év óta. Már-már prófétai jelleget öltött 1930-ban, olyanokat prédikált, mint Keresztelő János, mikor egyszer kijött utánam a kicsi vasúti rakodóhoz, ahol marháimmal éppen az indulást vártam. Ekkor telt bé a pohár. Balázs Jani lelkemre kötötte, hogy ha már így üzleteskedem, legalább vigyázzak magamra Bécsnek Bábelében, ne éljek ádáz, kicsapongó életet, gondoljak a falum népére, melynek, akárhogy is, de mintája vagyok. S miközben egy német ájtatoskönyvet erőltetett a zsebembe, az útra, arra kért, hogy vásároljak valami fehér, léleknemesítő regényt – hölgyek számára.
- Etusnak? – kérdeztem fölbőszülten.
- „Ha már kitaláltad” – bólintott. Erre kijöttem a béketűrésből. Megfogtam Balázs Janit a gallérjánál és béemeltem a marhakocsiba:
- Gyere, hadd hallják a többiek is – a vagonban! – kiáltottam rája és mivel nagy csörömpölve indult a vonat, nem eresztettem többé le, akárhogy kapálózott. Magammal hurcoltam Bécsbe. A második állomásnál már nem is ellenkezett, csak sóhajtott:
- „Mit akarsz velem Bécsben?”
- Meg akarom tapasztalni, igaz-e, hogy az ökör Bécsben is az marad?
- Először kegyesen pirongatott, volt mit hallgatnom útközben. Hogy erőszakos vagyok, nem jó keresztyén, hogy eldurvultam a foglalkozásomtól, tán még sózom is a marhát és megcsalom a bécsieket. Mi lesz otthon a magára maradt faluval, mert a papunk igen könnyelmű fiatalember, fürdőre jár, pedig nem is beteg. Vegyek példát a marháktól, mily szelídek azok és valami erdélyi poéta ódáját emlegette a tehénhez. Még segített is az állatokat kúrálni és dicsérte a mellettünk maradozó tájakat, láthatóan élvezte még a rázós szerelvényen is az utazást és jámborul elérzékenyedett az új határnál, ahol a praedestinációt magyarázta egy magyar vámtisztnek. Pesten személyesen vette meg a fehér regényt Etusnak és végül Bécsben az operába akart csalni. De én a „Beim Heurigen”-hez vittem sörözni, aztán éjszaka színhám címén a „Höllé”-be édesgettem. Reggelig ittam és itattam tündérek társaságában és magam is kábult fejjel vittem aztán a tökrészeg Balázs Janit egy bécsi orvosbarátom rendelőjébe.
- Hát ezt jól tetted. Szegény Balázs Jani típusa a gátlásos embernek. Freud szerint az ilyesmi –
- Nem hagyod a tótfenébe Freudot, meg a hóbortos gátlásait! Ezek afféle modern nyavalygások. Elvittem én a forgó gyomrú Balázs Janit egy fogorvoshoz, akiről azt hazudtam hogy á la Voronoff kezeli az embert. Mind bólintott émelygő barátom, de szót se szólt, hanem amint az orvos előszobájába értünk – hajnali nyolckor, üres volt a várószoba -, a jó meleg párnás széken azonhelyt elaludt. Erre én be se vittem az orvoshoz, hanem valami brosstűvel gyöngéden beleszúrtam a jobb combjába, hogy megvérezzen, azután – fölráztam. Kocsin szállítottam a gőzfürdőbe s miután ott kijózanodtunk és délutánig aludtunk, bevallottam neki, hogy – ne haragudjék és bocsásson meg! – én bizony beoltattam Voronoff módjára. Azt hitte,m megsértődik vagy megijed, esetleg ott hágy a faképnél. El is voltam szánva, hogy ha lármát csap, leleplezem az egész komédiát. De szó se róla, nem kellett. Sötéten nézett ugyan rám, aztán csak ennyit mondott:
- „Ez rád vall, ez a cselekedet, Öregem!”
- Öregem? – Hm, ezt még sohse hallottam tőle! Tegeződünk, igaz, de mégis, időtöltött vagyok hozzá képest és mondjuk úgy, ahogy volt: ő a kántor, én meg az – akármilyen végzett – földesúr. Engesztelő tekintetemre biztosított, hogy fölösleges volt őt beoltani, kár volt a heccért, mert ő mégsem olyan vén kujon még, mint némely fertálymágnás, vagy falukakasa. Megint csak hümmögtem, ahogy a kezelőorvosok szoktak: „Öregem, hecc, vén kujon, fertálymágnás, falukakasa” – semmi kétség, Balázs Jani engem, Gelenczey Antalt, sértegetni kezd. Most gyakorolja. Úgy látszik, Jani férfiasodik, hat már a Voronoff-kezelés.
- De hiszen –
- Tudom, hogy mit akarsz mondani. De az én közelségem, a sugallatom van olyan hatásos, mint akármelyik bécsi, vagy orosz zsidó majommirigy-kivonata. Bíztattam is, ingereltem, mint a gyermeket, hogy gorombáskodjék a páciensem. És büszkén mondogattam erélyének minden újabb megnyilvánulásakor: ezt mind tőlem tanulta! Le is húzta képemről a bőrt. Bécstől Pestid összekapott a gyorsvonati kalauzzal, az étkezőkocsi főpincérével, útitársakkal, a kupéban felejtette az Etus erkölcsnemesítő könyvét, helyette vett Pesten egy teljes Szabó Dezsőt. A magyar fővárosban megint leitattam – voronoffi oltás nélkül -, úgyhogy a román határig már katzenjammerrel házsártoskodott. A vámnál úgy pattogott, mintha ő volna az erdélyi tartományfőnök, aztán ócsárolta a CFR-t és elfelejtkezve arról, hogy az én költségemen utazik, úrszidalmazó részletekkel traktált Szabó Dezső műveiből. Kiderült, hogy nagyon is járatos a forradalom szólamaiban és az egész kisember egyszerre ki volt cserélve: olyan lett az eddigi simaszőrű, keresztyén egérke, mint egy pogány tüskésdisznó. S ahogy közeledett a honi vidékhez, mind szemtelenebbé vált. Vásárhely felé már fenyegetőzött, hogy elcsapatja a jegyzőt, mert az okmányhamisító, akit csupa kortespolitikából tűrnek meg a hatóságok és a velük némi érdekközösségben élő magyar körök. (Már gyanúsított a kedves.) Aztán szidta a bécsi várurat, hogy a szépkultúra bolondja, mialatt kirágják a bankárok a várfalat körülötte. Közben rázta az öklét: „Majd megmutatom én a falunak meg az egyháznak, hogy elég volt a tanítószipolyozásból, vagy fizetik a restanciát, vagy béperelem őket!” – és vasvillaszemmel nézett rám -, a kicsiny fekete ember, hiszen ismered! – mint egy parázsról szökött ördögöcske. Bajusza két hegye föl-alá táncolt a szája szélén, úgy nyelvelt felém?
- „Most vége a tizenkét éves szolgaságnak! Azt hiszed, hogy továbbra is én maradok a falusi „mester”, akit asztalvégre ültetsz harangszenteléskor? Tudni akarom, hogy mit csinált a Bank a felekezeti nyugdíjalappal? nem fizet a nemzet, én se fizetem adósságaimat, úgyis a nemzeti robot kevert beléjük, fizesse a nagyharang, akit föl tudtunk szentelni! Én azt hiszik ezek a románok, tette hozzá ég felé fordult arccal – hogy én megelégszem ezután a harmadosztályú állampolgársággal?!” –
- Mint egy hányás, úgy ömlött, lavinamódra szájából a húszéves keserűség, amit a fronton és azután nyelhetett. Masszírozni szerettem volna gyomrát és a begyit: mondjad csak, Fiam, el ne hallgass valamit, attól gyógyulsz, ha beszélsz! Így szeretlek, tetszik a nyílt férfiszó, nem amikor siránkozol! -
- Hát mondta is, mint az a Dante a maga poklát, még most is mind mondaná, ha nem érkeztünk volna meg a székelyek fővárosába. Ott kiszálltunk, mert onnan viszem haza hízlalóba a sovány marhát. Estére azért kerültünk megint teherkocsiba. Jani egész nap érdekemben civódott a hajcsárokkal, alkudozott a kupecokkal, mintha élelmességét akarta volna fitogtatni s amint éppen fölszálltunk a marhakocsiba, nagyot kurjantott: „Halló, Etus, erre vagyunk!” –
- Odatáncolt elénk a formás lyány, hogy őt is vigyük magunkkal haza. Balázs Jani komisz gyanúval mereszté szemét hol a lányra, hol reám: ha vajon nem előre megbeszélt randevú ez a találkozás? Én merő illemből a kocsi végén magasló fékbódéba szállásoltam Etust, aztán szalonnázni és kvaterkázni kezdtem Janival a dörgő, döccenő bagonyban, a csillagos nyári ég alatt. Vacsora után megtörli száját a kántor és fészkelődik:
- „Milyen kár, hogy az Etus könyvét elveszítettem. Különben” –
- Úgy van, Fiam, Szabó Dezső is megteszi a kívánt hatást... – Tudtam én már, hogy honnan fú a szél:
- Eriggy, vidd föl Etusnak a fékbódéba személyesen az ajándékot. De a szemed meg ne erőltesd a könyvvel a sötétben! –
Aztán csak hajnalban került elé Balázs Jani, amikor megérkeztünk a mi kis falunkba –
- Ne is folytasd, Tóni bátyám! Látom, sikerült Balázs Janiból bűnös embert faragni. Csakhogy ez nem voronoffi eredmény, hanem olyan bolsevizálás-féle.
Gelenczey Tóni megfenyegetett:
- Nono, kis hamis! Mióta hívod az egészséges embert bolsevistának? A kántor most készül házasodni.
- Na és -?
- Eltaláltad: nem a molnárlányt veszi feleségül. A jegyzőt megpiszkálta, megfélemlítette, de aztán állásából mégsem emeltette ki, mert annak egy jómódú rokona, egy naiv virágszál, aki még a Bécs előtti szelíd Balázs Janiba szeretett belé, lett a kántor menyasszonya. A fiatal papot a presbiterium előtt leckéztette a sűrű fürdőre járásért, de bocsánatot kért tőle, mikor az kijelentette, hogy csupán a sósvíz gyógyhatásáért megyen annyiszor Szovátára. A román hivatalnokokat, még a csendőrt is sakkban tartja makacs törvényidézeteivel és purifikátori hírével. Föltűnően szeret belejavítani az erdélyi románok román beszédjébe. Úgy kerülik már, mint a tüzet. Iskolájának új fedelet szavaztak meg azóta a hívek és a templomi orgonát megreparálták. A kurátort elcsapták és engem választottak meg egyházközségi gondnoknak.
- És Voronoff tud erről a sikeréről?
- Én is viccelődtem eleinte a Balázs Jani változásán és a megváltozott helyzeten. Hanem aztán most már nem tréfa a dolog. Balázs Jani lesz alighanem a megyei kisebbségi tanítók elnöke. Sörözés közben püspöke publicista műveiből vett idézetekkel bizonyítja szellemi fölényét a falu fölött, engem meg a szovjet sikereivel rémisztget. Igazad van, önző és komisz lett ez a székely, de csak annyira, amennyire kisebbségi sorsa kötelezi. Élvezet hallgatni, mikor falusi társaságokban tósztszerűen támad rám orozva:
- „Emlékszel, Nagyságos Gelenczey Antal, Gondnokom és Barátom uram, amikor Voronoffhoz kísértelek Bécsben? Hej, nagy Macher vagy Te! –„
Egyszerre éles gyanúval nézhettem Tóni bátyámra, mert mentegetőzött:
- Látod, ilyen lett a lókötő: ki hiszi el ma már, hogy ő szorult volna Voronoffra? Úgy tesz, mintha én –
- Na és mért nem világosítod föl, hogy ő se –
- Majd bolond leszek! Hadd zavarja föl a falut a tevékenységével. Tegye bírhatóvá ezt a sivárságot. És amilyen a tanító, olyan a község. Be kéne oltani ilyen képlegesen a kisebbségi politikust is, a gazdát, a bankárt, sőt még – s itt rám kacsintott – az írókat is. Mindjárt élet nőne itt a sok szó helyébe. Nem sokat adok Voronoffra, de ha fölválthatnám vele ezt a mi se-té-se-tova tehetetlenségünket a józan és küzdelmes kíméletlenséggel, hát menten lehozatnám a csudadoktort. Hanem sok is talán éhomra ennyi fecsegés. Gyere, menjünk reggelizni!
Az étterem előtt még belekaroltam Tóniba:
- Balázs Janitól is elkérdezhetem ezt a Voronoff-históriát?
- Ne szólj neki róla, kérlek. Gorombáskodni fog. Egyszer már célozgattam előtte, hogy semmi köze Voronoffhoz, mikor nagyon nyers lett egysmás dologban. Mikor meg egy miniszter kortesét kiszidta a laklásáról, váratlanul kiáltottam rá:
- Becsaptalak avval a Voronoffal!
- Pillanatra összezsugorodott, mint a régi Balázs Jani. De aztán kiegyenesedve legyintett és ragaszkodott új életének jogcíméhez: a felelősség hadd legyen rajtam azért, amit ő tesz. Mert tenni már akart és tudott is. Olyanná vált, mint a demokrácia: uraktól való az elmélete és az illúziója, aztán fölöslegessé teszi a nép szemében az urakat. Minket meg gyöngít, ha tényleg be vagyunk vele oltva.
- Szóval te valóban –
- Erről nem nyilatkozom. Mindig túlságosan aktív voltam. A marhaüzlet pangásán meg nem segíthet Voronoff se. A majommirigy-kivonat legföljebb Voronoff-utánzásra csábít: az ember folyton másokat is oltana. Pedig néha egy illúzióból nagyobb életerő keletkezik, mint a valóságból.
- Ahá, szóval Balázs Jani nem, de te –
- Mondom, hagyjuk ezt. Balázs Jani nem volt igazi próféta, alig várta már, hogy a prófétaságot abbahagyja. Én emeltem ki belőle. Kihívtam a belsejéből az egészséges kisember mintáját: egy kis itallal, utazással, nővel, az első jókedvvel, életörömmel és egy kis hazugsággal. Mindjárt úr lett rajta használatlan fiatalsága. De a hatvanon túl és ilyen leromlás idején -, eh, Voronoff!
És Gelenczey Tóni félrefordult. De csak egy pillanatra. Aztán karon fogott s egészen basszusra mélyült a hangja:
- Megéheztem. Ne hidd, hogy búsulok. Csak bánt, hogy unszol a lelkiismeret: Balázs Jani helyett most már legyek én a próféta? Kell a világnak az ilyen is! Igaz, hogy ő már rászolgált egy kis bőségre, én meg a lemondásra. De milyen volnék én szőrcsuhában? Ki is nevetnének. Mert a prófétákat fiatalon is csak szakállasan képzeli a világ. Hogy szakállal takarják a mellüket, hol az élet szerelme háborog. Én meg nem állok jót, hogy szakállasan is az egyetlen élet szépségéről nagybőgőznék...
(Forrás: Erdélyi Helikon 1933. jan.)
Heltai Jenő breviáriuma - I. (1. rész)
1.
Aki az utolsó évtizedek történelmét igazán meg akarja ismerni, nem adatokból és fotográfiákból, hanem egy nagy ember szívén, okosan csillogó szemén át, aki azt akarja, hogy megfogja a kezét egy kéz, amely ma már kissé lemondó gesztusú ugyan, de csak annál jobban tele van a fogása szeretettel és őszinteséggel, aki mosolyogni akar múlandó dolgokon, s azt akarja, hogy ez a mosoly visszatükrözése legyen a világot újra és újra építő szeretetnek: olvassa Heltai Jenő könyveit. S csak jobban fogja sajnálni, ha eddig nem sajnálta talán, hogy ebbe a kormos, füstös, sötét korszakba született.
2. Kis Pantheon
Az író halála miatt félben maradt kötetének előszava
Nagy elszántság kell ahhoz, hogy az ember másodízben is végigélje azt a nyolcvan esztendőt, amelyet több-kevesebb szerencsével egyszer maga mögött hagyott már. Nyolcvan esztendő! Hány kilométer, hány esemény és gondolat, mennyi reménykedés, öröm, fájdalom, csüggedés, csalódás, könnyelműség, hiba, elfáradás, föltápászkodás, lelkendező újrakezdés és kijózanodott abbahagyás, munka, siker, kudarc és mi más minden fér bele kényelmesen abba a nyolcvan esztendőbe! Lehet a hosszú múltról ellágyulás panasz, hivalkodás és szépítgetés nélkül őszintén és hűvösen beszélni úgy, mintha mindaz, ami történt, más valakivel, távoli idegennel történt volna meg? Megbízhat-e az író abban, hogy adatai annyi idő elmúltával is hitelesek-e még, hiszen a világ azóta többszörösen fölfordult, sok minden elértéktelenedett, romba dőlt, elpusztult. A ma embere nem utóda többé a tegnapinak, ősnek nevezték már őt magát is, az eljövendő új ember ősének. Jól emlékszik-e az író mindenre, jól látja-e, helyesen ítéli-e meg a férfiakat és nőket, azokat, akik életének és sorsának a kialakításában segítették vagy gátolták? Szabad az írónak tévednie?
És mindenekelőtt: érdemes-e önnön életéről beszélnie akkor, amikor az az élet nem olyan érdekes, regényes, közhasznú cselekedetekkel és dicsőséggel nem olyan gazdag, nem olyan tanulságosan példamutató, hogy az olvasó okuljon belőle és követendőnek lássa? Azon fáradozzon-e az író, hogy mindenáron különb embernek ábrázolja magát, mint amilyen valójában volt, vagy inkább óvatosan és szerényen minél kevesebb figyelemre méltót mondjon magáról? A túlzás nevetséges, hiúság, a csökkentés álszemérmesen káros szerénykedés. A két véglet között, mint a klasszikus Scylla és Charybdis között megfeneklik az igazság. Becsületes, rideg történelem helyett érzelgős rossz regényt írjunk, amelynek semmi kapcsolata a mával, az új olvasókkal? Az íráshoz ezenfelül idő is kell! Idő! Sietnünk kell, hogy életrajzunkat előbb fejezzük be, mint életünket.
Hatvan-hetven év óta fölhalmozódott följegyzéseim, újságcikkeim, riportjaim, megkezdett és bölcsen abbahagyott színdarabjaim, kiadatlan verseim, novelláim és levelek félelmetes, rendetlen tömegét olvastam át, mielőtt emlékezéseim megírásához hozzáfogtam. Ijesztő olvasmány volt. Megrémített, fölkavart. Jelentéktelen semmiségek, furcsa epizódok, apró-cseprő anekdoták meredtek rám a megsárgult papirosról, ostoba és felületes megjegyzések, amelyekről azt sem tudom többé, mire vonatkoztak. Itt-ott magam sem értem már őket. Cél és szándék nélkül, véletlenül, lustaságból őriztem meg őket íróasztalomon és könyvespolcaim közönyös fiókjaiban. Sohasem gondoltam arra, hogy valaha is előveszem még őket. Minek? Megtudom belőlük az elmúlt 60-70 esztendő történetét írni? Nem is akarom. A magamfajta szeszélyes versíró és jámbor tréfálkozó számára ez túlságosan vakmerő, reménytelen vállalkozás. Illetlenül, tolakodón kilépnék vele azokból a nagyon szerény keretekből, amelyeket a jóságos Irodalomtörténet nagylelkűn és kérlelhetetlenül kijelölt számomra. Valakikor régen egy lelkes kis diáklány rólam akarta doktori értekezését megírni, Négyessy László dr., az egyetemen az irodalomtörténet tudós professzora nem engedélyezte ezt az értekezést és jóságosan figyelmeztette a kislányt:
- Korai! Várjunk vele, amíg meghal.
Jó, hát vártunk. A kislány közben férjhez ment és négy gyermeket szült. Négyessy professzor úr pedig meghalt. Én egyelőre élek még. Az értekezés sosem készül el.
Mit tehet hát a magamfajta nyugtalan ember, amikor egy elmúlt világ derűjéről, bajairól és furcsaságairól próbál mesélni? Hatvan évig ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, színházigazgató, író, drámaíró, kabaréköltő, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam, éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban, itthon és külföldön is találkoztam kis és nagy emberekkel, becsületesekkel és csalókkal, szép és gonosz nőkkel, az első gázlámpával, a villamos világítással, a telefonnal, a filmmel, a rádióval, a tengeralattjáróval, a repülőgéppel, televízióval, az atombombával, mindennel, ami ma már nem a feltalálók agyréme, nem Jókai és Jules Verne fantasztikus elképzelése többé, hanem megszokott, megunt mindennapi valóság a kisgyermek számára is.
Mindebből talán egy-egy figurát tudok csak megvilágítani, olyan valakit, aki érdekelt, noha mások számára talán nem is volt érdekes. Hébe-hóba elém villan egy-egy esemény, amelynek népeket izgalomba fűtő fontos voltára azért nem tudtam figyelni, mert ugyanakkor egy nyolcsoros buta kis versecske ravasz rímein törtem a fejemet. Nem törődtem a világgal; a világ annál is kevesebbet velem. Idegenkedtünk egymástól. Ez a világ nem tetszett nekem; akárhova vetődtem is, inkább álmaimban éltem, mint a valóságban. Inkább a régi római Caesarok korában vagy a tizennyolcadik század forradalmi Párizsában, mint "Helyben, Mária utca 12." Zárkózott ember voltam, valami hűvösség áradt ki belőlem, sokan azt mondták, hogy gőgös vagyok. Nem voltam az. Inkább ostobán sértődött és rémülten szerény. A kis elégtételeket későn kaptam, nem kellettek. Beszélni nem szerettem. Irtóztam a hangzatos szavaktól, az ömlengéstől és az olcsó gyöngédség fitogtatásától. Barátaimat jobban szerettem, mint ők engem. Nem értettek meg, nem is fáradoztak azon, hogy megértsenek. A humoristán nincs áldás. Annak az fontos csak, hogy nevessenek rajta. Igaz?
Soha nem beszéltem magamról annyit és olyan fölöslegesen, mint ezekben az elkésett sorokban. Most is azért teszem csak, mert ha ezt a könyvet meg akarom írni, kénytelen-kelletlen a magam személyével is foglalkoznom kell. Minden fejezetéhez közöm van, "benne voltam" abban, amiről beszámolok, annak idején riportot vagy humoreszket írtam róla. Vagy elhallgattam őket. Mai maradék-humorommal sokszorosan újjáírtam őket. A humoristának az fontos csak, hogy nevessenek rajta. Igaz? Mindezzel csak rá szeretnék világítani ennek a szűkre szabott könyvecskének rendkívül vegyes, hamar elilló történetkéire, amelyek időrend és folyamatosság nélkül sorakoznak egymás mellé. Kizárólag az én személyem köti őket egymáshoz. Régi, többnyire soha meg nem írt írásaimból építettem fel ezt a kis, ezt a nagyon kis Pantheont.
Az igazi nagy Pantheonnal megjutalmazott hőseink, költőink, bölcseink, mestereink, tizenhárompróbás, hiteles nagy halhatatlanaink mellett mindnyájunknak megvannak a magunk egyéni, házi, mások számára nem érvényes, másod- és harmadrangú kis halhatatlanai, akiket örökké emlegetünk, ünneplünk, szeretünk és amíg emlékezni tudunk, sohasem felejtünk el. Meghatódunk, amikor eszünkbe jutnak, elérzékenyedünk szenvedéseiken, mulatunk tréfáikon, felnagyítjuk érdemeiket, szépítjük tévedéseiket és hibáikat, azonosítjuk magunkat velük. Síremlékük előtt többet beszélünk magunkról, mint róluk, egy kicsit melléjük temetkezünk. Mindebből csak valaki kis, nem hiteles egyéni Pantheon építhető fel, nagyon kis Pantheon, fiók-Pantheon, ál-Pantheon; elmúlt emberek, elmúlt idők szerény temetője. Nem éli túl azokat, akiket rajongón vagy eltévelyedetten a hamis márványkockák alá temettünk. Hatalmas lépcsők, oszlopok, falfestmények, szobrok, pazar síremlékek nincsenek benne, csak afféle szegényes deszkakunyhó ez, nem a Gellérthegyre, nem a Margitszigetre, hanem valahová Angyalföldre, vagy a külső Kerepesi útra való. De aki beléje téved, mégiscsak a Múltat látogatja meg, régi emberek, régi életébe pillant bele egy percre. Ilyesmi is lehetséges volt akkor? Így éltek akkor?
Nagy temető az ember lelke. Hébe-hóba jeltelen sírokra is illik valami szerény koszorúfélét letennünk.
3.
Heltai elrejtőzött a költészet mögé, ha magáról kellett volna beszélnie, riadtan visszahúzódott. Töredékes vallomásmorzsákból, novellákba beleszőtt emlékezésekből, szórványos dokumentumokból, mások elbeszéléseiből lehet csak nagyban-egészben felvázolni életrajzát.
4.
Amikor Kasztner Rezsővel Svájcban találkozott, elmondotta, hogy tudomása szerint családfájának gyökerei Spanyolországig nyúlnak vissza, a család őse egy katolikus szerzetes volt, marannus, aki Konstantinápolyba szökött és ott, ahelyett, hogy felvette volna a muzulmán hitet, visszatért a zsidó vallásra. A család Zimonyból került Magyarországra, és Szavojai Jenő herceg engedélyével telepedett ott le.
5.
Ott is éltek több mint egy évszázadon keresztül. Közben II. József császár idején a zsidók megkapták a polgárjogokat, de kötelezték őket arra, hogy német nevet vegyenek fel. Ekkor kapta a család a Herzl vezetéknevet. Hogy miért éppen Herzl - azaz szívecske? Hogy ez gúnynév volt-e, vagy elismerő jelző - nem tartotta fenn az emlékezés. De azt az emléket jól megőrizte a családi hagyomány, hogy Prinz Eugennak köszönhetik a hazájukat, és ezért a Lőv, majd Herzl családban minden nemzedékben az egyik fiúgyermeket Eugennak, majd magyarul Jenőnek nevezték el.
6. Biedermeier
Két régi arckép a falon
Fakó arany-keretben:
Édesapám, édesanyám,
Két ember, akit szerettem.
Apám a ripszdíványon ül,
Lábát keresztbe rakja,
Fiatal vállán megfeszül,
Új régimódi frakkja.
Ujján nehéz pecsétgyűrű,
Kezében borostyán-szipka,
De gond borong a homlokán,
És sok bús éjszaka titka.
Karosszékében ül anyám,
Ott nyugszik karja a karfán,
Szeme sötét és szomorú,
Az arca, az arca halvány.
Fehér kezében végzetes
Kis patyolat-zsebkendő...
Mindig köhécselt, istenem,
Olyan gyönge volt, oly esendő.
Ruháján csipke, brüsszeli,
És széles fodor az aljon,
Nyakában bársonyszalagon
Ovális arany-medaljon,
És belevésve két betű,
Két betű és az évszám,
Két régi arckép a falon
Oly szomorúan néz rám.
Így ült apán, így ült anyám
Ezernyolcszázhetvenötben,
Akkor négy éves voltam én,
Elszálltak az évek fölöttem!
Anyám régóta kint pihen
A régi temetőben,
Az újban nyugszik az apám,
Nem tudják mi lett belőlem.
Két messzi, messzi temető
És közte vásár és város,
Egymástól messze két régi sír
És mégis oly közel egymáshoz.
Két régi élet, régi arc,
Fakó aranykeretben,
Két ember, aki szeretett,
Két ember, akit szerettem.
Üveg alatt, sárgult papír,
Elnézem megbűvölten,
Két régi arckép a falon,
Nem sok, amit örököltem.
Nem sok, de megvan, ép ma is
Csipkéje a ruhának,
A gyűrű, a szipka és a gond,
A medaljon és a bánat.
7.
Az apám Zimonyból jött Pestre; valószínűleg szerb eredetű, de lehetséges, hogy spanyol zsidófamíliából származott. Kereskedő volt és szokatlanul nagyműveltségű. - A Károly körúton születtem - akkoriban még országútnak hívták - 1871. augusztus 11-én. Gyerekségem első ideje Baján zajlott le.
8. A Prérik Gyöngye
Első szerelmem, Maggie, a Prérik Gyöngye volt.
Vidéken laktunk, a Duna mellett, egy rendezett tanácsú városban. Ez volt nálunk az egyetlen rendezett dolog. A gázvilágítás a jövő kétes homályában késett még, az állandó színház pedig a tündérmesék országában. A nyári színkörbe beesett az eső, a közönség csak a cirkuszba járt, a cirkuszba, amely a vásártéren állt. A mozit nem találták föl még.
Az öreg Canarelli, a cirkuszigazgató, minden tavasszal pontosan megjelent. Délelőtt fehér szamáron járta be az utcákat, és beszedte a bérletet, délután hozzáfogott a cirkuszépítéshez. Mi gyerekek, testületileg kivonultunk a vásártérre, mert a cirkuszépítés mulatságos munkájából mi is ki szoktuk volt venni részünket. Hordtuk a deszkát, tartottuk a ponyvát, kibontottuk az összecsomósodott köteleket, és boldogok voltunk, ha az öreg Canarelli vagy a Dummer Auguszt akrobatatehetséget fedezett föl bennünk. Mire a bódé fölépült, a manézs minden titkát tudtuk, és az egész személyzet barátunk volt. Kisujjunkban volt a műsor, de odahaza a világért sem árultuk volna el. Nagy titkolózva emlegettük, hogy a cirkusz veszedelmesen szép lesz, és hogy az öreg Canarelli szenzációs újdonságokat hozott. Legföljebb a lányoknak súgtuk meg szigorú titoktartás terhe alatt, hogy Imperátor, a fehér sörényű, fekete arabs paripa megint itt van, és nagyobbat ugrik, mint tavaly...
Abban az esztendőben, amely első szerelmem történetével szorosan összefügg, Maggie, a Prérik Gyöngye, első ízben volt tagja Canarelli társulatának. Halovány, karcsú, fekete leány volt, szemében veszedelmes tűz lobogott. Minden este rézszínű trikóban, üveggyöngyökkel, tollakkal és csecsebecsékkel, tarka, vad ékszerekkel fölcicomázottan foglalt helyet egy deszkaállvány előtt, egy fantasztikusan öltözött, hórihorgas, rosszképű legény pedig vad ugrándozások és üvöltések közepette késeket és baltákat hajigált feléje. Ez az úr Fürge Sasnak nevezte, és az apacs törzsből származónak vallotta magát. Kellemesen hátborzongató mutatvány volt, csodáltuk a legény ügyességét és a szép leány bátorságát. Mindezeken felül hamisítatlan rézbőrűeknek ítéltük őket. Ez döntötte el sorsomat.
Ki nem rajongott valamikor Vadölőért, Bőrharisnyáért és az Utolsó Mohikánért? Ki nem gyászolta Uncas szomorú halálát, ki nem adózott tisztelettel és csodálkozással a Nagy Kígyó eszének és Sólyomszem romantikus becsületességének? Ma, amikor ezeket a sorokat írom, gyermekes elérzékenyüléssel gondolok vissza arra az időre, amikor pajtásaimmal nagy és bátor indián törzset alapítottunk, és a kis Duna-sziget sűrű bokraiból vakmerő támadásokat intéztünk a halványarcúak ellen. Emlékezem a keserű lapuból készült skalpokra, a tollas fejdíszre meg a rövid nyelű fokosokra, amelyek a tomahawkot helyettesítették. Emlékszem a békepipára is, amelyet apámtól loptam. Szárított kukoricalevél ábrázolta benne a dohányt.
Ebben az időben én voltam a Fekete Borz. Amikor először jelentettem ki otthon, hogy én vagyok a Fekete Borz, szegény édesanyám sírni kezdett, édesapám pedig, azzal az indokolással, hogy van nekem becsületes nevem is, kegyetlenül elpáholt. Csak az vigasztalt, hogy legjobb barátomat, Miskát, aki alfőnök volt, és Varjútoll névre hallgatott, szintén elpáholták odahaza. A mi városunkban a felnőttek nem rokonszenveztek az indiánokkal, már tudniillik velünk, bennszülöttekkel, mert például a szép Maggie-ba a fél város szerelmes volt. Természetesen én is, Miska is, nem szólva az indián törzs többi tagjáról. Minket különösen az vonzott, hogy rézbőrű volt, mint mi, és gyöngye volt a prériknek, amelyekről annyit olvastunk.
- Varjútoll - mondtam egy szép napon Miskának -, ez így nem megy tovább. A Fekete Borz szerelmes...
- Kibe, ó, nagyfőnök? - kérdezte a gazember, mintha sejtelme sem volna a dologról.
- Maggie-ba, a Prérik Gyöngyébe - mondtam panaszosan. - Maggie szép, mint az antilop (nem nagyon tudtam, miféle állat ez, és hol lakik), a Fekete Borz pedig bús, mint a ló. Mit szól ehhez Varjútoll?
- Varjútoll gondolkozni fog.
Miska mímelte, hogy gondolkozik. Majd így szólt:
- Varjútoll kettétépi a szívét. Mert ő is szereti Maggie-t, a Prérik Gyöngyét, de szereti barátját, a Fekete Borzot, a nagyfőnököt is. Szerelme éppen olyan erős, mint barátsága. De Varjútoll önzetlen barát, és nem akarja útját állani a Fekete Borz boldogságának. Lemond Maggie-ről, a Prérik Gyöngyéről, a Fekete Borz javára...
- Köszönöm, Varjútoll! A Fekete Borz sohasem felejti el megható szavaidat.
Megszorítottuk egymás kezét. Azután elhatároztuk, hogy megszöktetem a szép Maggie-t. A Duna-sziget egyik zugában düledező viskó állt, ezt szemeltem ki wigwamnek. Az egész törzset beavattam tervembe, és a fiúk lelkesen lopkodtak össze mindenfélét, ami a jól berendezett háztartáshoz kell. Mindent átvittünk a kunyhóba, sőt Varjútoll azon törte a fejét, hol lehetne észrevétlenül zongorát is lopni. Véleménye szerint ennek sem volt szabad a kunyhóból hiányoznia. De amikor kiderült, hogy nem tudok zongorázni, és a zongora amúgy sem fér be a kunyhóba, lemondott tervéről.
Most már csak Maggie-vel kellett jó barátságba keverednünk. Ez úgy történt, hogy Varjútoll meg én odalopóztunk a cirkusz háta mögött álló kocsihoz, amelyben Maggie öltözködni szokott. Fölálltam Varjútoll hátára, és benéztem a kis ablakon. Maggie elsikította magát, én megijedtem és leestem, amin Maggie jóízűen kacagott. A jég meg volt törve, én is. De nem vesztettem el lélekjelenlétemet. Ünnepiesen kijelentettem:
- A Fekete Borz imádja a Prérik Gyöngyét.
- Kicsoda - kérdezte Maggie.
- A Fekete Borz. Az én vagyok. Ez pedig Varjútoll.
- Furcsa nevetek van. És mit akartok, jó gyermekek?
Nem felelhettünk, mert Maggie hirtelen eltűnt. Az ő száma következett. Varjútoll meg én izgatottan járkáltunk föl-alá.
- Mit gondol a Fekete Borz - kérdezte Varjútoll -, beleegyezik Maggie a szökésbe?
- Ha szeret, követ.
Azután hallgattunk és vártunk. Negyedóra múlva Maggie érdekes feje megint megjelent az ablakban.
- Itt vagytok még?
- Itt vagyunk, és nem mozdulunk, amíg válaszát nem hallottuk. Szereti a Prérik Gyöngye a Fekete Borzot?
- A Prérik Gyöngye nem szereti a Fekete Borzot. A Prérik Gyöngye a Fürge Sast szereti!
Le voltunk sújtva. Az apacs törzsből származó Fürge Sasra, a késeket hajigáló, rosszképű fiatalemberre nem is gondoltunk. Ő volt a szerencsés vetélytárs!
- A Fekete Borz szomorú - mondtam tompán. - Pedig elkészítette már wigwamjét a nagy folyó mentén, a kis sziget közepén, hogy odavezesse szíve hölgyét... De a Nagy Szellem nem akarja...
- Sajnálom, jó gyermekek - mondta Maggie -, de nem segíthetek rajtatok...
- Nem akar velem megszökni?
Maggie a fejét rázta:
- A Prérik Gyöngye nem szökik meg (megtanulta tőlem az indián stílust). A Fürge Sas nagyon búsulna.
Ebben a pillanatban megjelent a Fürge Sas, és amikor az öltöző ablaka alatt minket, nyurga kamaszokat meglátott, igen-igen haragos arcot vágott.
- Ne bántsd őket - csitította Maggie. - Ez a Fekete Borz, a másik pedig a Varjútoll. Nagy törzsfőnök mind a kettő...
Elnevették magukat. Rajtunk nevettek. Szégyentől és haragtól pirosan indultam a hűséges Varjútollal a város felé. Csak egyszer néztem vissza búsan, szemrehányón. A Prérik Gyöngye éppen akkor csókolta meg a Fürge Sast...
- A Prérik Gyöngye megölte a Fekete Borz szívét - mondtam szomorúan Varjútollnak. - Lopjatok mindent vissza a kunyhóból. Látod, milyen kár lett volna a zongorát kivinni?
Varjútoll szomorúan bólintott, de láttam rajta, hogy kárörömét alig tudja leleplezni. Másnap haditörvényszék elé állítottam az árulót, harmadnap in effigie agyonnyilaztuk. Valakin ki kellett töltenem mérgemet.
Még hat esztendeig boldogtalanul szerelmes voltam a szép Maggie-ba, aki az érkező fecskékkel együtt minden tavasszal hűségesen és mind gömbölyűbben tért vissza. Nem beszéltem többé vele, de mindig elnevette magát, valahányszor meglátott. Azután fölkerültem a fővárosba jogásznak. Hamarosan elfelejtettem a szép Maggie-t, a Fürge Sast meg azt is, hogy valamikor nem egészen dicstelenül viseltem a Fekete Borz nevet.
Vagy két héttel ezelőtt termetes asszonyság borult a nyakamba a körúton.
- Jézusom, a Fekete Borz - mondta igaz örömmel.
Rögtön ráismertem Maggie-ra. Szép volt még, de kövér, nagyon kövér. Elmesélte, hogy kénytelen volt a művészi pályáról lemondani, mert úgy elhízott, hogy az ujjait nem tudja többé szétnyitni, nem lehet közéjük késeket hajigálni.
Diadalmasan fölordítottam:
- Van nemezis! Ez a visszautasított szerelem átka. Mit gondol, Maggie asszony, ha megismételném ajánlatomat, még mindig búsulna a Fürge Sas?
Gyöngén elpirult. Elnevette magát.
- A Fürge Sasnak meg a Prérik Gyöngyének ma kávémérése van a Rottenbiller utcában. Nagyon boldogok. Ha a Fekete Borz meg akarja tekinteni a fióksasokat, szívesen látjuk wigwamünkben.
9. Kisváros
Ez a város, ez az utca,
Ez a sok-sok régi ház -
Oly szokatlan a szememnek,
A szívemnek oly csodás.
Mintha első gimnazista
Nem itt lettem volna én,
Idegenül álldogálok
Kicsi házunk küszöbén.
És a kert, a kút, a kőfal
És a bakter és a csősz
És a rabbi... mind a régi
ismeretlen ismerős!
És az árvaszéki elnök
És a jegyző és a pap
Szintazok a nagy urak még,
Akik egykor voltanak.
És a bankdirektorné a
Legszebb asszony még ma is,
S minden ember tudja róla,
Hogy semmije sem hamis.
Hála néked, ó, nagy isten,
Hogy megláttam újra még
Ezt a várost, ezt az utcát
És a bankdirektornét.
S azt a pösze, pisze kis lányt,
Ki öt percig szeretett...
Most tudom csak, mi a honvágy,
Mi a hazaszeretet!
10. Temetés
Az első temetés, amelyet láttam, Deák Ferenc temetése volt. Öt-hatéves kisfiú voltam még; ki Deák - később tudtam csak meg. Akkor annyit hallottam csak róla, hogy a haza bölcse, nagy ember, akinek az elmúlása mindnyájunk számára szerencsétlenség, nemzeti gyász.
A temetés külsőségeiből emlékezetemben csak az utca gázlámpái maradtak meg. Fényes nappal égtek ezek a gázlámpák, gyászfátyol lengett rajtuk. Ma is látom őket. És a tömeget. A rettenetes tömeget, amelybe beékelődve szorongtam nálam is kisebb testvéreimmel, valahol hátul, messze a komor gyászpompa látványosságától. Kegyetlen felnőttek tolakodtak elénk, mind hátrább nyomva minket, kisgyerekeket. Így sodródtam végül a legutolsó sorba, ahol már csak a rendőrlovak patkóinak a csattogása meg a halottas kocsi kerekeinek a csikorgása hallatszott az ájtatos csöndben. hiába néztem magam elé, hiába ágaskodtam föl, hogy lássak is valami keveset a méltóságos gyászmenetből, lábszárakat, nadrágokat és szoknyákat láttam csak, óriási nadrágokat és terebélyes szoknyákat, amelyek mint valami meglódult hullámzó, sötét függöny takarták el szemem elől a világot.
Addig kerestem valami kis rést, addig fészkelődtem, amíg balvégzetem egy kövér ember és a házfal közé préselt. Itt mozdulni sem tudtam többé. A sok nadrágból most már egyetlenegyet láttam csak, a kövér emberét. Félelmetesen nagy, ijesztőn széles nadrág volt, szürke és kopott, reménytelen kíváncsiságom úgy pattant vissza róla, mint sóhaj a kínai falról. Ezt a nadrágot néztem, ezt a fenekén agyonnyűtt, szörnyű intézményt mereven, csalódottan, elkeseredetten, egyetlenegy pontra szögezve tekintetemet, elmondhatatlan fájdalommal, hogy a haza bölcsének a temetéséből nekem csak ez a könyörtelen, kegyetlen nadrág jut. Ezt néztem mindaddig, amíg tekintetem elhomályosult a hiábavaló harcban, és könnyeim megeredtek. Csöndesen sírtam, könnyeim végigfolytak orcámon, le se töröltem őket. Akkor is sírtam még, amikor a gyászmenet elvonult már, és a tömeg elszéledt. A kövér úr is elmozdult előlem. Alighanem meghallotta vigasztalan szipogásomat, mert felém fordult, és egy pillanatra megállt. Barátságosan, jóindulattal nézett rám. Aztán megveregette vállamat, megsimogatta arcomat, és meghatottan azt mondta:
- Derék fiú vagy! Jó hazafi lesz belőled!
11.
Tizenkét éves koromban kerültem vissza ismét a Károly körútra. Nemsokára meghalt az anyám: engem négy testvéremmel nagyanyánk és nagynénénk gondozott. - A csehek Magyarországon, ez volt a legelső elolvasott regénye gyermekségemnek; nagyon tetszettek a Jósika meg Jókai könyvek. Főként azonban a német klasszikusok, Goethe, Schiller neveltek.
12.
Tizenkét éves koromban elhatároztam, hogy költő és újságíró leszek. Ezt a végzetes elhatározást olvasmányaimnak köszönhetem. Apámnak nagy könyvtára volt, és tízéves koromban már nyakig ültem a német klasszikusokban. Amikor apám arra figyelmeztetett, hogy Schiller már tizenhárom éves korában verseket írt, azzal mentegetőztem, hogy még csak tizenegy éves vagyok. Tizennégy éves lehettem, amikor első versem egy ifjúsági újságban megjelent. A vers címe: "Életbölcsességek" volt. Kár volt meg nem őriznem, ma, negyvenkét éves koromban talán tanulhatnék belőle egyet-mást. Elég jó tanuló voltam, inkább kötelességtudásból, mint meggyőződésből, de az iskolának sohasem fogom megbocsátani, hogy meggyűlöltette velem a latin és görög költőket, akiket tíz évvel később egészen véletlenül fedeztem föl a magam számára örök gyönyörűségül.
13. Irodalmi hajlamaim
Kora ifjúságomban a naturalisztikus iskolának a híve voltam. Úgy faltam Zola Emil úr műveit, mint kortársaim a vajas kenyeret. Egy szép napon az apám rájött, hogy rokonszenvezek a franciákkal, és abban a pillanatban a nádpálca valóságos kánkánt járt a hátamon. Ez a kánkán ahelyett, hogy növelte volna a franciák iránt táplált előszeretetemet, kissé lehűtött. Beláttam, hogy a naturalistáknak igazuk van: az élet rút és szomorú. És miután beláttam, hogy igazuk van, örökre szakítottam velök.
Természetesen szentimentális lettem. Elkezdtem Heine Henrik elhalt költőtársamért rajongani, végigmásztam a Dalok könyvén, és a kert végében egy elhagyatott galagonyabokor tövében fűből matrác-sírt csináltam magamnak. Itt feküdtem egész nap, nem csináltam semmit, csak a változatosság okáért nyögtem néha egyet-egyet. Ezenközben pedig megbuktam a hatodik gimnáziumban. Egy szép napon az apám meglesett matrác-síromban, és a fentebb említett nádpálcával olyan kegyetlenül elnáspángolt, hogy rögtön kigyógyultam. Szakítottam a szentimentális iránnyal is, mert beláttam, hogy sok kellemetlenségnek teszi ki az embert.
A beállott reakció nem volt teljes. Idealista lettem, és szerelmes a matézis-professzoromnak a lányába. Holdvilágos éjszakákon veszedelmes konkurenciát csináltam a város kóbor kutyáinak a holdra való bámulásban. Eladtam a tankönyveimet, és azoknak az árán ibolya-bukétákat küldözgettem a professzor-kisasszonynak. A bukétákba gyönyörű szerelmes verseket csavargattam, melyeket hazánk tehetségesebb fiatal költőitől minden lelkiismereti furdalás nélkül eltulajdonítottam. Kérem, mikor az ember idealista! Idealisztikus rohamaim addig gyötörtek, amíg egyszer alkalmam volt a professzor-kisasszonynak nyitva felejtett ablakán bemászni. Odabenn a matézis-professzorommal vérengző tusát vívtam, mely azzal végződött, hogy az ablakot mögöttem becsapták, engemet pedig az iskolából kicsaptak. Szakítottam az idealistákkal is, mert beláttam, hogy az ablakokon való kidobatás mindig életveszéllyel jár.
Megvigasztalódtam, és humorisztikus oldaláról fogtam föl a dolgot. Különösen az angol humorban kerestem enyhülést. Előszeretettel tanulmányoztam a legkitűnőbb angol humoristákat, különösen Bozt és Dickenst, továbbá Twain Márkot és Bernáth Gazsit.
Mivel ebből nem élhettem meg, fölcsaptam reporternek a helybeli ellenzéki laphoz, és a hírneves Grant Ulysses modorában kihumorizáltam a város kitűnőségeit.
Másnap három helyen beverték a szobám ablakait, a fejemet pedig négy helyen. Két gentlemannel kardra kellett megverekednem, az egyiknek levágtam ugyan az orrát, de a másik viszont az én fülemet hasította le. Ezenkívül pedig három pisztoly- és két amerikai párbajon kellett keresztülmennem, valamennyi halálos volt. Ráadásul becsuktak az államfogházba, ahol elment a kedvem az angol humoristáktól, ellenben megtanultam spanyolul.
Spanyolországról alkotott fogalmaim eddig meglehetősen hiányosak voltak. Csak annyit tudtam, hogy ott a donok és a donnák Salamanca bástyáin sétálnak, pucherót esznek, és kölcsönösen románcokat énekelnek egymásnak, vagy a bikaviadalokban gyönyörködve, bodor füstfelhőket eregetnek az alguazilból. Azt is tudtam, hogy ott a szivarokat csak le kell rázni a fákról, mert azok ott vadon teremnek. A spanyol szivarokból jó adag romanticizmust szívtam magamba, Don José Garcia del Pampeluna név alatt grasszáltam és ismerőseimmel a szivarskatulyák nyelvén beszélgettem. "Trabukko, trabukko!" - mondám leereszkedő mosollyal, ha valaki köszönt nekem. Emellett egy sevillai lánykán járt az eszem, és rettenetesen megharagudtam, amikor megtudtam, hogy hűtlen lett hozzám. Sutba vágtam Cervantes és Don Pedro Alarcon összes műveit, elátkoztam Salamanca bástyáit, a pucherót, az alguazilt, a donokat, a donnákat, a bikaviadalokat, a sevillai lánykát és a szivarokat általában, de különösen a trabukko-szivarokat.
Embergyűlölő lettem, és filozófiával meg világfájdalommal kezdtem foglalkozni. Elolvastam Giacomo Leopardi összes műveit, úgyszintén Kant, Schopenhauer, Nirwána és Pulszky Guszti filozófiai értekezéseit. Nem értettem ugyan ezeknek az uraknak a műveiből semmit, de azt hiszem, ezeket az urakat eddig még senkinek sem sikerült teljesen megértenie. A külszín megóvása céljából Százlábú című filozófiai lapot indítottam, melyhez Fülbemászó cím alatt kéthetenként zenemellékletet adtam. Előfizetőim között reskontókat, népkonyha-jegyeket és ezüstkanalakat sorsoltam ki, a lapot pedig megtöltöttem magam-írta filozófiai essay-kkel, amelyeket senki sem értett meg, csak én. Végre olyan vadak lettek ezek az essay-k, hogy én magam sem értettem többé azt, amit írok. Lapom előfizetői emellett egyre fogytak, úgyhogy végezetül már nem is nyomattam ki az újságot, hanem annak tartalmát kéziratban felolvastam előttük. Egy felolvasás után arra a szomorú tapasztalatra jöttem, hogy olvasóim, illetve hallgatóim az összes gyertyatartóimat ellopták.
Szakítottam tehát a filozófiával, és a közgazdaságra adtam magamat. Írtam egy négykötetes munkát, mely erre a hangzatos címre hallgatott: A tőke harca a kamat ellen. Ebben a műben a szocializmust "forgattam ki" alaptételeiből és kimutattam, hogy nálunk csak a gazdag embereknek van jövőjük. Ezzel a művel pályáztam az akadémia nagydíjára, hanem azt egy vállalkozó szellemű regálebérlő halászta el az orrom elől, aki az összes akadémiai pályázatokat kibérelte, és azután uzsorakamatok mellett adta albérletbe.
Belátván, hogy a közgazdaság terén nem virultak számomra babérok, megnősültem, és a csöndes családi életet magasztaló poéták iránt kezdtem érdeklődni. A csöndes családi boldogság ugyanis úgy házasságom előtt, mint azután teljesen ismeretlen fogalom volt előttem. Feleségem kissé zajos természetű hölgy volt, aki a csöndes családi boldogságot úgy értelmezte, hogy én csöndes legyek, ő meg majd boldog lesz. Én ebbe nem akartam beleegyezni és teljes erőmből idéztem Shakespearet, Arany Jánost, Ovidiust, szóval a klasszikusokat. De erre a feleségem azt mondta, hogy neki olyan írók nem imponálnak, akik az ókorban éltek. Az ő ereit modern szellem lengi át. Különben is, ki biztosítja őt arról, hogy azok az urak tényleg éltek, és nem felizgatott fantáziám agyrémei-é? Beláttam, hogy a klasszikusok elvesztették az aktualitásukat, és hogy manapság csak az aktualitás ér valamit.
Nem olvashattam tehát többé egyebet aktualitásoknál. Januárban a kalendáriumot, februárban a báli rovatot, márciusban a delegációkat, áprilisban a vízállást, májusban a lóverseny-riportokat, júniusban a fürdői leveleket, júliusban a nyári színházak kritikáit, augusztusban a tengeri kígyókról szóló érdekes híreket, szeptemberben az udvari vadászatokat, októberben az időjárási tüneteket, novemberben a veterán egyletek kimutatásait és decemberben a megfagyott kéményseprőket.
Azóta nem fenyeget semmi veszedelem, és én vagyok a legnyugodtabb ember a föld kerekségén. Irodalmi hajlamaim tisztultabbak lettek, ízlésem fejlődött és erősbödött úgy, hogy határozott kilátásaim vannak arra, hogy a Petőfi Társaság vagy a Kisfaludy Társaság, de talán mind a kettő legközelebb megválaszt rendes tagjának!
14.
Tizennégy éves koromban írtam első regényemet "Utazás az északi sarkra" címmel és első drámámat; kétfelvonásos népszínű volt, a címe már nem jut eszembe. Hatodik gimnazista voltam, amikor a Tell-monológ fordításával egy arany pályadíjat nyertem, azután hosszú évekig nem kaptam semmiféle honoráriumot munkáimért.
15.
Tizennyolc éves koromban még német verseket is írtam, és minthogy még ekkor is író akartam lenni, unokabátyám, dr. Herzl Tivadar, a cionista-vezér és nagyszerű újságíró, Bécsbe hívott német újságírónak. Fölháborodással utasítottam vissza ezt a nemtelen ajánlatot, azt feleltem, hogy nem leszek hazaáruló, magyar író leszek. A kritika azóta többször megmagyarázta nekem, hogy csak magyarul írok, de nem vagyok magyar író.
16.
Egy kései interjújában Heltai elmondta, hogyan avatta be őt Bécsben Herzl a cionista - akkor még - tervezgetéseibe.
"A kitűnő ebéd után sétára indultunk. Ma már tudom, hogy nem véletlenül, a bécsi zsidó negyed utcáit jártuk.
- Jól figyelj rám. Unokaöcsém vagy, közös törzsről származunk. Elmondom neked: nagy fába vágtam a fejszémet.
Meglepetten hallgattam Tivadart. Azt hittem, valami nagy irodalmi, vagy talán színházi vállalkozásról akar beszélni.
- Meg akarom csinálni a zsidó államot.
Teljes őszinteséggel meg kell mondanom, ma, csaknem hetven esztendő után, hogy alig tudtam felfogni a mondat súlyát.
- Neked kell elvállalnod, hogy Magyarországon elterjeszd a gondolatot. Meg kell szerezned az egész magyar zsidóságot ennek a mozgalomnak.
- Nem vállalom - válaszoltam. - Azért, mert semmiféle olyan érzés nincs bennem és szívemben, az értelmemben, mely arra ösztönözne, hogy ezt a feladatot elvállaljam. Megmondom neked egészen őszintén, én nem vagyok zsidó. Én magyar vagyok.
- Vigyázz! Ne feledd el, amit mondok. Azt mondtad, nem vagy zsidó, magyar vagy. Hallottam ezt én jó néhány európai nyelven, de vigyázz! Egyszer majd az orrod alá dörzsölik, hogy nem vagy magyar. De akkor már késő lesz!
Azóta sokszor jutott eszembe ez a beszélgetés. Nem is olyan sokat kellett haladnia az időnek, amíg meggyőződtem róla, hogy igaza volt.
De akkor már késő volt."
17.
Heltai unokabátyja történelmi lépésére ellenkező lépéssel válaszolt: kilépett a zsidó hitközségből - és nem lépett be egyetlen hitfelekezetbe sem. Egészen ritka jelenség volt ez nálunk a kilencvenes években: Heltai volt az egyik első nyilvánítottan felekezet nélküli magyar állampolgár.
18.
Apám azt szerette volna, hogy ügyvéd legyek, de én kedv nélkül jártam az egyetemre.
19.
Elsőéves jogász koromban álltam először szemben az én drága közönségemmel, a Vigadóban az egyetemi Olvasó Kör egyik matinéján fölolvastam: "A kis varrólány" című versemet.
Később megjelent műveimről nem érdemes beszélni.
Mindazonáltal úgy az irodalmi körök, mint a kritikusok mindig szokatlan jóindulattal bántak velem; nem választottak be semmiféle irodalmi társaságba, nem jelöltek semmi tisztségre, és nem kaptam soha semmiféle díjat. Pedig hazudnám, ha azt mondanám, hogy nincsenek ambícióim. Vannak. Kávéházat szeretnék nyitni, régimódi, egyszerű kis kávéházat, az alacsony fehér falak mentén fekete bőrdíványokkal. Fejemen fekete selyem házisapkával, öblös tajtékpipával a szájamban, körüljárni a vendégek között és amikor mindenki hazament, a barátságos kályha mellé ülni és halkan fütyülni az irodalomra.
20.
Sok szép leánynak vallottam szerelmet,
Szerettem szőkét, barnát egyaránt.
Szerettem angol és spanyol kisasszonyt,
Grófnőt, színésznőt és parasztleányt.
Szerettem mind-mind, és ők is szerettek,
Legalább ezt mondta mindahány,
De még úgy soha senkit sem szerettem,
Mint téged, kedves kis varróleány!
21.
Jenő kérte, hogy Herzl színpadi műveit ő fordíthassa magyarra. Az engedélyt és felhatalmazást megkapta, de egy feltétellel: "mint fordító válassz álnevet magadnak, a Herzl Jenő nevet nem használhatod. El akarom kerülni a bárgyú vicceket a zsidó-német-magyar családról. Irodalmi babérokra ebben az esetben nyilván nem törekszel. Neked elég, ha honoráriumot kapsz, és kapcsolatba kerülsz a Nemzeti Színházzal."
22.
Minthogy apám tönkrement és két testvérem is betegeskedett, jobbadán nekem kellett róluk gondoskodnom.
Az első, nem nagyon dicsőséges alapvizsga után abbahagytam meg sem kezdett jogi tanulmányaimat, és tagja lettem az akkor született "Magyar Hírlap" szerkesztőségének. Szemérmes, félénk és ügyetlen fiú voltam, eleinte semmi hasznomat sem látták, és a harmadik héten ki akarták tenni a szűrömet.
23.
Az újságírás hőskorát éltük, havi tizenöt forint volt az újságíró kezdő fizetése, akárcsak ma. Hosszú haj, bársonykabát, folyószámla az irodalmi kávéház főpincérénél: ezek voltak a pálya legnélkülözhetetlenebb kellékei. A "bohém" szó akkor csillogott igazi fényében, a fogalmak akkor még nem tolódtak el. Nem sokkal később a bohémság egészen mást jelentett már, a gazdasági föllendüléssel együtt megkopott és gyanússá vált a szó. Akkoriban egy kicsit mégis más volt a világ, a havi tizenöt forintos nyomort könnyed báj lengte körül, nem lehetett benne éhen halni. Az öregek fölkarolták a fiatalokat, a fiatalok vonzódtak az öregekhez. Kevesebb volt az író az újságíró és az újság, nem kellett megküzdeni egy íróasztalért. Kezdetben fővárosi rovatvezető voltam, azután megpróbálkoztam a politikai riporttal is, de rögtön az első interjúm párbajjal végződött. Ezzel örökre hátat fordítottam a politikának.
24.
Aztán iddogáltunk, beszélgettünk, s a húsz év előtti Magyar Hírlapra terelődött a szó. Akkoriban a lap felelős szerkesztője Horváth Gyula volt, helyettes szerkesztője Fenyő Sándor, főmunkatársa Mikszáth Kálmán. A segédszerkesztő Kálnoki. A kollaboratorok között volt Ambrus Zoltán, Szomory Dezső, Kóbor Tamás, Szomaházy István, Abonyi Árpád, Makai Emil, Janovics Pál, Báttaszéky Lajos, Szeredai-Sváb Leó, Kürthy Emil, Zilahi Kiss Béla - Junius.
- Úgy emlékszem - mondtam -, volt a redakcióban egy csinos, jó kedélyű, mindig simára borotvált fiú is, aki három helyett cigarettázott.
Kálnoki Izidor erre letette a garast:
- Az az öreg Herzl Károly fia volt, a Heltai Jenő. A Márkus József Pikáns Lapokjába írogatott először verseket. Egyszer aztán beállított Fenyő Sándorhoz, hogy újságíró akar lenni. Tud németül, franciául, konyít az angolhoz is. Fenyő jól szemügyre veszi a legényt, és behív engem.
- Nézd csak - mondja -, itt egy fiatalember, aki újságot akar írni. Kitűnően fordít franciából. Adj neki valami munkát. Majd meglátjuk, mi lesz belőle.
Az újdonász Szeredai-Sváb Leó volt. Az ő kezébe tettem le Heltait, hogy írasson, fordíttasson vele. Az egyik szoba sarkában külön asztalt is kapott. Ő volt mindig az első, aki bejött a szerkesztőségbe, és aki utoljára ment el, az is ő volt. Látszott rajta, hogy a szíve húzza a redakcióba. Egyébként órahosszat békén sodorgatta a cigarettjeit, és a roppant füstfelhők mögött nyakig belebújt a párizsi Figaro lepedőibe. Egyszer elővettem Leót:
- Mit csinál az új ember?
- Nem csinál semmit, mert nem is tud semmit. Amit megír, el kell dobnom s magamnak megírni újra. Nem lehet semmire se használni.
Ej, ej, gondoltam. Aztán egy csöndesebb napon elébe álltam.
- Nézze fiatalember - mordultam rá legatyaibb hangomon -, érdemes magának ide bejárni azért, hogy cigarettázzék és a Figarót olvassa?
- Nincs más dolgom.
- Így sose lesz magából újságíró.
- De ha nem adnak semmi munkát...
- Hát nem jut eszébe valami? Írhatna a saját fejéből is.
- Írhatnék, de úgysem adják ki. Még az újdonságaimat se adják ki.
Elhatároztam, hogy teszek vele még egy próbát. Ha ez se sikerül, lemondok róla én is.
- Ma a székesfővárosnak közgyűlése van - szóltam oda Heltainak -, ott a városatyák parlamentárisdit játszanak. Menjen el, nézzek körül és figurázza ki őket, ha tudja.
Vette a kalapját és elment. Másfél óra múlva visszajött. Nem szólt egy szót sem, leült az íróasztalához és írni kezdett. Aztán rövidebb idő alatt mint akármelyik perfekt zsurnaliszta, készen is volt a munkával. Odatette az asztalomra, visszaült a helyére, sodort egy cigarettet és fülig belemerült a Figaróba.
Felvettem az írást: sehol egy törlés, sehol egy javítás. Elolvastam, és berohantam a kézirattal Fenyőhöz:
- Elsőrendű akvizíció! Rég nem írtak ilyen jót a Magyar Hírlapba. Olvasd el.
Tetszett nagyon Fenyőnek is. Behívtuk a fiatalembert s megdicsértük.
- Milyen álnevet írjunk alája? - kérdeztem tőle.
- Talán tessék odaírni: Elta.
Az első Elta-cikk talpraesett kis croquis volt. Finom és szellemes, mintha csak a Figaro valamelyik munkatársa írta volna. És következett utána a többi. Gyöngyei voltak a fejlődő magyar újságírásnak; felfedezték a külföldi lapok emberei is, és hétről-hétre lefordították őket.
Mindebből pedig az a tanulság, hogy nem jelent semmit, ha valaki kedvetlenül nem is tud megírni valami unalmas újdonságot. Hagyni kell, hogy csinálja a maga dolgát.
25. A bájfalusi dalárda
- Pillanat-fölvételek -
- Pillanat-fölvételek -
Dalfi Gigás a bájfalusi dalárda vezérlő karnagya, érdektársaival megérkezik a fővárosba. A peronon hordárok, bérkocsisok és más szolgálatkész szellemek fogadják, mire a bájfalusi dalárok elzengik a dalárda jelmondatát:
Föl a dalra!
Föl a dalra!
Föl a dalra!
Mikor már fönn vannak a dalon, konstatálják, hogy a fővárosi előkelő közönség színe-java tüntető melegséggel fogadta őket és ezt száz szóban megtelegrafálják a Bájfalusi Tárogató-nak. Azután őrült kokárdákkal és nemzetiszínű kalapszalagokkal fölfegyverkezve, végig vonulnak a főváros utcáin, helyke, ruganyos léptekkel járják be a legnépesebb helyeket és túl hangosan társalognak. Az áldott közfigyelem feléjük fordul, nehány lábtyűművész-növendék éktelen rikácsolással köszönti őket:
Üdv a lelkes dalároknak!
A bájfalusi dalárda egyhangúlag mosolyog és boldogan táviratozza a Bájfalusi Tárogató-nak: Meleg fogadtatás egyre tart. Közönség rokonszenve utcán fokozódott. Diadalüvöltések kíséretében vonultunk végig az utcákon. Siker biztos!
Azután Dalfi Gigás tanácsára valamennyien a józsefvárosi Alvó oroszlán című vendéglőbe vonulnak és miután másodszor is elénekelték a dalárda jelmondatát, neki látnak a sörital fogyasztásának.
Az asztalfőn Dalfi Gigás vezérlő karnagy foglal helyet. Feltűnően kék nyakkendője feltűnően sárga kabátja feltűnően zöld kalapja és feltűnően piros cipője van. Különben nincs rajta semmi feltűnő. Haját a la dalár viseli, az összhangzattan legelemibb szabályaival is dacolva.
Mikor a sörital fogyasztásában már jelentékenyen előrehaladtak, fölkel Dalfi Gigás úr és rövid félórai fületlen és farkatlan felköszöntőben az ünneplő székes fővárost élteti. A bájfalusi dalárda rázendíti a jelmondatot, mire a korcsmatulajdonos bezáratja az összes ablakokat és kijelenti, hogy az Alvó oroszlánt nem jó föllármázni.
A bájfalusi dalárda ezután újból táviratoz és Dalfi Gigás sikerült tósztjának ismertetésén kívül a bankettező társaság vidám hangulatát is ecseteli.
Végre összpróbát tartanak és mindenekelőtt azt kérdezik egymástól: Mi zengi túl a bérceket? Erre rögtön azt válaszolják: A hír, a hír! Azután tömegesen végigmennek az ormódi temetőn, miközben piros bársony keszkenőiket érthetetlen módon elvesztik. Miután ünnepélyesen kijelentették, hogy piros bársony keszkenőjöket nem bánják, csak a régi szeretőjüket sajnálják, áttérnek a kerek erdőre. Valamennyien ugyanazt a kerek erdőt járják és ugyanazt a barna kis lányt (= viola) várják, még pedig a féltékenység legcsekélyebb jele nélkül. Ezt a jó egyetértést egy kis földrajzi értekezéssel pecsételik meg, amennyiben egyhangúlag konstatálják, hogy a Kolozsvártól Beregszászig vezető út nem mondható valami túlságosan távolinak.
Időközben megelégelték a söritalt és egyéb élvezetek után sóvárognak. Dalfi Gigás vezénylő karnagy tanácsára tehát elhagyják az Alvó oroszlán-t és melegebb vidékre vonulnak.
A Fiume szab. kir. városról elnevezett kávéházban mindenekelőtt kiki megissza a maga nagy feketé-jét. Azután az egyes szólamok szerint különválnak. A tenoristák (Tenor I., Tenor II.) mint fiatalabb, léha emberek, a hölgyzenekarokat tisztelik meg jelenlétökkel és úgy telepszenek föl a biliárd-asztalokra, mint a dalos madárkák az ágakra. A basszisták ellenben (Basszus I., Basszus II.) már élemedettebb emberek lévén, azt tartják:
Igyunk barátim, rövid az élet, örök a sir!
Ők tehát folytatják az italozást és nagymennyiségű konyakokat, vanília-likőröket, knikebájnokat és hasonló jókat fogyasztanak el. Időközben összetalálkoznak idegen dalárokkal, elénekelik a jelmondatot és rögtön összpróbát tartanak. Az idegen dalárok ugyan egészen mást énekelnek, mint ők, de azért a próba fényesen sikerül.
A bájfalusi dalárda azután valahogyan ismét csak együvé kerül és folytatja a fölfedező körutat. A külső Kerepesi-út valamelyik félreeső kávéházában farkasszemet néznek néhány rakoncátlankodó lódoktorral, aminek barátságos hajbakapás a szomorú következménye: Eléneklik a jelmondatot:
Föl a dalra!
Föl a dalra!
Föl a dalra!
Azután előveszik a bájfalusi fütykösöket és tülekedni kezdenek. Dalfi Gigás csakhamar veszedelmes hasonlatosságba jön egy tépett harci lobogóval, de azért a Bájfalusi Tárogató-nak mégis csak azt táviratozzák: Siker óriási. Legelőkelőbb zeneintézeteink tárt karokkal fogadtak. Művésznők meghódoltak. Lelkesedés niagaraszerű. Majdnem szétszedtek minket. Gigást remek vezénylete miatt alaposan megbúbozták.
Miután a dalárversenyről - tökéletes rekedtségük okáért - diskrétül távoltartották magukat és az ünnepélyes közgyűlésen - józansági hiányból - nem jelentek meg, Dalfi Gigás vezénylő karnagy elnöklete alatt kivonulnak a cirkuszba. Dalfi Gigás kijelenti, hogy ő fekete álarcban oda fogja vágni Robinettit, mire a dalárda elénekli a jelmondatot és Robinetti odavágja Dalfi Gigást.
Az így szerzett tíz forintért vesznek egy remek kivitelű arany lantot, mely egyszersmind ébresztő óra is és ezzel a diadalmi trophéával a dalárda hazatér Bájfalura. A Tárogató vezércikkben üdvözli őket, daláraink eléneklik a jelmondatot:
Föl a dalra!
Föl a dalra!
Föl a dalra!
azután készülődni kezdenek a legközelebbi országos dalárünnepélyre.
26.
Egész életemben bajom volt az alvással. Vagy sokat aludtam vagy keveset, sohasem annyit, amennyit kellett volna. Alighanem ezt az álomszomjúságot iparkodtam csillapítani azzal, hogy majdnem álom-életet éltem akkor is, amikor éber voltam.
Fiatal újságíró koromban kezdődött a dolog. Húszéves, törékeny fiú voltam, nehezen szoktam csak meg az éjszakai munkát. Ez a munka amúgy sem volt változatos és izgalmas. Az újság főszerkesztője nekem diktálta vezércikkeit. Ismert politikus volt a főszerkesztő, nagy úr, előkelő kaszinók tagja. Éjfél után járt be a szerkesztőségbe, a Nemzeti Kaszinóból jött jó vacsora és egy kis üdítő kártyázás után; hatalmas havanna füstölgött szájában. Föl-alá sétált a szobában, szívta a szivarját, lassan, kényelmesen diktálta mondatait, nagy szüneteket tartott nemcsak két mondat, hanem két szó között is. Ezekben a szünetekben mindig elaludtam, csak az új szóra riadtam megint föl, hogy kusza betűkkel papirosra vessem, és újabb szünet reményében rögtön tovább aludjak. A főszerkesztő annyira elmélyedt gondolataiba és szivarjába, hogy sokáig nem kapott rajta ezen a tiszteletlenségen. Egyszer azonban megtörtént, hogy egy tökéletesen értelmetlen vezércikke ment le a nyomdába. Ezen a réven kiderült, hogy megbízhatatlan vagyok. A főszerkesztő látni sem akart többé. Végzetes fordulat volt ez számomra, ettől a pillanattól fogva kénytelen voltam saját gondolataimat leírni.
27. Színházi krónika
Hogyan interviewoltam meg Dusét?
- Saját tudósítónktól -
Hogyan interviewoltam meg Dusét?
- Saját tudósítónktól -
(Minthogy a főváros közönsége még mindig nagy lelkesedéssel buzog a nagy olasz asszony iránt, megbíztuk egyik fényes tollú munkatársunkat, hogy interviewolja meg lapunk számára a megközelíthetetlen tragikát.
Munkatársunk azzal a bravúrral járt el nehéz küldetésében, melyet nála úgy a közönség, mint mi is megszoktunk.
A szenzációs beszélgetésről a következőkben számol be.)
Az út a fogadóba
Mikor a szerkesztőség azzal a megtisztelő megbízással fordult hozzám, hogy a nagy olasz asszonyt meginterviewoljam, rögtön tisztában voltam két dologgal.
Pro primo, hogy mindenek előtt a fogadóba kell mennem;
pro secundo, hogy Duse saját tragikus kezeivel fog engem onnan kihajítani.
Ez a kettős tudat adott nekem bátorságot és lelkesített nehéz utamon.
A fogadó
Az Angol királynő fogadó egyike a főváros legelőkelő fogadóinak, valamint Duse Eleonóra is egyike a főváros legkitűnőbb művésznőinek és ha nem is az első, de Pártényiné után mindenesetre ő következik.
Az Angol királynő kapusa azzal a szánakozó mosolylyal fogadott, mely a kapusok közös jellemvonása.
Ugyanígy mosolygott rám a főpincér is.
Az alpincér nem kevésbbé.
A bor-gyermek szintén.
Valamint a tűzi legény is.
És méltán.
Hogyan közelítettem meg Dusét?
És méltán.
Mert ószeres álruhában igyekeztem a nagy művésznő közelébe férkőzni.
Ott álltam a 7. számú szoba előtt.
Kopogtattam.
Egy hang azt kiáltotta ki:
- Erein!
Megismertem a tragikus hanglejtésről, hogy ez az ő hangja.
Benyitottam.
E pillanatban oly látvány tárult szemem elé, melyet soha sem fogok elfelejteni.
Mit láttam Dusénál?
A nagy művésznő ott ült babéroktól körözve egy alacsony puffon. Fejét ábrándosan hajtá a tenyerébe és közben-közben a tőle megszokott művészettel használta a zsebkendőjét.
Lábánál hű kísérője, a vastag sétapálca hevert.
- Ki ön és mit akar?
- Ószeres vagyok és venni akarok - feleltem, miközben tiszteletteljesen helyet foglaltam. - Mi van eladó? - kérdém azután diszkréten.
A nagy olasz asszony néhány megsemmisítő tekintetet vetett reám és azután elég barátságosan válaszolt:
- Babér, kedves uram, csak babér!
- Mennyi?
- Nyolc mázsa...
- Mi most a babér árfolyama?
- Nyolc líra per mille.
- Voila - mondám tört olasz nyelven, miközben a hatvannégy lírát átnyújtottam Pártényiné konkurrensének.
- És most, uram - mondá erre mély megvetéssel, miközben a hatvannégy lírát egy Souvenir de Budapest című tárcácskába tette - távozzék rögtön! Ön rútul visszaélt bizalmammal. Ön nem ószeres, ön hírlapíró, ki legbensőbb titkaimat akarja kilesni. Olyan nincs. Mai piu - soha többé!
- Jól van, asszonyom - mondám - távozom. De előbb feleljen a következő tizenkét kérdésemre.
- Tizenkét kérdés? Ám legyen. Kérdezzen!
És kezébe vette kedvenc sétabotját.
A tizenkét kérdés
Én: Hogy van nagysád megelégedve a budapesti közönséggel? Ő: Sehogy sem. Mióta itt vagyok egyetlen egyszer sem fogták ki a lovaimat. Ez annál inkább bánt, mert a mint hallom, Pártényi lovait minden esete többször is kifogják.
Én: Hogy van nagysád megelégedve Evva igazgató urral?
Ő: Sehogy sem. Ah, milyen más ember volt a derék Feld Zsigmond, az én kedves fölfedezőm, a népszerű tizenegy gyermek atyja Narcisz ragyogó személyesítője! Életem legszebb napjai közé fognak tartozni azok, a melyeket a városligeti színkörben játsztam mérsékelten fölsrófolt helyárak és -4o fok hideg mellett. (Búsan.) Ott én voltam a legnagyobb színésznő, a népszínházban sok a konkurrensem!
Én: Nagysád szerint ki a legnagyobb magyar színész?
Ő: Lubinszky úr, akinek a művészetét a Búbos pacsirtá-ban élveztem végig. Ő, ha nem csalódom, egy méter és kilencvenkét centiméter...
Én: És a legnagyobb magyar művésznő?
Ő: (Türelmetlenül.) Hányszor mondjam még, hogy Pártényiné?!
Én: Igaz, hogy nagysád visszavonul a színpadtól?
Ő: Igaz!
Én: És mit fog csinálni?
Ő: Azt, amit a többi visszavonult nagyságok. Megírom a memoirjaimat.
Én: Ha nagysád nem volna Duse, ki szeretne lenni?
Ő: Az angol királynő.
Én: Miért?
Ő: Mert azt még nem interviewolta meg senki.
Én elértettem a diszkrét célzást és lemondtam a négy, még hátralevő kérdés föltevéséről.
Fölkeltem és barátságosan kezet nyújtottam a művésznőnek, ami nálam a kihallgatás végét jelenti...
28.
Már fiatalon sokat kellett dolgoznom, nem mindig azt, amit szerettem volna, mindig csak azt, amiért fizettek. És milyen rosszul fizettek! Írtam mindent, verset, elbeszélést, regényt, színdarabot, sok rosszat talán és egy kevés jót is.
29. JOUJOU KISASSZONY
Érzékeny jelenet
Érzékeny jelenet
Személyek:
ARLEQUINO
FUXIN, a szolgája,
JOUJOU KISASSZONY
Történik az ARLEQUINO szobájában
ARLEQUINO
FUXIN, a szolgája,
JOUJOU KISASSZONY
Történik az ARLEQUINO szobájában
ARLEQUINO: (az asztalnál ül és a tollat fogja. Majd fölveszi az előtte fekvő papírlapot és olvas:)
Joujou kisasszony, isten áldja meg,
Már én tovább bolondja nem leszek.
Verset magáról többé sohse mondok,
Keressen kis szívének más bolondot!
S míg hő szerelmem parazsa kihamvad,
Keresek én is más leányt magamnak,
Keresek én is - - - - -
(Leteszi a papirost, fölugrik és föl alá jár.)
Hiába minden, nem bírom tovább,
Rímem hiányzik s még egy kurta láb.
S melyet a kétség és csömör sugallt,
Be nem tudom fejezni ezt a dalt.
Hiába minden, nem bírom tovább!
Óh Arlequino, óh te gyatra báb,
Ki azzal hencegsz, hogy poéta-lelked
Minden piciny dalodba bélehelted,
Ki azzal hencegsz, hogy minden dalodban
Egy boldogtalan ember szíve dobban
S könyörg szerelmet és meghallgatást:
Mire jutottál vén szamár, no lásd!
Immár keserves három hónap óta
Joujou kisasszonyról szól mind a nóta,
Mely lantod ihlett húrjain fakadt:
S az ajka még nem érte ajkadat!
Szíved hiába ontott érte vért,
Hiába sóvárogtál csókjaért:
Ez ajk, amely ma lázban ég, remeg,
A kis ujját sem csókolhatta meg.
Ő dalaidnak helykén állott ellen,
Ő mindétig hideg maradt s kegyetlen
S míg te zokogva átkoztad a sorsot,
Ő más legény ölében ült s mosolygott!
Sok, sok daloddal ím ezt érted el,
Pedig talán jobb sorsot érdemel
Egy jó poéta, aki nappal-éjjel
Velőt sorvasztó, lázas szenvedéylyel,
Gondol örökké egy meg egy leányra
S az meg se látja és az meg se szánja!
Ha ez eszembe jut, elfog a bánat
S nyomán szívemnek bús sejtése támad,
Hogy amit vérnek néztem, víz a vér
S hogy amit írok, egy garast sem ér!
A mellőzést, ahogy csak elviselném,
Túladnék szívem hóbortos szerelmén,
De, hogy dalomnak többé nincs hatása,
Mit mondjak én e rengeteg csapásra?
Minden poéta addig él,
Míg poémáinak visszhangja kél,
Ha nem tetszik, amelyet zeng a dal,
Elhal a dal s a költő véle hal.
Dalom, hogy szánalomra sem talált,
Ez azt jelenti, kezdjük a halált!
(Leül az asztalhoz és fejét a tenyerébe fekteti)
FUXIN: (Óvatosan benyit. Alázatosan)
Nagyságos ur, ezer bocsánat,
Hogy hőn szerette jó gazdámat,
Megzavarom ez ihlett percben is,
De sürgetős a dolgom igenis.
A folyosón egy úri dáma már
Húsz perce hogy bebocsátásra vár,
Csinos, kis szöszke lány az illető,
Nagyságos úr, tán bejöhetne ő?
Ugyancsak ő járt itten tegnap este
És akkor is a gazd'uram kereste,
Szavamra mondom, helyre egy leány,
Uram helyén én bebocsátanám.
ARLEQUINO: (megdöbbenve)
Kis szöszke lány? Jól láttál-e öreg?
Én szöszke lányt csak egyet ismerek.
De az az egy dalomra nem felel
És nyomorult szobámba nem jön el!
FUXIN:
Már nem tudom, hogy úgy van-e vagy így,
De annyi szent (bár nem vagyok irigy),
Hogy e miatt a szöszke hölgy miatt,
Szörnyen irigylem nagysás uramat!
ARLEQUINO: (töprenkedve)
Ha ő volna! Kiért száz madrigálom
És száz meg száz szonettem hangzik el,
Ha ő volna! Kábító, édes álom
Borit be rózsaszín felhőivel...
Ha ő volna! Valójában csudálom,
Hogy nem reped meg ez a bús kebel
Súlya alatt e tenger-sok gyönyörnek,
Hogy odakinn egy szöszke lányka zörget.
Hiszen világos, mint az egyszeregy,
Van a világon szöszke lány nem egy,
S bár én az ő nevét sóhajtom,
Más is kopogtathat ezen az ajtón!
S valami mégis azt súgja nekem,
Hogy szép, kegyetlen, szöszke gyermekem
Te vagy, aki az ajtómon kopogtat.
S lebontott hajjal, mint ahogy te szoktad,
Te fogsz az ajtómon belejteni,
Te szép, te rossz, te jó, te isteni!...
Elég, ne vesztegessünk szót se többet,
Fuxin, bocsásd be azt a hölgyet!
FUXIN:
No, csakhogy tisztázódik a dolog,
Legyen uram, amint parancsolod!
(Meghajtja magát és kimegy.)
ARLEQUINO:
Az ajtó nyílik... bodros, szöszke fő...
Csodálatos, tengerkék szem... ez ő...
JOUJOU KISASSZONY: (belép, és Arlequinót meglátva, karjába fut)
Óh Arlequino, édes, kis poétám,
A kinek ajkát ridegen és léhán
Taszítottam magamtól eddig el,
Hogy ajakamról csókot ne szakasszon,
Ím hozzád térdre hullva esdekel
A szép, a hóbortos Joujou kisasszony,
Hogy megbocsássad néki ezt a vétket
S szeresd ezentúl úgy amint ő téged!
Úgy jöttem el, hogy minden ember lásson
Úgy mondom el szerelmi vallomásom,
Hogy az egész mindenség tudja meg,
Hogy édes lázban éretted remeg
Szerelmes testem minden porcikája
S hogy szomjas ajkam csókodat kívánja.
Te édesem, te üdvöm, mindenségem
A legragyogóbb csillag fönn az égen
Szerelmednél tisztábban nem ragyog,
Győztél poétám, a tiéd vagyok!
Amikor láttam, hogy poéta-lelked,
Minden piciny dalodba bélehelted,
Amikor láttam, hogy minden dalodban
Egy boldogtalan ember szíve dobban:
Nem bántam akkor, történjék akármi,
De nem fogok tovább még ellenállni!
Fut az idő és mindent összerombol,
Bolond, ki már ma a holnapra gondol,
Az okos emberek sietnek,
Mi okosak vagyunk és én szeretlek!
ARLEQUINO: (magában)
Oly különösen érzem magamat,
A győzelem boldogságot nem ad
S ami után epedve vágyakoztam,
Hogy édes csókban összeforrva, hosszan
Tartsuk így átkarolva egymást ketten,
Amire vágytam, mi után epedtem,
Minek reménye kínzott és gyötört:
Nem ad szívemnek többé már gyönyört.
Én nem tudom megmondani: mit érzek,
Talán varázslat, ördöngös igézet
Keze pusztított hóbortos szívemben,
Talán boszorkányság tart fogva engem:
De, amióta tudom, hogy szeret,
Még a szemébe nézni sem merek,
Mert attól félek, megláthatja benne,
Hogy nem kell immár csókja, sem szerelme!
JOUJOU KISASSZONY: (meglepetve)
Mi az, barátom? Min gondolkodol?
Hisz minden istenadta kurta perc,
Melyet habozva így elvesztegetsz,
Örökkön-tartó, gyötrelmes pokol
Az én szegény, szerelmes kis szívemnek,
Amely egyetlen üdvét tudja benned!
Ki, ha csókolhat, nem csókol, az bamba.
Arlequino, mért nem sietsz karomba?
ARLEQUINO: (rövid habozás után)
Nagyságos asszonyom, bocsássa meg,
Ha most az egyszer őszinte leszek.
Nem lehetetlen, hogy tán fájni fog
Az, amit önnel mostan tudatok,
De hát hiába, isten a tudója,
Én nem tehettem, nem tehetek róla!
JOUJOU KISASSZONY:
Nagy isten! mit fogok most hallani?
ARLEQUINO:
Nos hát, muszáj vagyok bevallani,
Hogy bár a szívem csaknem megrepedt,
Én sohasem szerettem kegyedet.
A dolog immár tisztán áll előttem,
Én madrigálba, ritornellbe szőttem
Az ön csodás szépségét asszonyom
S ezentúl is még dalomba fonom
A míg lehet, szabad csak énekelnem
Az én szegény, boldogtalan szerelmem.
Én nem tudok ujjongani, csak sírni,
A boldog ember nem tud verset írni
S csak sírással lehet sikert aratni:
Én boldogtalan akarok maradni.
Lemondok - bár szememben könny ragyog,
De első sorban versíró vagyok.
Nagysád, ön engemet ennyit sem érdekel,
Nekem nem szerető, nekem csak théma kell.
Színleljen ismét megvetést, közönyt,
S én ismét hőn fogom szeretni önt.
Ha ön szeretne, én más ideált keresnék,
Szép asszonyom, még dolgom van. Jó estét!
JOUJOU KISASSZONY:
Bizony magának igaza lehet.
Mondjon tovább is rólam verseket,
Ha szép személyemet megszokta már,
De megbocsásson édes Arlequino
Poétának lehet kegyed nagyon jó,
Hanem embernek - mille pardon! - szamár.
(Kecses pukkedlivel kilebben az ajtón.)
- Függöny -
Joujou kisasszony, isten áldja meg,
Már én tovább bolondja nem leszek.
Verset magáról többé sohse mondok,
Keressen kis szívének más bolondot!
S míg hő szerelmem parazsa kihamvad,
Keresek én is más leányt magamnak,
Keresek én is - - - - -
(Leteszi a papirost, fölugrik és föl alá jár.)
Hiába minden, nem bírom tovább,
Rímem hiányzik s még egy kurta láb.
S melyet a kétség és csömör sugallt,
Be nem tudom fejezni ezt a dalt.
Hiába minden, nem bírom tovább!
Óh Arlequino, óh te gyatra báb,
Ki azzal hencegsz, hogy poéta-lelked
Minden piciny dalodba bélehelted,
Ki azzal hencegsz, hogy minden dalodban
Egy boldogtalan ember szíve dobban
S könyörg szerelmet és meghallgatást:
Mire jutottál vén szamár, no lásd!
Immár keserves három hónap óta
Joujou kisasszonyról szól mind a nóta,
Mely lantod ihlett húrjain fakadt:
S az ajka még nem érte ajkadat!
Szíved hiába ontott érte vért,
Hiába sóvárogtál csókjaért:
Ez ajk, amely ma lázban ég, remeg,
A kis ujját sem csókolhatta meg.
Ő dalaidnak helykén állott ellen,
Ő mindétig hideg maradt s kegyetlen
S míg te zokogva átkoztad a sorsot,
Ő más legény ölében ült s mosolygott!
Sok, sok daloddal ím ezt érted el,
Pedig talán jobb sorsot érdemel
Egy jó poéta, aki nappal-éjjel
Velőt sorvasztó, lázas szenvedéylyel,
Gondol örökké egy meg egy leányra
S az meg se látja és az meg se szánja!
Ha ez eszembe jut, elfog a bánat
S nyomán szívemnek bús sejtése támad,
Hogy amit vérnek néztem, víz a vér
S hogy amit írok, egy garast sem ér!
A mellőzést, ahogy csak elviselném,
Túladnék szívem hóbortos szerelmén,
De, hogy dalomnak többé nincs hatása,
Mit mondjak én e rengeteg csapásra?
Minden poéta addig él,
Míg poémáinak visszhangja kél,
Ha nem tetszik, amelyet zeng a dal,
Elhal a dal s a költő véle hal.
Dalom, hogy szánalomra sem talált,
Ez azt jelenti, kezdjük a halált!
(Leül az asztalhoz és fejét a tenyerébe fekteti)
FUXIN: (Óvatosan benyit. Alázatosan)
Nagyságos ur, ezer bocsánat,
Hogy hőn szerette jó gazdámat,
Megzavarom ez ihlett percben is,
De sürgetős a dolgom igenis.
A folyosón egy úri dáma már
Húsz perce hogy bebocsátásra vár,
Csinos, kis szöszke lány az illető,
Nagyságos úr, tán bejöhetne ő?
Ugyancsak ő járt itten tegnap este
És akkor is a gazd'uram kereste,
Szavamra mondom, helyre egy leány,
Uram helyén én bebocsátanám.
ARLEQUINO: (megdöbbenve)
Kis szöszke lány? Jól láttál-e öreg?
Én szöszke lányt csak egyet ismerek.
De az az egy dalomra nem felel
És nyomorult szobámba nem jön el!
FUXIN:
Már nem tudom, hogy úgy van-e vagy így,
De annyi szent (bár nem vagyok irigy),
Hogy e miatt a szöszke hölgy miatt,
Szörnyen irigylem nagysás uramat!
ARLEQUINO: (töprenkedve)
Ha ő volna! Kiért száz madrigálom
És száz meg száz szonettem hangzik el,
Ha ő volna! Kábító, édes álom
Borit be rózsaszín felhőivel...
Ha ő volna! Valójában csudálom,
Hogy nem reped meg ez a bús kebel
Súlya alatt e tenger-sok gyönyörnek,
Hogy odakinn egy szöszke lányka zörget.
Hiszen világos, mint az egyszeregy,
Van a világon szöszke lány nem egy,
S bár én az ő nevét sóhajtom,
Más is kopogtathat ezen az ajtón!
S valami mégis azt súgja nekem,
Hogy szép, kegyetlen, szöszke gyermekem
Te vagy, aki az ajtómon kopogtat.
S lebontott hajjal, mint ahogy te szoktad,
Te fogsz az ajtómon belejteni,
Te szép, te rossz, te jó, te isteni!...
Elég, ne vesztegessünk szót se többet,
Fuxin, bocsásd be azt a hölgyet!
FUXIN:
No, csakhogy tisztázódik a dolog,
Legyen uram, amint parancsolod!
(Meghajtja magát és kimegy.)
ARLEQUINO:
Az ajtó nyílik... bodros, szöszke fő...
Csodálatos, tengerkék szem... ez ő...
JOUJOU KISASSZONY: (belép, és Arlequinót meglátva, karjába fut)
Óh Arlequino, édes, kis poétám,
A kinek ajkát ridegen és léhán
Taszítottam magamtól eddig el,
Hogy ajakamról csókot ne szakasszon,
Ím hozzád térdre hullva esdekel
A szép, a hóbortos Joujou kisasszony,
Hogy megbocsássad néki ezt a vétket
S szeresd ezentúl úgy amint ő téged!
Úgy jöttem el, hogy minden ember lásson
Úgy mondom el szerelmi vallomásom,
Hogy az egész mindenség tudja meg,
Hogy édes lázban éretted remeg
Szerelmes testem minden porcikája
S hogy szomjas ajkam csókodat kívánja.
Te édesem, te üdvöm, mindenségem
A legragyogóbb csillag fönn az égen
Szerelmednél tisztábban nem ragyog,
Győztél poétám, a tiéd vagyok!
Amikor láttam, hogy poéta-lelked,
Minden piciny dalodba bélehelted,
Amikor láttam, hogy minden dalodban
Egy boldogtalan ember szíve dobban:
Nem bántam akkor, történjék akármi,
De nem fogok tovább még ellenállni!
Fut az idő és mindent összerombol,
Bolond, ki már ma a holnapra gondol,
Az okos emberek sietnek,
Mi okosak vagyunk és én szeretlek!
ARLEQUINO: (magában)
Oly különösen érzem magamat,
A győzelem boldogságot nem ad
S ami után epedve vágyakoztam,
Hogy édes csókban összeforrva, hosszan
Tartsuk így átkarolva egymást ketten,
Amire vágytam, mi után epedtem,
Minek reménye kínzott és gyötört:
Nem ad szívemnek többé már gyönyört.
Én nem tudom megmondani: mit érzek,
Talán varázslat, ördöngös igézet
Keze pusztított hóbortos szívemben,
Talán boszorkányság tart fogva engem:
De, amióta tudom, hogy szeret,
Még a szemébe nézni sem merek,
Mert attól félek, megláthatja benne,
Hogy nem kell immár csókja, sem szerelme!
JOUJOU KISASSZONY: (meglepetve)
Mi az, barátom? Min gondolkodol?
Hisz minden istenadta kurta perc,
Melyet habozva így elvesztegetsz,
Örökkön-tartó, gyötrelmes pokol
Az én szegény, szerelmes kis szívemnek,
Amely egyetlen üdvét tudja benned!
Ki, ha csókolhat, nem csókol, az bamba.
Arlequino, mért nem sietsz karomba?
ARLEQUINO: (rövid habozás után)
Nagyságos asszonyom, bocsássa meg,
Ha most az egyszer őszinte leszek.
Nem lehetetlen, hogy tán fájni fog
Az, amit önnel mostan tudatok,
De hát hiába, isten a tudója,
Én nem tehettem, nem tehetek róla!
JOUJOU KISASSZONY:
Nagy isten! mit fogok most hallani?
ARLEQUINO:
Nos hát, muszáj vagyok bevallani,
Hogy bár a szívem csaknem megrepedt,
Én sohasem szerettem kegyedet.
A dolog immár tisztán áll előttem,
Én madrigálba, ritornellbe szőttem
Az ön csodás szépségét asszonyom
S ezentúl is még dalomba fonom
A míg lehet, szabad csak énekelnem
Az én szegény, boldogtalan szerelmem.
Én nem tudok ujjongani, csak sírni,
A boldog ember nem tud verset írni
S csak sírással lehet sikert aratni:
Én boldogtalan akarok maradni.
Lemondok - bár szememben könny ragyog,
De első sorban versíró vagyok.
Nagysád, ön engemet ennyit sem érdekel,
Nekem nem szerető, nekem csak théma kell.
Színleljen ismét megvetést, közönyt,
S én ismét hőn fogom szeretni önt.
Ha ön szeretne, én más ideált keresnék,
Szép asszonyom, még dolgom van. Jó estét!
JOUJOU KISASSZONY:
Bizony magának igaza lehet.
Mondjon tovább is rólam verseket,
Ha szép személyemet megszokta már,
De megbocsásson édes Arlequino
Poétának lehet kegyed nagyon jó,
Hanem embernek - mille pardon! - szamár.
(Kecses pukkedlivel kilebben az ajtón.)
- Függöny -
30.
A megnyíló új Nagykörútnak, a friss irodalmi pezsdülésnek Heltai Jenő volt a primadonnája. (Ne gondold ezt olyan értelemben, amint ezt a színésznőkről hisszük; Heltai mindig zárkózott és tartózkodó egyénisége soha se engedte, hogy az asztalfőre üljön.) A lomboshajzatú, egzotikus, lármás, tolongó fiuk, akik a nagykörutat ellepték, a redakciókban leszamarazták az öreg éjjeli szerkesztőket, szívből utálták az akadémikusokat, párbajoztak feltűnés kedveért, színésznőbe voltak szerelmesek divatból, míg egyedüllétükben is vigyáztak, hogy arckifejezésük érdekes, cinikus, meglepő legyen: - ezek a papírmasé alakok, akik senkit se ismertek el, Heltai Jenő előtt kalapot emeltek, mert mindnyájuknál különbnek látták. A halhatatlanságot ugyan Kis József kezdi már osztogatni szemléjében, Fenyő Sándor olyan erőszakosan keresi lapja népszerűségét, mint egy gladiátor, az akadémikusok mukkanni se mernek a farkas-üvöltéstől: még se volt könnyű ennyire kimagasodni az irodalomból, mikor az zavaros, forrongó korszakát élte. Igaz, hogy a lemúlt az idő legfeljebb minden huszadikat fémjelzett írónak a fiatal óriások közül, akik a Prihci kávéját iddogálták és tőle megmámorosodtak; igaz, hogy a fiatalság hiszékenységével az elcsőcselékesedett éjjeli kávéházban meghódoltunk egy-egy istentagadóan rikoltó hangnak, egy-egy kalandos fellépésnek, szélhámos historikusnak, mulatságos zenebohócnak, de az igazi írói mértéket (mikor magunkba szállottunk), mégis Jánosról vettük.
Sokkal kevesebb verset irt, mint Makai Emil - aki ugyancsak divatos poétája volt az akkori Pestnek -, de minden egyes verse rendkívüli hatást ért el. A humor királya még Sipulusz, a magyar nadrágszíjjak az ő népszerű, víg elbeszéléseitől pattognak, de Pesten már Elta tréfái hódítanak, amely tréfák eleinte Horváth Gyula lapjában jelennek meg. A regények, színdarabok és a többi bájos mértföld-mutatók, amelyek a magyar irodalomban H. J. pályafutását jegyzik: még sejtecske alapjában élnek az író katonásfrizurája alatt, de a pesti kislányok már az ő verseit szavalgatják.
A régi irodalomnak is volt külön "tolvaj-nyelve" - ha ugyan szabad e kifejezést használni a szentté, hősi emlékké válott magyar írókra, akik a Csiga kormos boltozatai alatt a hazáért búslakodnak, évfordulón a Fóthi dalt szavalják, pohárköszöntőikbe Mátyás király cinkotai kántorának szellemességét, Don Gunárosz borsát, paprikáját vegyítik - az új irodalomnak ugyancsak új szótára keletkezett, amelynek H. J. volt a felelős szerkesztője. Sok új kifejezés törvénytelen apjának idézi meg majd Jánost egy késői bogarász, aki hálójába fogdossa a múlt idők furcsaságait, de annyi bizonyos, hogy a legszellemesebb mondások, szavak, jelzők valóban tőle származnak. Természetesen voltak utánzói is - mint Pesten minden boltnak rövidesen akad konkurenciája -, de H. J.-t nem tudták megközelíteni.
31.
Az első két verseskönyvem és regényem: a Modern dalokat, a Katót és a Hét sovány esztendőt magam adtam ki. A kritika nagy élvezettel gyilkolta könyveimet erkölcstelen tendenciájuk miatt, s kikiáltottak engem a legerkölcstelenebbnek...
32. Poétácskák
Heltai Jenő
Heltai Jenő
Az újságok által fölfújt nagyság.
Heltaiban van fiatalos erő és tehetség, de oly tévedt úton jár, mely inkább a barakk-kórházba vezet, mint a Helikonra.
Azt beszélik róla, hogy még nagyon fiatal. Annál nagyobb hiba, hogy már oly romlott.
Igazi költő nem lehet senki morális intenciók nélkül s kizárólag az úgynevezett pikántériák megéneklése még senkit sem tett nagy költővé.
Heine bizonnyal nem a sikamlós verseiért lett klasszikussá, sem Saphir ugyanilyen élceiért nagy humoristává.
Ellenkezőleg, e tulajdonság hibája némely nagyságnak, s ha valaki csak a nagy szellemek hibáiban tetszeleg, az aztán igazán nem bír semmi létjogosultsággal.
De hiába, már minálunk ez így van. Ha egy zsurnaliszta unalmában rossz verseket ír, a többi zsurnaliszta pajtása aztán egekig magasztalja és kész az új csillag, az új poéta. Heltai is így tűnt fel a magyar irodalom egén.
Föltűnt, de nagyon hamar le fog futni, mert a kétértelműségek csakhamar unottakká lesznek.
A "Modern dalok" szerzője egészen a blazirt roué benyomását teszi az olvasóra; mily lélekemelő tudat, hogy ezt a könyvet egy alig húsz éves ifjú írta!
Valóban ez a könyv legszomorúbb bizonysága korunk erkölcsi hanyatlásának.
Mikor egy ifjú, ki még az imént került ki az iskola padjai közül, így dalol:
Signorina, signorina!
Szeretem önt végtelen.
Hogyha vacsorára hína,
Nagy jót tenne énvelem.
Mert - bevallom - mia cara,
Én kegyedre éhezem
Éhes vagyok rég magára,
Bőjtölök, de nehezen... stb.
Szeretem önt végtelen.
Hogyha vacsorára hína,
Nagy jót tenne énvelem.
Mert - bevallom - mia cara,
Én kegyedre éhezem
Éhes vagyok rég magára,
Bőjtölök, de nehezen... stb.
úgy elképzelhető, hogy milyen morális nevelésben részesült a mi fiatalságunk. Azonban nem hiszem, hogy ez a "poézis" és tingli-tangli-humor valakinek tessék.
Az orfeumok és zengerájok számára kitűnő kuplékat írhatna Heltai; írjon is, ha tehetsége oda vergál -, de ne vigye be ez immorális miazmákat a komoly litteraturába, ezt a kritika kikérheti tőle.
A "Magyar Figaro" is bizonnyal készséges örömmel közli sikamlós zöngedelmeit, s annak olvasói nagy örömet fognak benne lelni, de ne adja ki könyv-alakban, ahogy más tisztes irodalmi termékek szoktak megjelenni.
Ha legalább eredetiség volna Heltaiban, még talán elfogadhatóbbá tudná tenni fölületességét, de ez a "Modern dalok" című vékony füzetke még csak egy igazi szellemes ötletet vagy fordulatot sem tartalmaz.
A "Poéta-sors" és "Agónia" címűek például csinosan csengő és ötletesen csattanó versikék, azonban minden gondolatuk másoktól van kölcsönvéve.
Ilyen ugyancsak az "Első ideál" is, melyet egész terjedelmében mutatok be az olvasónak:
Ha meghalunk, és eltemetnek együtt,
Oly kedves, híves őszi est legyen,
Mint az, amelyen egymást megszerettük
Gül-Baba sírján a Rózsa-hegyen.
Merengve némán ültünk mind a ketten,
A legutolsó rózsa nyílt tövén,
Te keblemre borultál önfeledten,
S ajkammal ajkadat kerestem én.
Esküd, szerelmed: minden semmivé lett,
S többé velem sosem találkozál,
De emléked megőrzöm, míg csak élek,
Utolsó rózsa, első ideál.
Oly kedves, híves őszi est legyen,
Mint az, amelyen egymást megszerettük
Gül-Baba sírján a Rózsa-hegyen.
Merengve némán ültünk mind a ketten,
A legutolsó rózsa nyílt tövén,
Te keblemre borultál önfeledten,
S ajkammal ajkadat kerestem én.
Esküd, szerelmed: minden semmivé lett,
S többé velem sosem találkozál,
De emléked megőrzöm, míg csak élek,
Utolsó rózsa, első ideál.
A gördülékeny verselés tehát egyetlen érdeme Heltainak.
Vajmi kevés, ha egy poétából a leszámítandók után egyéb nem marad!
Az ilyen poézist nem az ihlet, de csak a szeszély szüli; az ilyen poéta nem enyeleg a múzsával, hanem csak gyomrozza a szerencsétlent.
Szegény múzsa!
33.
És akkor következett az önkéntesi év. Akinek érettségije volt, annak csak egy évig kellett szolgálnia. Majd utóbb időről időre néhány hónapra be kellett vonulni fegyvergyakorlatra. Ezek voltak a tartalékos tisztek. Heltai annak rendje és módja szerint tartalékos tiszt lett, több ízben behívták gyakorlatra, egyszer Komáromban még századparancsnok is volt. Ezekből az élményekből szerezte későbbi műveihez a tiszti és tartalékos tiszti alakokat, és a katonaélet újra meg újra visszatért korai költészetében is.
34. Egy baka-önkéntes levelei
Asszonyom! Kegyed olyan megindító érdeklődéssel viseltetik az iránt, hogy az ön legalázatosabb szolgáját, aki október hó elseje óta szűk bakkancsban és ugyanilyen természetű, búzavirágszínű nadrágban feszeng, hányszor vágták főbe a puskatussal, hogy lelkiismeretbe vágó dolognak tartom, önt még tovább is ebben a nyugtalanító kétségben hagyni.
Nos hát vegye örvendetes tudomásul, hogy az alatt a hat hét alatt, melyben az abriktolás változatos gyönyöreiben volt részem, egyetlenegyszer sem jutottam a puskatussal közelebbi érintkezésbe, egyetlenegyszer sem kaptam ájnceln-t, de még a hat órai kurtavastól is megmentett a hatalmas Apollo, aki az ő poétáit még a közös hadsereg keretében sem tagadja meg.
De sőt vegye tudomásul azt is, hogy az adott körülményekhez képest, a katonásdi nem is olyan kellemetlen foglalkozás, mint azt nagysád a maga aggódó rokonszenvével elképzeli és nem mindig halálos kimenetelű. Bizonyítja ezt annak a sok hadnagynak, főhadnagynak és kapitánynak a létezése, aki nagysád körúti erkélyei alatt elgyalogol vagy elnyargal, mindkét esetben vágyakozó pillantásokkal nézve föl az erkélyre, melyen nagysád a papagáját szokta etetni.
Mikor ön azt kívánta, hogy néhány szellemes levélben ismertessem meg azokkal a gyönyörökkel és szenvedésekkel, melyeken egy magamforma zöldhasú rekruta az első hat hét alatt keresztülmegy, bizonyára nem tudta, milyen nehéz dolgot kér tőlem. Szellemes rekrutát fogni, egyike a legnehezebb dolgoknak, mert ilyenkor még a legintelligensebb ember agybeli tevékenysége is a minimumra süllyed, minthogy a kirukkolások fárasztó ténykedései után a gondolkozás még fárasztóbb foglalkozásába alig van valamelyikünknek is kedve belekapni.
Így hát csak élünk, hol vígan, hol rosszkedvűen, néha élcelődünk, néha - bocsánat! - káromkodunk, néha énekelünk, néha panaszkodunk, de sohasem gondolkozunk. Ezt fönntartjuk magunknak arra az időre, mikor a hadsereg érdekében tett rendkívüli érdemeink elismeréseül közönséges, számot nem tevő infanteristából két csillagos káplárrá neveznek ki minket. Óh, legyen nyugodt, bizonyára ez is el fog következni, de csak, miután már négy hónapig nyomtuk az iskola padjait és kifogástalan németséggel el tudjuk szavalni az Instructionsbuch zur Handhabung des Infanterie-Spatens című munka hatásosabb részleteit.
Addig alig vagyunk különbek a komisz bakánál és az a sárga sáv, mely azt jelenti, hogy saját jószántunkból (no meg egy kicsit az Ergänzungs-Bezirk-éből is) lépünk a hadsereg kötelékébe, még csak a frajternak való szalutálás kellemetlen kötelessége alól sem ment föl minket.
Ez a szalutálás különben amúgy is egyike a katonaság legrejtélyesebb és legnehezebben megtanulható szakművészeteinek. Van olyan, aki első pillanatra úgy eltalálja, mintha soha polgári életében nem foglalkozott volna, de ez csak elenyésző kisebbség a nagy tömegben. Az ilyen, a szalutálásra külön istenadománynyal megáldott elemek mellett, a legtöbb önkénytes soha sem avatódik be teljesen a vorschriftsmäszig szalutálás művészetének titkaiba.
Nehéz dolog is az! Az ember megtanulja, úgy a hogy és mikor már azt hiszi, hogy jól tudja, akkor egyszerre csak jön a főhadnagy, az Instructions-Officier és elszörnyed azon a kétségbeesett módon, melylyel az önkénytes a szalutálást véghez viszi. Atyailag megdorgálja és fölvilágosítja arról, hogy egy önkénytesnek nem szabad úgy szalutálnia wie ein pompefunčbre Pferd, hanem bizonyos eleganciával kell a Handgelenk-et behajlítania, az ujjakat ellenben kifeszítenie. Mikor az iparkodó önkénytes a szalutálásnak ezt a módját is elsajátította, akkor véletlenül találkozik a kapitánynyal és észreveszi, hogy ez nagyon haragosan néz rá. Másnap aztán a kapitány, az Abtheilungs-Commandant atyailag megdorgálja az önkénytest és fölvilágosítja őt arról, hogy egy önkénytesnek nem szabad úgy szalutálnia, wie ein Konstabler, hanem bizonyos eleganciával kell a Handgelenket kifeszítenie, az ujjakat ellenben behajlítania. Mikor azután az önkénytes a szalutálásnak ezt a módját is elsajátította, örökös kétségben van, hogyan szalutáljon: behajlított Handgelenk-el és kifeszített ujjakkal, vagy kifeszített Handgelenk-el és behajlított ujjakkal?
Arról, hogy az embernek szalutálás közben még jobbra vagy balra is kell néznie, nem akarok beszélni. Hányszor lépünk ilyenkor a saját vagy felebarátaink lábára, az megszámíthatatlan. És dacára annak, hogy ártatlanul tesszük, sokszor kénytelenek vagyunk bizonyos szemrehányó pillantásokat elviselni, melyek világosan elárulják azt, a mit a pillantó gondol: hogy t. i. azért, mert panganét van az oldalunkon, azt hisszük, hogy büntetlenül hághatunk idegenek lábaira.
Az a panganét! Nincs kedvesebb fegyver a világon annál. Olyan hízelgően simul az ember oldalához, mint valami odaadó, gyöngéd szerető és nem csörömpöl olyan kacéran az aszfalton, mint a hadnagyi kard a maga földig érő hosszúságában. Rágalmazói hiába nevezik gyíklesőnek, azért csak fegyver az, még pedig a javából. Bessemer acél a pengéje, bükkfa a nyele, fekete lakkal van bevonva a sajdája. És hű felesége annak a másik fegyvernek, melyet az ember a vállán visel s a melyet Mannlicher nevéről kereszteltek el. Egy számot visel mind a kettő, hadd tudja meg a nagyvilág is, hogy együvé tartoznak, ne csak a manipuláns őrmester. Ez már hatalmas gyerek és azért, hogy az ő kalibere csak nyolc milliméter, érzékeny nyomást gyakorol az ember vállára.
Asszonyom! Látott ön már Mannlicher-puskát? Tudja ön, hogy a Mannlicher puskának nyolc főalkatrésze és számtalan mellékalkatrésze van? Tudja ön, hogy ezt a puskát nekünk szét kell szednünk, meg kell tisztogatnunk, be kell zsíroznunk és újra össze raknunk, mintha mi sem történt volna? Tudja ön, hogy ezzel a puskával lőni is lehet? Tudja ön, hogy a golyó két és félszer csavarodik meg a csőben, mielőtt napvilágot látna? Ugy-e nem? És ön akkor azt kívánja, hogy én szellemes leveleket írjak? Vallja be magának, hogy ez nagyon meggondolatlan és fölöttébb önző kívánság volt.
De ön azt mondja, hogy mi borjút is cipelünk a hátunkon. Igen, mi borjút is cipelünk a hátunkon. Egy barátságos, szelíd, házi állatot, melyet szíjjal kell a vállunkra erősítenünk, hogy meg ne szökjék tőlünk. Ön azt mondja, hogy a gyalogságot nem tartotta volna ennyi poézisre képesnek? Köszönöm, a gyalogság nevében. Óh, nagysád, ha ön tudná, mi az a borjú! Ha ön tudná, hogy három kefe, egy törölköző, két zsebkendő, tű, olló, cérna, szappan, fésű, hajkefe, fogkefe, kés, villa, kanál és még isten tudja mi minden van ebben a borjúban, csupa olyan dolog, melyre az embernek soha sincsen szüksége, de a melyet példátlan ragaszkodással kell mindig magával cipelnie ob schön, ob Regen.
Én csak egyet mondok önnek, asszonyom: örüljön, hogy nincs kilátása arra, hogy valaha besorozzák. Föl tudna ön kelni hajnali öt órakor, a mikor más becsületes ember lefekszik? A mikor kellemetlen szellő dühöng, a mikor a gázlámpák még égnek és a hold még az égen van, néhány megkésett csillaggal egyetemben A mikor a kapuk még zárva vannak, a mikor az újságokat kihordják és a mikor a szemetes velőtrázó csöngetése az egyetlen zenei élvezet? Nos hát én ilyenkor kelek föl, én ilyenkor megyek a kaszárnyába.
Hogy mit csinálok én ilyenkor a kaszárnyában? Édes istenem, azt a mit a többiek. Megfogom a Mannlichter-t és huzamos ideig mereven tartom magam előtt. Akkor azután lekapom, fölkapom, elkapom, megkapom, a hogy éppen az abriktoló cugszfirer úrnak tetszik, akkor megint a vállamhoz emelem és lerántom, miközben erősen célba veszem a kaszárnya belső falára festett és a 13-as számmal jegyzett fekete pontot. Ezt ismétlem vagy húszszor egymásután. És tudja, hogy nevezik ezt? Ziel- und Auschlags-Übung-nak. Hogy miért? A jó isten tudja.
De ezzel nem telik el egy egész délelőtt? Persze, hogy nem. Negyed nyolckor kirukkolunk a Nagy-Rákosra. Tudja ön, hol van a Nagy-Rákos, tudja ön, hogy az igen messze van a fővárostól? Nos hát oda megyünk és ott folytatjuk azt, a mit reggel elhagytunk, közbe közbe, hol jobbra, hol balra kanyarodván, nem feledkezve meg arról sem, hogy a féljobb, meg a félbal is megköveteli ám a maga jussát. Féljobb, félbal... ki az ördög törődnék a polgári életben ezzel a két fogalommal! Hallotta ön már, hogy valaki félbalkézre házasodott volna?
És ha mindez még rendes polgári lépésekben történnék! De épen ellenkezőleg, a katonaságnak még a lépése is más, mint a civilnek. Nem éppen kényelmesebb, de fárasztóbb. Az embernek mérsékelt dühvel kell a talpait a földhöz hajigálnia és ez fáj. Körülbelül ezt nevezik masírozásnak. Ön természetesen azt hiszi, hogy ez, ha fáj is, de legalább nem nehéz. Óh milyen tévedés! Míg mi megtanulunk járni, abba beletelik legalább is három hét. Mert ez roppant ravasz dolog. A cugszfirer úr elkezd kommandérozni: Marschieren - Marsch - Eins! - akkor kilépünk a ballábbal és állva maradunk rajta. Akkor ő kiveszi a zsebéből a Neue Freie Presse-t és elolvassa a vezércikket.
Míg ő olvas, addig mi féllábra állunk. Mikor készen van, azt mondja: Zwei! erre mi letesszük a jobblábunkat és felemeljük a balt és megint féllábon állunk. Erre ő újra kiveszi a zsebéből a Neue Freie Presse-t és olvassa a tárcát. Mikor ezzel is készen van, megint azt mondja: Eins! mire mi újra letesszük a ballábunkat és állunk ezen mindaddig, míg ő az entrefilet-kel készen nincs. Így megy ez végig az újság valamennyi rovatján, mikor a Neue Freie Presse-nek nincs több rovata, akkor jön a Wiener Allgemeine Zeitung.
Ön azt hiszi, hogy ilyen körülmények között az ember hamar megunhatja az életet? Nos, hát asszonyom, ön már megint téved. Szerencsére a katonai tudományok netovábbja nem a Marschieren-Marsch-Eins és a leghosszabb gyakorlatnak is vége van tizenegy órára. A berukkolás pedig már maga is nagy élvezet. Mikor a főhadnagyunk egyet csavar elegánsan kipödrött kis feketebajuszkáján és azt mondja: Hornist! Abblesen! ami azt jelenti, hogy ezzel fölment minket a kötelező katonai etikettszabályok alól, hogy cigarettázhatunk, énekelhetünk, diskurálhatunk, meglehetős mértékben elfelejtjük a reggel fáradalmait és vidám taktusban énekeljük a szomorú bakanótát, hogy:
Ki akartam a bakkancsom cserélni De látom már magamnak kell viselni, Rövid az én bakkancsomnak a szára, A szára, haj! a szára, Esik a hó, fázik a lábam szára."
Ugy-e megható? Nevessen csak, megtudja majd maga is még, hogy milyen a szegény baka-önkéntes élete, ha majd fiától kap baka-leveleket és nem a maga legalázatosabb szolgájától és hódoló tisztelőjétől
Eltá-tól
35.
Ez a nyalka, fiatal tartalékos hadnagyocska, ki újdonatúj egyenruhájában, olyan boldogan veszít Önök előtt, Heltai Jenő, a Kató szerzője a Kantinos kisasszony és a Brigadéros megéneklője. A Hét gárdájának legfiatalabb tagja valamennyiünk becézett kedvence! Ugyanaz a Heltai Jenő, aki fontszámra szedte a creosot-ot a katonakórházban és akinek kegyetlenül találó karikatúráját kiadtuk tavaly nyáron a morte saisonban, mikor szenzáció hiányában az ember közprédára bocsátaná legintimebb ellenségét is.
Íme végre egy poéta, aki nemcsak szép verseket ír, de egyúttal megközelíti azt az ideált, mely harapnivaló bakfisek és preparandiát végzett fiatal hölgyek képzeletében a szerelem kobzosairól imbolyogni szokott, de amelyet az élet a valóság többnyire meghazudtol. Mert a szabály az, hogy mire a poéta híre, neve keresztül eszi magát azon a cukorsövényen, mely a bakfisek birodalmát a való élettől elválasztja; mire verseit kézről-kézre adják és arcképe a képes újságokban megjelent: akkorra a poéta túl van első ifjúságán, sőt sokszor haja ritkulni, szakálla deresedni kezd és rég elvesztette a kontaktust azokkal, akikhez szerelmes versei szólanak; de Heltai Jenő mindenképen kivétel a szabály alól: húsz éves korában írja legbájosabb dolgait, húsz éves korában szedi első babérait, húsz éves korában jelenik meg arcképe és a bakfisek, mikor meglátják, nem lesznek kiábrándulva és a preparandista kisasszonyok korrigálhatják ideálképeiket az ő fotográfiája után. Nemde ennyi boldogság szinte sok egy embernek!
36. Két regiment
A büszke, ragyogó körúton,
A hol tengernyi nép mozog,
Fényes urak meg cifra dámák, -
Két regiment találkozott.
Az egyik harsogó zenével
Ment el az ablaksor alatt,
A másik fásult nyugalommal
Közömbösen, némán haladt.
Az egyik regiment a császár
Szolgálatában gyalogolt,
A másik, az a csöndesebbik,
Egy regiment apáca volt.
S a mikor egymást elkerülték
Az apácák s a katonák:
A víg fiúk agyán keserves,
Bús gondolat cikázott át.
A csatatér jutott eszökbe,
A csatatér s a bús halál,
Meg a közös sír, melybe omlik
A kit golyója megtalál.
És az apácák így beszéltek,
Elfojtva egy nehéz sóhajt:
- A ki a csatatéren elhull,
Mi fogjuk azt ápolni majd!
Az egyik ezred jobbra tartott,
A másik ezred balra ment.
Bús volt a császár regimentje,
Vidám a másik regiment.
37.
Csudálatos hangulat az, amely napjainkban mind sűrűbben rabjává ejti azokat az intelligenciákat, amelyek a legkisebbtől a legnagyobb fokig túlmagaslanak a hétköznapos tehetségen, anélkül, hogy a korláttalan géniusz impetuózus erejével rendelkeznének. Az életük módja okozza-e, az ellentét a művészet poézise és a kenyérkeresés prózája, a külömbség a kitűzött ideál és az elért valóság között? Generációkon keresztül kiválasztott ízlésüknek beteges érzékenysége-e, amelynek roppant igényeit nincs dolog, nincs érzés, nincs tett, ami kielégíthetné? Vagy a tehetetlenség keserű kedve ez a hangulat, a túlfeszült és elernyedt idegen vonaglása, az előtt a kérlelhetetlen tény előtt, hogy minden nagyhoz és különöshöz egészség szükségeltetik, friss, duzzadó és folyton megújhodó erő? Nem tudom, ezek-e az okai, de az eredményüket látom ezt az oktalan, álmatag, zsibbasztó melancholiát, amely kacagó gúnyból és könnyező panaszból elegyedik, amely megveti azt, amit szeret, lerántja, amit maga is magasnak vall, unja az életet, de éli a halált.
Ezek azok a túlfeszült idegzetek, amelyeknek minden érzéklet eo ipso fájdalom és a fájdalom a legfőbb érzés. Ezek azok a, ha úgy tetszik, önző emberek, akiket voltaképpen semmi sem érdekel, csak a saját maguk személye, akiknek gyenge figyelmét nem tudja más lekötni, mint a maguk érzései, amelyek nekik mindent képviselnek: külső életet, belső életet, tárgyat az analízisre és anyagot a művészetre. Maga a világi életük álomszerűen telik el, könnyelműségben és élhetetlenségben, gyakran anyagi gondok közt, olykor merészröptű sikerrel, olykor, gyakrabban, szomorú elzülléssel. Magát a belső világukat pedig amellett, hogy egyébről sem beszélnek, mégis titkolják - nincs szavuk, amit szószerint szabadna venni, álarcban járnak, az érzéseiket szégyellik és gúny meg cinizmus mögé rejtik őket. Rosszkedvű emberek, akik folyton nevetnek. Ők maguk szentimentálisak a végletekig, de valami sajátszerű vágyódás vonzza őket a józansághoz. Ennek a külön szellemnek megfelelően külön nyelvük is van; furcsa, gúnyolódó nyelv, amely paródizálja a fenséges stílust, travesztálja a tudomány hangját, összevegyít reporterstílű népies szókat és kávéházi szólamokat.
Heltai Jenő verseiben a körülötte élő emberek egy nagy és nem éppen a legrosszabb része megtalálja a maga érzéseinek és hangulatainak megkapó és bájos kifejezését. A bánatában mennyi báj van és a jókedvében mennyi mélaság! A hóbortja milyen szeretetreméltó és a panasza milyen megható! És mennyi igazság van az alakjaiban: a kis Kató milyen könnyelmű, a brigadéros úr milyen impozáns, a kantinos kisasszony milyen kacér, a regement milyen egy toppban lépő és a kis poéta milyen igénytelen! Nem valami előkelő uraságok közt fordul meg és nem a legelőbbkelő helyeken; kaszárnyáról énekel, kórházról és könnyű erkölcsökről, de - hogy az ő nyelvén beszéljek - száz aranyat és egy poloskát annak, aki a verseiben gorombaságot talál, vaskos ízetlenséget - vagy csak egy sort, ami üres, ami nem bájos és alatta marad annak a színvonalnak, ami a lelki előkelőség sajátja. Egy-egy darabjában szerencsés kézzel honosítja meg nálunk a francia chansont vagy couple-t. És...
Nos igen, félek, hogy önök sokallanak ennyi elismerést egy kétesztendős költői produkciótól, amelynek két vékony könyvecske az eredménye. Ne sokallják. A világ napról-napra lármásabb és közönségesebb, egyre szaporodnak a kintornák és egyre kevesednek a csalogányok. Nem tudom, miről énekel a csalogány, gondolom, hogy nem a honról, a tudományról és az erényről és sejtem, hogy csak az ő kis fészkéről és az ő röpke párjáról. De tiszta a hangja, bájos és szívhez szóló. Ez is csak valami?
38. Mert dalaimnak...
Mert dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
- Minek tagadjam gyöngeségem -
Kegyedhez írtam, kis Kató.
És dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható,
Kegyednek semmiképp se tetszett,
Sőt visszatetszett, kis Kató.
Igaz, hogy önt tegezni mertem,
Ami botránynak mondható,
Mert önt csupán magáznom illik
Vagy kegyedeznem, kis Kató:
De dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
Mégis szívemből szívhez írtam,
Az ön szívéhez, kis Kató.
Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
Már ez malőrnek mondható,
Ha bánatomban meghalok most,
Magára vessen, kis Kató.
Magára vessen, ha belőlem
Más nem marad meg, kis Kató,
Mint dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható.
39.
- Pif-paf-puf! Dinom-dánom-sum-sum-sum! - hangzik felénk a Heltai kötetéből.
Hejre legény ez a fiatal poéta, csupa jókedv, merő bohéme-vér. Mit, hogy ő komolyan vegyen valamit? Hogy magasabb ideálokért lelkesedjék? Hogy mélyebb, rejtettebb eszméken töprengjen? Hogy szíve titkos érzelmeit feltárja? Hogy fájdalmait, örömét, baját, kínját és szerelmét dalban dalolja? No még mit?! Bolondság az egész élet merő vanitatum vanitas. Nem szabad azt komolyan venni!
Szerelem? Nevetséges! Csak nem fog epedni olyasmiért, a mi nincs? A pillanat élvezete, az más! Azért már érdemes epedni; örök szomjúság gyötri és égeti az első szép leány forró csókjáért, s ha nem nyeri meg, hát lángol, buzog s mert nem volt még boldog tőle, hát bírni szeretné. Ellenkező esetben pedig t. i.
Ha boldog letten volna véled Talán már meg sem ismernélek, Ma egymást meglátnók az utcán, Talán a nevedet sem tudnám.
Ez a modern fiatal ember modern szerelme, azé a modern fiatal emberé, a kivel következetesen ott találkozunk a Gil Blas novelláiban, a Journal Amusant képein, a divatos tárcarajzokban, a ki gyakran azonban szegény flótás. A mi poétánk mindez együttvéve, legalább a kötetében. De gúnyolja a világfit, a katonásdit, a szegénységet. Mindent gúnyol. A szerelmet, az igaz érzést, az őszinteséget, a költői cirádákat, a régi iskola stíljét, még önmagát is.
És ez a fiatalos hetykeség illik neki rettenetes. Van olyan asszony sok mint az ő Katója, hát miért ne énekeljék meg azokat is? Annyi diszkrécióval leplezi le viszonyuk kulisszatitkait, hogy kezdjük sejteni, hogy - Katóra csak vágyik. Pedig nem nagy vágy, ráakadhat.
Azonképen vagyunk a többi témájával is. Nem szereti a szentimentalizmust, bár minduntalan beleesik. Hirtelen rajtakapja magát s egy élccel - néha jóval, néha rosszal - elüti. Ez kissé a Heine módja is, a mit ő szeretetreméltó őszinteséggel be is vall. Modernizálja Heinét, s mi mosolygunk pajkos tréfáin. Őszinteségében rejlik ereje, követetlensége s fejlődő egyéniségének értéke.
40.
Nekünk, akik egészen más módokon törtünk és törünk még egyre fölfelé, ezeknek a fiataloknak törekvései idegenszerűek. Mi mégis nemzetibbek igyekeztünk általában lenni mint ők. Naivabbak, lelkesebbek a régi tradíciókhoz ragaszkodóbbak voltunk és vagyunk is, mint ezek a fiatalok. Az újabb és újabb nemzedékek kezében a magyarul író toll mind világpolgáriasabb eszköze leszen. A naivitás, a lelkesség s a régi tradíciók kerülése, sőt megvetése ezzel a világpolgáriassággal együtt jár és lépést tart. Mintha valamely idegen nyelvről volnának magyarra fordítva ezeknek a fiataloknak a dolgai! Hiba vagy erény, ez a nyugateurópai irodalmi volapük? Mi, akik elfogultak vagyunk s előítéletesen szeretjük nemzeti jellemünket, hibának találjuk.
41. Pro domo
Tisztelt vidéki kollégáim,
Kiket személyem érdekel,
Kik verseikkel Duna-Szekcsőn
Csinos eredményt értek el,
Szegény fejemnek nekiestek,
Mert nem vagyok elég magyar,
S mert nem daloltam még a földről,
Mely ápol és mely eltakar.
S mert nem daloltam nagymamámról
És nagypapámról eleget,
Ellenben glóriába vontam
Könnyelmű "nőszemélyeket":
Reám rohantak vad haraggal,
Hogy dalaimban nincs morál
S karakterem minden bizonnyal
Mesésen gyönge lábon áll.
És mert a múzsám nem magasztos,
Márványba vésett nőszemély,
Hanem egy pajkos, sikkes asszony,
Ki csókolózik, kacag, él,
A lakjegyzékből kikeresték,
Ki ő, mi ő, és hol lakik?
S ha bekopogtat kis szobámba,
Hát ott marad-e hajnalig?
Tisztelt vidéki kollégáim,
Miért ez indiszkréció?
Önök is több ízben megírták,
Hogy élni szép, szeretni jó.
Szép asszonyoknak udvarolni
Mégis csak inkább valami,
Mint elvonulni a világtól
És műszerelmet gyártani.
Aztán hogy engem a múzsához
Plátói érzés kötöz-e?
Tisztelt vidéki kollégáim,
Ehhez nincs senkinek köze.
Én nem vagyok kíváncsi arra,
Hogy kik szerették önöket,
S ha önökhöz betért a múzsa,
Hát volt-e abba köszönet?
Ha kihűlőben lesz a szívem
S tisztelt agyam lágyulni fog,
Én is családi gyönyörökről
S a nagymosásról dalolok.
Tisztelt vidéki kollégáim,
Majd akkor adjanak kezet,
És iktassanak be a céhbe,
Ha én is impotens leszek.
42.
Aki az effélén felháborodik, nem érti a tréfát, de félek, aki meg igazi lírának tartja, nem tudja, mi a líra.
Nem, Heltai hangja nem a nagyvárosé általában, hanem egy sajátos nagyvárosrétegé, annak is egy bizonyos korszakában: a pesti fiatalságé, még pontosabban a bohémé. Így nevezték a jókedvű, fiatal művészek: festők, írók, színészek, muzsikusok, újságírók társaságát, amely bizonytalan, de elég jó anyagi helyzetben, a művészi alkotás és a könnyű szerelmek enyhe mámorában, fittyet hányva a nagyképű és képmutató álerkölcs szabályainak, a polgári társadalmon kívül, de bizonyos nimbusztól övezve, az esetleges pénztelenségben is megelégedetten és vidáman töltötte napjait, élete tartalmának a kedélyességet, a könnyű szerelmeket és a művészetet tekintve. Heltai így fogalmazza meg egy imaféle versében bölcs epikureizmusukat:
Add meg nekünk, hogy míg csak élünk,
A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
Ki ne aludjon szenvedélyünk
És a szemünk mindig ragyogjon!
(Vén fiúk dala) Társaságukat pedig így írja le:
Néhány bolond poéta-lélek
A kávéházban üldögélünk...
...Egyik se kormányozza sorsát
Csöndes, nyugalmas, enyhe révbe,
A mi hazánk egy álomország,
A kávéházak szürkesége.
(Reggel a kávéházban)
A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
Ki ne aludjon szenvedélyünk
És a szemünk mindig ragyogjon!
(Vén fiúk dala) Társaságukat pedig így írja le:
Néhány bolond poéta-lélek
A kávéházban üldögélünk...
...Egyik se kormányozza sorsát
Csöndes, nyugalmas, enyhe révbe,
A mi hazánk egy álomország,
A kávéházak szürkesége.
(Reggel a kávéházban)
Bár a társadalom peremén mozognak tehát, nem szenvednek ettől, mert nem magánosok, csapatosan élnek és egymásban megértő társakra találnak. Ellentétük a filiszter, s ez az ellentét kiemeli bohémségüket; filiszter nélkül bohém sem lenne. A különbség köztük, hogy míg a filiszter minden magasabb szellemi szükséglet iránt érzéketlen, a bohém a művészetnek él (a kedélyesség határain belül), viszont hiányzik belőle a kötelességtudás és önfegyelem. Franciaországban már a romantika korában kialakult a bohém társaság, Németországban (pontosabban a Lajos bajor király támogatta Münchenben) csak a század második felében, nálunk a század végén. Egy-egy vidám írói asztaltársaság (a Kávéforrás vagy Mikszáth asztala) már a 70-es években is összeverődött ugyan valamely kis vendéglőben vagy kávéházban, de Heltaiék az elsők, akik sajátos stílusú életformát teremtenek életmódjukból: abból, hogy nem gyűjtenek pénzt, hanem "álmodoznak", éjszakáznak és mindig kedélyesek.
Heltai Jenő verseiben mintha Murger Bohéméletének valamelyik alakja szólalna meg. Heltai egyetlen magasabb eszmében hisz, abban a szabadságban, hogy mindenkinek joga van a gusztusa szerint élni.
43.
A Józsefvárosban laktam akkor a csöndes Mária utcában, alkovos nagy szobában. Két ágy is állt benne, nem egymás mellett, hanem egymás mögött. Volt a szobában egy vén ripsz-dívány és egy annál is vénebb spinét is. Afféle éjjeli menedékhely volt ez a szoba, barátaim foglalták el benne az alvó-alkalmatosságokat, amikor hajléktalanok voltak, vagy amikor röstelltek hajnalban hazamenni. Néha magam is olyankor nyitottam be lakásomba, amikor egyetlenegy üres fekvőhely sem volt már benne a földön is aludt valaki, akárhányszor ismeretlen. Valamelyik barátom hozta magával, másnap mutatta csak be. Az egész fiatal magyar irodalom végigaludta ezt a villany- és gázvilágítás-mentes primitív szobát, amelybe könnyű volt bejutni. Kulcs se kellett hozzá, mert barátaim egyszerűsítés okáért levették ajtajáról a zárat is, a kilincset is. Pulszky Károly négyszer-ötször aludt ebben a szobában, a Budapesti Hírlap szerkesztőségéből jött, kiürítette zsebét, kitett az asztalra hol egy márványfeszületet, hol valami kis szobrot meg egy hatalmas revolvert. Ugyanazt, amellyel később Ausztráliában agyonlőtte magát. Délelőtt tíz óra tájban karcsú, fekete fiú jelent meg a lakásban, odalopózott a spinéthez, és eljátszotta legújabb keringőjét, amely akkor jelent meg egy genfi zeneműkiadónál. Ezzel ébresztett föl minket. Ez a tehetséges fiatal zeneszerző Molnár Ferenc volt. Bezárhatatlan szekrényem egyik polcán szilvóriumos palack állt, az ital hónapokig se fogyott ki belőle, de napról napra jámborodott. Körmönfont háziasszonyom, maga is nagy ivó, minduntalan vízzel hígította, hogy a hiányt pótolja.
44. A márki és a hercegnő
1894. május 7-én egy igen kitűnően öltözött fiatalember állt a Kerepesi úton a Szikszay előtt, és három másodperc alatt ötször intézte magához ezt a fölöttébb egyszerű kérdést:
- Hol fogok ma ebédelni?
A barátságos olvasó súlyosan téved, ha azt hiszi, hogy a kitűnően öltözött fiatalember 1894. május 7-én tíz különböző, előkelő család hívta meg ebédre, és hogy ő a Szikszay előtt állván, nem tudott a tíz között választani. Nem, őt aznap senki sem hívta meg ebédre, neki aznap egy krajcárja sem volt, és ő a második bekezdésben említett kérdést, mindezeknek a szomorú tényeknek a tudatában, a felelet minden reménye nélkül ismételgette magában.
Ha üzletszerűleg foglalkozott volna a filozofálással, bizonyára nem mulasztotta volna el ezt a kedvező alkalmat, hogy huzamosabb ideig elmélkedjék a lélek erősségén és a test gyöngeségén. Fájdalom, ő nem volt filozófus, ennélfogva minden gondolata és kívánsága ebben a felkiáltásban összpontosult:
- Ebédelni akarok!
Mindez addig tartott, míg a Kossuth Lajos utca felől egy elegáns megjelenésű, karcsú, fiatal, szőke hölgy nem kanyarodott be a Kerepesi útra. A kitűnően öltözött fiatalember néhány másodpercig fürkészve nézett végig a bájos jelenségen, azután gyors elhatározással és sebes lépésekkel csatlakozott hozzája. Udvariasan megemelte a kalapját, és olyan hangon, amely a lehető legmagasabb fokú kíváncsiságot árulta el, azt kérdezte a fiatal hölgytől:
- Nem mondaná meg, kedves kisasszony, hol fogok én ma ebédelni?
A fiatal hölgy leplezetlen csodálkozással bámult a kitűnően öltözött fiatalemberre. Azután durcásan vállat vont, és nem éppen nagyon barátságosan azt felelte vissza:
- Mi közöm hozzá?
- Nagyok sok - mondta a kitűnően öltözött fiatalember szeretetreméltó nyugalommal. - Ha csak egy körömfeketényi szív dobog a nagysád fűzője alatt, akkor nem nézheti nyugodtan végig, hogyan hal éhen egy különben kitűnően öltözött fiatalember, aki tanárainak a megbízható állítása szerint, már a gimnáziumban igen szép reményekre jogosított. És nagysádat teszem felelőssé az utókor előtt, ha könyörtelensége következtében elpusztulok.
A barátságos olvasó bizonyára nem tartja túlzásnak, ha azt állítom, hogy a fiatal hölgy csodálkozása mindjobban növekedett. Csodálkozásába némi ijedtség is vegyült, és titokban azt kérdezte magától, hogy ez az igen kitűnően öltözött fiatalember nem szenved-e pillanatnyi elmezavarban? Éppen ezért megállt, és szigorú hangon így szólt:
- Uram, megtiltom önnek, hogy kövessen! Én önt nem ismerem. Ki ön, és mit akar?
A kitűnően öltözött fiatalember kifogástalan eleganciával leemelte kalapját, és egyszerűen így szólt:
- Puybroche márki vagyok, és ebédelni akarok.
- És miért mondja ezt éppen nekem?
- Ön olyan jónak, olyan irgalmas szívűnek látszik. Kisasszony, önnek bizonyára van mit ebédelnie. Fogadja el az én indítványomat, és ossza meg velem az ebédjét!
A fiatal hölgy hangosan fölkacagott, amire az igen kitűnően öltözött fiatalember is nevetni kezdett.
- Látja - mondotta még mindig nevetve -, én francia száműzött vagyok. Gyakran igen kitűnő anyagi viszonyok között élek, de néha nincs egy krajcárom sem. Mint például a jelen esetben. Ebédelni pedig csak kell valahol, ugye? És én áldom az istent azért a kitűnő ötletemért, hogy éppen nagysádat szólítottam meg ezért a nagyobb fokú könyöradományért, és végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy mai ebédemet ilyen kedves és szeretetreméltó társaságban fogom elkölteni.
- De hiszen még nem hívtam meg magát.
- Az mindegy. Mire a Rókus-kórházhoz érünk, meg fog hívni. Kedves szüleinek majd azt mondjuk, hogy haldokolva feküdtem egy kapu aljában, és nagysád nélkül most már el is temettek volna.
- Nincsenek szüleim - mondotta a fiatal hölgy.
- Hát rokonainak vagy ismerőseinek, akiknél éppen lakik.
- Egyedül lakom.
- Egyedül lakik? És nagysád még habozik?
- Éppen ezért. Mit fognak mondani a szomszédok, ha egy fiatalember társaságában jövök haza?
A kitűnően öltözött fiatalember hirtelen elkomolyodott, és ünnepélyes arcot öltött. Majd megigazította a nyakkendőjét, tágított egy keveset a gallérján, és így szólt:
- Hallgasson meg, kisasszony! Ezennel van szerencsém az ön kezét megkérni. Mondja, akar a feleségem lenni?
A fiatal hölgy ismét elnevette magát:
- No hallja, maga ugyancsak furcsa egy ember. Hiszen azt sem tudja még, hogy ki vagyok?
- Nem is akarom tudni. Ön fiatal, szép és jószívű, ez elég nekem. Még egyszer kérdem, akar a feleségem lenni?
- Nem.
- Jó, hát legalább engedje meg, hogy eljegyezzem önt magamnak. Ez elvégre egyikünket sem kötelez semmire, mert még mindig visszaléphetünk. De ha a szomszédok kíváncsiak reám, megmondhatja nekik, hogy ez az úr a vőlegényem, Puybroche márki nevezetű francia száműzött, akinek Kelet-Indiában mesés birtokai vannak. Így azután mi akadálya sincs annak, hogy ma együtt ebédeljünk.
A fiatal hölgy végignézett a márkin, aki előkelő modorával határozottan imponált az embernek, és jókedvűen azt mondta:
- Jó ebédeljünk együtt, de előre figyelmeztetem, hogy én magam főzök, mégpedig elég szerényen. Valami pazar lakomát tehát ne várjon. Különben én is száműzött vagyok, orosz száműzött. Képzelje el, hogy egy Gubovszky hercegnőt nihilista üzelmekkel gyanúsítottak...
- Ki az a Gubovszky hercegnő? - kérdezte a márki ártatlanul.
- Én - mondta a fiatal hölgy leplezetlen büszkeséggel. - Nem hallotta a Gubovszkyak hírét? Közvetlen rokonságban vannak a Romanzoffokkal és naponkint öttől hatig megtalálhatók a gothai almanach 454. lapján.
- Az én családomnak is vannak ilyen hivatalos órái. A Puybroche-ok a keresztes háborúk legnépszerűbb alakjai közé tartoztak, és Duvalnál egy különös alakú filé az ő nevüket viseli.
Ezenközben megálltak a Napsugár utcában egy háromemeletes ház előtt.
- Lift? - kérdezte a márki gyanakodva.
- Nem lift - mondta a hercegnő derült mosollyal.
- Szívből örülök neki. Ki nem állhatom azokat a házakat, amelyekben lift van alkalmazva.
- Ön nem lakik liftes házban? - kérdezte a hercegnő, mialatt a lépcsőn fölfelé haladtak.
- Nem, kérem, én a kültelkeken lakom. Illetve lakunk, mert egy kedves jó barátommal közös háztartásban élek. Ennek a barátomnak a neve Stopp Jeremiás Hugó, ifjú korában ő szervezte a nicaraguai fölkelést, és most vezérőrnagyi ranggal vonult vissza a katonai pályáról. Itt kénytelen tartózkodni Budapesten, mert óriási pört folytat a nicaraguai állampénztárral, amely visszatartotta az ő kétmillió fontsterlingnyi nyugdíjilletményeit. Ennek a pörnek az elbírálására pedig valami különös véletlennek a következtében a budapesti VI. kerületi járásbíróság illetékes.
A hercegnő megállt a harmadik emeleten a 42. számú ajtó előtt.
- Itt lakom - szólt mosolyogva. - Lakásom ugyan nem valami fényes, de ez nem is lehet másként, hiszen bútoraimat a szevasztopoli helytartó elkobozta. Még csak arra kérem, hogy szobaleányommal ne beszéljen oroszul, mert szegény annyira ellágyul, ha szülőföldének a nyelvét hallja, hogy semmire sem lehet használni.
- Esküszöm, hogy nem fogok vele oroszul beszélni - mondta a márki, és két ujját az égnek emelte.
- Akkor kövessen, kedves márki.
A hercegnő egy kecses mozdulattal ki akarta nyitni az ajtót, de ez nem sikerült.
- Mi ez? - kérdezte megdöbbenve.
- Talán lement a szobaleány valahová?
- Az meglehet. Ebben az esetben a kulcs bizonyára a házmesternél lesz...
A házmester már jött is. Átadta a hercegnőnek a kulcsot és egy darabka cédulát, amelyről a hercegnő a következő irónnal írt sorokat olvashatta le: "Naccsága kérem, mivel régóta dós teccik leni a béremmel, elvitem mindent a lakásbul. Kezit csókolom Liszka. U. i. Az ebédet megettem."
A hercegnő hangosan fölkacagott, azután a márki karjába öltötte a karját, és vígan fölkiáltott:
- Mármost, kedves márki, vigyen el valahová ebédelni!
45. A Kerepesi út
Szeretlek édes Budapestem,
Te pajkos, kis kokott!
Mint a kacér lányt, kit bolondos
Szívünk már megszokott.
A sors, a sors bármerre űzzön,
Mindig eszembe jut
Legszebb utad, szép Budapestem:
A Kerepesi út.
Bár fényesebb a Váci utca,
A körút gazdagabb,
S a ragyogó Andrássy útnak
Lovagja több akad,
A szívem értök hevesebben
Dobogni még se tud,
De lázba hoz, gyönyörbe ringat
A Kerepesi út.
Mikor az aszfaltjára lépek,
Szememben könny fakad,
Édes gyönyörrel bámulom meg
A szürke házakat.
S nemcsak a szép ingerli lelkem,
De az is, ami rút,
Hisz boldogsága, büszkesége
A Kerepesi út.
Ez a tengernyi nép, e lárma,
E lázas fürgeség...
Úgy hallgatom e vad zsibongást,
Mint egy tündérmesét.
A gőzvasút kongó harangja,
A lassú lóvasút...
Ritkítja párját a világon
A Kerepesi út.
Új palotának ócska kunyhó
Kedves szomszédja itt,
Az út szegélyén sor-akácfa
Ringatja lombjait,
Szép Budapesten itten adják
A legtöbb randevút -
Száz masamódleány lakása
A Kerepesi út.
Az elején a büszke színház,
A közepén pedig
Sok-ablakos, mogorva kórház
Falát meszelgetik.
Végén sírásók tisztogatják
A temető-kaput,
Szakasztott mása életünknek
A Kerepesi út.
Szeretlek édes Budapestem,
Te pajkos, kis kokott!
Mint a kacér lányt, kit bolondos
Szívünk már megszokott.
A sors, a sors bármerre űzzön,
Mindig eszembe jut
Legszebb utad, szép Budapestem:
A Kerepesi út.
Te pajkos, kis kokott!
Mint a kacér lányt, kit bolondos
Szívünk már megszokott.
A sors, a sors bármerre űzzön,
Mindig eszembe jut
Legszebb utad, szép Budapestem:
A Kerepesi út.
Bár fényesebb a Váci utca,
A körút gazdagabb,
S a ragyogó Andrássy útnak
Lovagja több akad,
A szívem értök hevesebben
Dobogni még se tud,
De lázba hoz, gyönyörbe ringat
A Kerepesi út.
Mikor az aszfaltjára lépek,
Szememben könny fakad,
Édes gyönyörrel bámulom meg
A szürke házakat.
S nemcsak a szép ingerli lelkem,
De az is, ami rút,
Hisz boldogsága, büszkesége
A Kerepesi út.
Ez a tengernyi nép, e lárma,
E lázas fürgeség...
Úgy hallgatom e vad zsibongást,
Mint egy tündérmesét.
A gőzvasút kongó harangja,
A lassú lóvasút...
Ritkítja párját a világon
A Kerepesi út.
Új palotának ócska kunyhó
Kedves szomszédja itt,
Az út szegélyén sor-akácfa
Ringatja lombjait,
Szép Budapesten itten adják
A legtöbb randevút -
Száz masamódleány lakása
A Kerepesi út.
Az elején a büszke színház,
A közepén pedig
Sok-ablakos, mogorva kórház
Falát meszelgetik.
Végén sírásók tisztogatják
A temető-kaput,
Szakasztott mása életünknek
A Kerepesi út.
Szeretlek édes Budapestem,
Te pajkos, kis kokott!
Mint a kacér lányt, kit bolondos
Szívünk már megszokott.
A sors, a sors bármerre űzzön,
Mindig eszembe jut
Legszebb utad, szép Budapestem:
A Kerepesi út.
46.
A Markó-reál kisdiákjai akkorában kézről kézre adtuk Heltai Jenő legújabb kötetét, A hét sovány esztendő-t. Nagy lángolásunkban többen elhatároztuk, hogy most aztán végére járunk a dolognak, ha törik-szakad, testi mivoltában is felkutatjuk a nagy költőt. Nem volt könnyű eset. Egy szép napon Bíró Albert barátom, később önképzőköri írótársam, lelkendezve állított be hozzám:
- Megvan! - lihegte.
- Mi van meg?
- Heltai Jenő. Minden délután a Pannónia kávéház terraszán látható. Ujházi Ede mellett ül a főhelyen.
Rohantunk a Pannónia elé. Valóban ott ült a főhelyen, pontosan Ujházi mester mellett. És pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem. Jól szabott kék ruha, fénylő haja gondosan kettéválasztva, szép, lebarnult arcán a lelki előkelőség. Örültem, hogy visszanyerte a régi színét, mivel hogy a kórházi dalok idején nagyon aggódtam érte, amikor már azt üzente Katónak, hogy holnap este meghalok. Hál' Isten makkegészséges volt, öröm volt nézni, milyen ruganyosan állt fel az asztaltól és milyen huszáros, könnyű léptekkel indult a konflis felé, amellyel elszáguldott szemünk elől. Amikor a kocsira felszállt, még a hangját is hallottuk. Teremtőm, a költő hangját. Azt mondta: Lipót körút 13.
Ezentúl, ha lehet, még nagyobb gyönyörűséggel olvastuk az írásait, hiszen minden sorában a maga valóságában láttuk őt, az imádott írót, minden leírt szavában a szépen zengő, meleg hangját is hallottuk.
Néhány héttel később Bíró Albert merész ötlettel toppant be szüleim lakására. Felmutatott két kis noteszt, vadonatújat, üreset, és azt mondta:
- Ma megkezdjük az autogramgyűjtést.
A többit már tudtam.
Először Újházy Edének nyújtottuk át a noteszeket, ő volt az öregebb. A Mester ránk mordult: marhák, aztán beírta a nevét. Utána Heltai Jenőre került a sor. Ő nem szólt egy szót sem, barátságosan mosolygott ránk és ő is beírta a nevét: Szomory Emil.
Minden tiszteletem és kegyeletem Szomory Emilé, mégsem tudom, hogy éltem túl a csalódásnak ezt a vérfagyasztó pillanatát. Túléltem, amit abból tudok, hogy a Vas utcánál belerúgtam szegény, jó Bíró Albertbe.
Ezután másként kellett olvasnom Heltait, másként kellett elképzelnem. Minden sorában másként látni őt, minden szavában másként hallani... bevallom, nem ment könnyen.
Évekkel későbben egy városmajori villában Ignotus mutatott be Heltainak. Éreztem, újra kell kezdenem őt: szakítani egy régi elképzeléssel, megszokni egy új képet, új hangot. Nehéz lesz, gondoltam. Nem volt nehéz.
Néhány hónap múlva én is találtam egy szót, amelyben benne van minden szeretetem, tiszteletem, elmúlhatatlan ragaszkodásom. Ez az egy szó:
- Jánoskám.
47. Egy modern Donzsuán
Rataplan, a kitűnő alanyi költő a tükör előtt állt és hajfürtjeit hozta rendetlenségbe. Ő még azok közé a költők közé tartozott, akik az alanyi költészet külsőségeit (a fönn említett zilált fürtök, hanyag előkelőséggel megkötött nyakkendő, állandóan félig fájdalmas, félig gúnyos mosoly, álmodozó és szerelmért könyörgő tekintet) legalább is egyenlő értékűnek nyilvánítják magával a zsenivel.
E költők száma ma már igen csekély. A modern költők elsősorban tanárok, hivatalnokok, bankigazgatók, újságírók, földbirtokosok vagy adóvégrehajtók, akik e komoly minőségükben megengedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy néha az édes alanyi Múzsával enyelegjenek. A jó társaság ismeri ezt a bűnös viszonyukat, de nem beszél róla, mint általában a bűnös viszonyokról. Ők maguk a boldog szerelmesek diszkréten hallgatnak, a hajukat szépen lefésülik, a nyakkendőjük kifogástalan, a tekintetük pedig közömbösen siklik végig a theás csészéken és a sonkás, kaviáros sandwicheken. Óvatosan és komolyan beszélnek és lelkük mélyen határozottan, erősen gondolnak a rendes pályájukon való gyors emelkedésre és egy kitűnő, igen kitűnő, pénzügyileg szerfölött előnyös házasságra.
Rataplan abban a pillanatban, amikor a tükör előtt hajfürtjeit igazgatta, bizonyára nem gondolt a házasságra. A városban mindenütt azt beszélték róla, hogy borzasztó szerencséje van a hölgyeknél és akinek a nevét az övével kapcsolatosan emlegették, az búcsút vehetett a jó hírnevétől. Pedig a derék Rataplan sohasem beszélt a szerelmeiről, még csak nem is tiltakozott azzal a szemtelen szerénykedéssel, amely egyértelmű a hencegéssel. Az bizonyos, hogy a nők nagyon érdekelték, mindig az asszonyok körül forgott. Valami leereszkedő bizalmasság és gyöngéd lenézés volt a modorában, talán ennek köszönhetett mindent. Jelenleg éppen öt vagy hat leányba volt szerelmes, inkább hatba, mint ötbe, három szőkébe és három barnába. A tükör előtt való ténykedés szorosan összefüggött ezzel a szerelemmel, mert Rataplan éppen látogatóba készült: nem a hat ideál egyikéhez, hanem mind a hathoz, névszerint és ábécérendben A. B. C. D. E. és F. kisasszonyhoz. Ha meg kellett volna mondania, hogy melyiket szereti közülök legjobban, Rataplan bizonyára kínos zavarba jön. Azonban ezt a kérdést szerencsére senki sem intézte hozzá, még maguk az irigylésre méltó fiatal hölgyek sem, akik - valljuk meg őszintén - édes keveset törődtek a Rataplan szerelmével.
E hölgyek részint színésznők voltak, azonkívül pokolian erényesek, akik azt sem engedték meg a kitűnő alanyi költőnek, hogy féltékenyen gondozott körmöcskéjüket megcsókolja. Ő azonban nem sokat törődött a tilalommal, mert még a szájukat is megcsókolta, sőt a vállukat is, vagy beletemette a fejét a kibontott szőke és barna hajtengerbe és teleitta magát annak csodálatos parfümjével. Többet a derék Rataplan nem óhajtott, mert az ügy őt csak addig érdekelte, míg a győzelem kétséges volt. Eddig a pontig szenvedélyesen és vakmerően udvarolt - itt, amikor már nem kellett kudarctól tartania, szivarra gyújtott és visszavonult. Hogy szépen fejezzem ki magamat: beérte az erkölcsi sikerrel. A szerelem örökkévalóságának ez a titka - mondotta ő és hajfürtjeivel elkészülvén, lesietett a lépcsőn, hogy A. kisasszonynál tisztelegjen.
A. kisasszony a fekete osztályba tartozott, csak a szeme volt kék. Egy báró udvarolt neki, aki kiskorú volt de féltékeny és ha azt akarta mondani r, akkor előbb jó félóráig köhögött és azután azt mondta v. Mikor a derék Rataplan belépett A. kisasszony a jegesmedvebőrön feküdt és azzal mulatta magát, hogy a kis papucsaival egy Ámor-szobrot igyekezett eltalálni. Ezt ő szereptanulásnak nevezte.
- No lám - mondta a költő és leült a medvebőrre. Ma szép idő van - tette hozzá némi habozás után.
- Igazán? - kérdezte A. kisasszony érdeklődve.
- Becsületszavamra - mondta a költő komolyan és végigsimította az A. kisasszony fekete haját.
- Már megy? - kérdezte megint A. kisasszony.
- Igen, már megyek - mondta a költő és igen méltóságteljesen távozott B. kisasszonyhoz.
- Jó, hogy jön, mondták neki itt. Éppen elmegyek hazulról. Ha öt percig vár, lekísérhet a lépcsőn.
A kitűnő alanyi költő bólintott a fejével, leült egy karosszékbe és várt. B. kisasszony a szomszéd szobában öltözködött, az ajtó azonban nyitva volt.
- Ne merjen benézni - hallatszott hirtelen B. kisasszony hangja.
Rataplan tudta, hogy most már bátran benézhet, mert B. kisasszony ezt csak olyankor szokta mondani, mikor már elkészült a toileteével. Nyugodtan belépett tehát a szomszéd szobába, ahol még sikerült a B. kisasszony nyakára egy csókot nyomnia. Azután fütyörészve kisérte le a lépcsőn és ellenkező irányban nekivágott egy mellékutcának.
C. kisasszony szintén a fekete osztályba tartozott (a B. szőke volt), de ő viszont megmagyarázhatatlan rokonszenvvel viseltetett a bankárok iránt. Mikor a derék Rataplan a kisasszony előszobájában hatalmas bundát pillantott meg a fogason, rögtön tisztában volt azzal, hogy a kamatláb egyik előkelő képviselője ül odabenn. Mégis benyitott, mert úgy vélekedett:
- Legalább feszélyezni fogom őket.
És tüntető bizalmassággal foglalt helyet C. kisasszony mellett, megcirógatta a karját, a fülébe sugdosott, mialatt a kamatláb kiváló képviselőjének az arca gyors egymásutánban tükrözte vissza Magyarország nemzeti színeit. Azután onnan is elillant. Jókedvűen és keserűség nélkül érkezett meg D. kisasszonyhoz, aki kedves mamájának a jelenlétében fogadta, E. kisasszonyhoz, akinél egy kiváló műítészszel találkozott és F. kisasszonyhoz, aki fejfájásról panaszkodott. Ott egy forró kézszorítást váltott, itt egy csókot lopott az előszobában, emitt pedig gyöngéden megsimította az izzó homlokot és szelíden így szólt:
- Majd elmúlik!
Azután diadalmasan szívta be magát a friss februári levegőt, amelyben tavaszi áramlatok rezegtek és gőgösen így szólt:
- Én vagyok az a szerencsés ember, akinek hat szeretője van.
És amint végignézett a körülötte hullámzó sokaságon, maga is elhitte, amit mond. És egy igen komoly, sőt szomorú opera-áriát dúdolva, élénken kiszínezte a lelkében mindazokat a szépségeket, amelyeket ma délután e rövid látogatások alatt szerelmeinél észlelt. Mennyi gyönyörűségen ment keresztül e rövid pár óra alatt, mily különféléken és pazarokon, amikről a közönséges embernek sejtelme sincs. Amiben más csak biztatást, ígéretet, kacér játékot látott volna, az neki minden volt, a boldogság legmagasabb foka, annál inkább, mert utána sem a magnyugvás, sem a kiábrándulás nem következik. És kicsi szobájában esténkint lángoló versekkel magasztalta a szerelem mennyei kéjeit, irt az önfeledt és forró csókokról, a bizonytalanul védekező kezekről, az édes remegésről, amely megborzongatja a szerelmes testét és lelkét. És ha az alanyi Múzsa biztatta:
- Szorgalmas fiam Rataplan! Csak a balgák hanyagolják el a szebb illúzió kedvéért a szép valóságot - akkor Rataplan szomorúan lehajtotta a fejét és így szólt:
- Már késő! Nem merek csalódni!
És ha ilyenkor a Múzsa sajnálkozva nézett kedves fiára, ez titokzatos mosolylyal megvigasztalta:
- Azért ne sajnálj, édes alanyi Múzsa! A szomszédomban lakik egy kis varróleány. A haja, mint az érett búzakalász és a csókjai...
A többit súgva mondta el a Múzsának.
48.
Szeretlek, ahogy ember csak szerethet,
Sőt még azon túl is szeretlek én,
Ki téged mint én úgy szeretne, hidd el,
Nincs senki, senki a föld kerekén!
Igaz ugyan, hogy nem te vagy az első,
Kinek e szép frázist elszavalám, -
De még úgy soha senkit sem szerettem,
Mint téged, kedves kis varróleány!
Örök hűséget fogadnék, azonban
Te is tudod jól, hogy azt nem lehet.
Az ember ritkán ura a szavának
És oly kevés, amit ígérhetek.
Hű leszek hozzád két, három, négy hétig.
Sőt, ki tudja, még tovább is talán,
Ha hűtlenségem bölcsen megelőzve
Meg nem csalsz engem kis varróleány!
49.
Rettenetes cselekedetre szántam el magamat: fölcsaptam humoristának. Megmentettem az életemet, de milyen áron! Azóta, a szabadulás reménye nélkül a humor gályáján evezek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)