A mezőre épített emeletes pályaudvar váróterméből a hosszú peronra léptem. Álmos, füstös szemem egyszeribe könny lepte be, a csípős hajnali szél kapirgált arcomon. Örökkévaló havasok nyújtóztak átellenben felém, roppant hálószobájukból fenyőlehelet surrant ide, a forgalmi szemét és indóházbűz unalmába. Kinógattam az éjszakából magamat: élet és erdőségek köszöntöttek a távolból, jóreggelt kívántak, míg én kiszáradt, savanyú szájjal kényeskedtem, hogy kávét, vagy teát igyam-e. Közben már a nappal ügyei-bajai rohantak meg valahonnét, birokra keltek az idegek, izmok jóérzésével, ha hazaérek, tornyával áll a munka, de jó volna, mint gyermekkoromban, várni egy jótékony Répafit, aki a meséből segítségemre siet, hogy helyettem végezze a végeérhetetlent. Nini, ott jön is már, mekkora legény, a vékony köd, mely észak felé az éjszakát jelenti még, kísértetiesen növeli meg imbolygó alakját. Aztán mind kisebbedik, ahogy közelít, milyen ismerős a sapka, a sportöltözet, a buggyos térdnadrág, szálas termetén kiugró, kicsikerek hasa, most már a feje is látszik, csak a regebeli szakáll hiányzik róla. Alig ráncos, beretvált, hosszú arca, rezesedő sasorrával, kék szemével mindig mosolyogva fordul felém. Ó, be jó, hogy ő az, Gelenczey Tóni, a kedély óriása, aki elhessegeti puszta megjelenésével még az ördögök nagyanyját is!
- Hogy vagy, Bátyám?
- Köszönöm, jól. Nem úgy, mint a többi errevaló magyar! – és megszorítja kezemet. – Kolozsvárról jössz? –
S már benyúl egyik zsebébe, csecsemőkulacsot vesz elé, megkínál a fenyővízzel gyűszűnyi pohárból. Aztán még egy kortyot erőltet belém s végül maga is lenyel egyet. Megpendültem:
- Egészségedre ittam, bár látom, fölösleges!
- Hálistennek. Én nem hervadok, nem rozsdásodok.
- Pedig már a hatvanat taposod, ugy-e?
- Most kezdem a harmadik fiatalságot. Nem úgy, mint az a sok erdélyi magyar elgyengült férfierő!
Megvallom, nagyon szeretem Gelenczey Tónit. Olyan zajos és vidám, akár egy vasárnapi kugliparti. Kedves nekem, hogy minden társadalmi osztály ragaszkodik hozzá: a marosmenti mágnás „jópofának” mondja, a dzsentry mulatságot szimatol cimborás közelében, a lateiner telivér úrnak érzi ebben a szélhámosan gesztikuláló világban, míg legjobb szemmel a falusi kisgazda nézi, amiért meg se viselte a Nagyságos urat, hogy tíz esztendeje még a parkjába is belehasított a birtokfosztó reformtörvény. Máig emlegetik, mekkorát röhögött az agronóm, amikor arra a kérdésre, hogy van-e még Domnu Gelenczeynek valami megreformálni való belsősége -, Tóni bátyánk egykedvűen válaszolt: „Vóna még valamim, amire igazán ráférne a reform, de ahhoz maguk nem értenek. Egyetlen belsőségem maradt, - s a hasára ütött – azt kihasíthatnák még, a vakbelemet”. –
Kitörő örömmel szokta ezért a rendíthetetlenségért üdvözölni az öreget: rózsaszín viharfelleg, napfényförgeteg jut az ember eszébe, ha találkozik vele. A nyáron is, ott a peronon, két kezét előrenyújtva támadott:
- Gratulálok! Kiolvastam a lexikonból, hogy túl vagy a 40-en. Most aztán jobbakat írsz majd, svábnak ilyenkor már megjő az esze.
Én is megráztam a kezét:
- Olvastam a neved az újságban, végre a dolgozó magyar urak közt. Hallom, vagonszámra szállítod a marhát Bécsbe, a Szankt Marxra.
- Igen biz’ én, mégpedig személyesen.
- Hát ez komoly munkaeredmény. Hatvanéves korodban még találsz marhát, akin keresni lehet!
- Nono, Öcsém, lassan a testtel! Akár szállít az ember, akár ír, keresni csak a marhán lehet.
- A tömegárun, ugye? Te, persze, nem olvasol. Csak kártya -, vagy kottalapot. Hol a csellód?
- Nem hordom magammal. Szolgámnak, nekem is éppen elég hangverseny a marhabőgés a tehervonaton. Most ezen utazunk. Különben sem csellózok már.
- Elég kár. Hallottalak, ugyancsak tudsz.
- Csak tudtam. Magyar világban még hegedültem is. Aztán, hogy elhegedülte Szent Dávid a nótánkat, rátértem a mélyhegedűre. Költséges volt a brácsázás, azalatt vitte el az állam a birtokomat. Mind mélyebbre szállt a kedvem s mind mélyebb hangszert kedveltem. Az utolsó rossz gazdasági évek alatt már csellóra fanyalodtam, hogy végül is, a tavaszi nagy válság óta, nagybőgőre kapjak. Ha volna még morózusabb zeneszerszám, hát abba sírnám bele a bánatomat.
- Van is neked bánatod!
- Hja, hát én kimuzsikálom magamból. Ahogy te kiírnád, ha tudnád. csakhogy egész nemzedéked képtelen a jókedvre.
- Nem is igen van rá okunk.
- Hát nekem? Azért mégis döndítek néha egyest. Amolyan sírva-vigadósat.
- Éppen hallám. Azt mondta nagy szörnyülködve a kántor a faludból, hogy megduhajodva állad alá szorítod a kisbőgőt és úgy húzod el a gyergyói nótát:
„Bánat, bánat, csukros bánat,
Métt raktá’ szűvembe várat?” –
- A kántor mondta, Balázs Jani? A lecsferdi, hát még rossz híremet is költi kultúrkörökben? Mikor mondta ezt neked?
- Tán a tavalyelőtt. Meg volt botránkozva.
- Hiszem. Akkor még bárgyú volt és neked nagy tisztelőd.
- És most?
- Azóta kigyógyítottam. Olyan egészséges már, akár én. Most kezdi a második fiatalságát, mint te. Csakhogy reményteljesebben kezdi.
- Szóval, nem házasodik meg.
- Most készül effélére. Puliszka legény volt abban a korban, mikor az ilyet vaktában csinálja az ember. Úgy nézte a lányt, hogy az ne vegye észre, ájtatosan, mint a feszületet. A frontról jövet olyan pietista lett, hogy táncban is cukorfogóval nyúlt volna a fehérnép derekához. Aztán fordult ki a szeme a nagy pacifizmustól és egyfolytában erkölcsöt prédikált a házasságváró kisasszonyoknak. Az árgyélusát, mikor én olyan fiatal voltam, még a szalmakazal se nyughatott tőlem, ha egyszer puha volt és meleg! Hanem osztán most már nincsen baj! Mondom, hogy kikúráltam.
- Miből.
- A szeméremből. Az élhetetlenségből. A férfiatlan berbitélésből. Te, az olyan marha volt, az a Balázs Jani, hogy, ha nem olyan rideg, bátran elszállíthattam volna a Szankt Marxra. Tele volt égi malaszttal, türelemmel, mindig mosolyogva járt kelt a faluban, mint aki hálás a Föntvalónak azért a csudáért, hogy él még. A mások temetésén azonban olyan meghatóan énekelt, mint a halál reklámja. S ha mi panaszkodtunk, káromkodtunk, vagy átkozódtunk a mai helyzet miatt, azzal vigasztalt, hogy minden jobb, mint a háború. A gondviselés kitüntetésének hirdette ezt a sok történelmi megpróbáltatást és a legkisebb fizetés is kielégítette. Csalták a parasztok, a kurátor, a pap, még én is megrövidítettem. Meg is mondtam neki, vétek a kezére adni földi jószágot, föl akartam rázni, de hiába! Csak most a nyáron sikerült végre megnyitnom a szemét.
- Megrontottad?
- Tudod, nem nézhettem és nem hallgathattam tovább. Egyszer azt mesélte nekem nagy titokzatosan, hogy amint az ablakán kitekintett, - más rendes ember kinéz az ablakán – észrevette, hogy Etus – ez valami kacér molnárlány – mosolygott magában, mikor arra járt. „biztosan valami édes dologra gondolt, - tette hozzá Balázs Jani – alighanem csókolózott valakivel gondolatban...”
- Fülig pirulva, szinte ravaszul mondta el a kántorom ezeket, úgyhogy ki akartam ábrándítani:
- Az az Etus nem szokott egyedül csókolózni. Jól tudja az már, hogy csak kettesben lehet – mire olyan buta fölénnyel nevetett, hogy dühösen vágtam ki az igazat:
- Tudd meg, hogy Etus már az én szeretőm is volt! – Azt hiszed, fölháborodott Jani? Mint a bárányhimlő, olyan szelíd volt a fájdalma:
- „Tóni bácsi, minek dicsekszel? Nem lehet igaz, amit Etusról állítasz. Ismerem én ezt a lányt a vegyes dalárdából, gyönyörű alt hangja van. S ha nem volna olyan fiatal és én nem volnék meglett ember, azonkívül ha te helyeselnéd és ha Etus meg a falu is akarná, bizonyisten, feleségül venném!”
- Képzelheted, hogy megijedtem erre a fenyegetésre. Ilyen akut jóság kártékony, sőt fertőző a falura nézve! Faiskoláról fecsegett, mikor a község erdeit veszélyeztették a végrehajtók, keresztyén hosszútűrést ajánlott a türelmetlen bankuzsora idején, példálózott, hogy milyen jó, hogy megreformálták a birtokomat, legalább én is dolgozom, ha nem is éppen valami kegyes szakmában. És ami leginkább ingerelt: nem tudtam kifürkészni, hogy miféle szerelmi életet él? Akármilyen anyámasszony katonája, akkora háborús böjt után, ilyen szűk helyen, mint a mi falunk, egy magános férfi. –
- Hidd meg, Tóni bátyám, ez volt a baja, a szerelmi élet hiánya! Ismeri ezt a tudományt.
- A tudomány? Hiszen az volt a baj, hogy Balázs Jani volt a legtudományosabb ember, hogy éppen abból kellett kigyógyítani. De tudomány ide, vagy oda, kihez jár, miféle nőhöz, vagy ki jár hozzá? Vagy elég neki, ha Etus mosolyog a vegyes dalárdában? Leskelődtem utána, de zárva maradt a liliomkehely: komoly és megközelíthetetlen volt, nem ivott, nem udvarolt senkinek, nem kártyázott és nem káromkodott. Csak a falut bírálta kenetesen tizenkét év óta. Már-már prófétai jelleget öltött 1930-ban, olyanokat prédikált, mint Keresztelő János, mikor egyszer kijött utánam a kicsi vasúti rakodóhoz, ahol marháimmal éppen az indulást vártam. Ekkor telt bé a pohár. Balázs Jani lelkemre kötötte, hogy ha már így üzleteskedem, legalább vigyázzak magamra Bécsnek Bábelében, ne éljek ádáz, kicsapongó életet, gondoljak a falum népére, melynek, akárhogy is, de mintája vagyok. S miközben egy német ájtatoskönyvet erőltetett a zsebembe, az útra, arra kért, hogy vásároljak valami fehér, léleknemesítő regényt – hölgyek számára.
- Etusnak? – kérdeztem fölbőszülten.
- „Ha már kitaláltad” – bólintott. Erre kijöttem a béketűrésből. Megfogtam Balázs Janit a gallérjánál és béemeltem a marhakocsiba:
- Gyere, hadd hallják a többiek is – a vagonban! – kiáltottam rája és mivel nagy csörömpölve indult a vonat, nem eresztettem többé le, akárhogy kapálózott. Magammal hurcoltam Bécsbe. A második állomásnál már nem is ellenkezett, csak sóhajtott:
- „Mit akarsz velem Bécsben?”
- Meg akarom tapasztalni, igaz-e, hogy az ökör Bécsben is az marad?
- Először kegyesen pirongatott, volt mit hallgatnom útközben. Hogy erőszakos vagyok, nem jó keresztyén, hogy eldurvultam a foglalkozásomtól, tán még sózom is a marhát és megcsalom a bécsieket. Mi lesz otthon a magára maradt faluval, mert a papunk igen könnyelmű fiatalember, fürdőre jár, pedig nem is beteg. Vegyek példát a marháktól, mily szelídek azok és valami erdélyi poéta ódáját emlegette a tehénhez. Még segített is az állatokat kúrálni és dicsérte a mellettünk maradozó tájakat, láthatóan élvezte még a rázós szerelvényen is az utazást és jámborul elérzékenyedett az új határnál, ahol a praedestinációt magyarázta egy magyar vámtisztnek. Pesten személyesen vette meg a fehér regényt Etusnak és végül Bécsben az operába akart csalni. De én a „Beim Heurigen”-hez vittem sörözni, aztán éjszaka színhám címén a „Höllé”-be édesgettem. Reggelig ittam és itattam tündérek társaságában és magam is kábult fejjel vittem aztán a tökrészeg Balázs Janit egy bécsi orvosbarátom rendelőjébe.
- Hát ezt jól tetted. Szegény Balázs Jani típusa a gátlásos embernek. Freud szerint az ilyesmi –
- Nem hagyod a tótfenébe Freudot, meg a hóbortos gátlásait! Ezek afféle modern nyavalygások. Elvittem én a forgó gyomrú Balázs Janit egy fogorvoshoz, akiről azt hazudtam hogy á la Voronoff kezeli az embert. Mind bólintott émelygő barátom, de szót se szólt, hanem amint az orvos előszobájába értünk – hajnali nyolckor, üres volt a várószoba -, a jó meleg párnás széken azonhelyt elaludt. Erre én be se vittem az orvoshoz, hanem valami brosstűvel gyöngéden beleszúrtam a jobb combjába, hogy megvérezzen, azután – fölráztam. Kocsin szállítottam a gőzfürdőbe s miután ott kijózanodtunk és délutánig aludtunk, bevallottam neki, hogy – ne haragudjék és bocsásson meg! – én bizony beoltattam Voronoff módjára. Azt hitte,m megsértődik vagy megijed, esetleg ott hágy a faképnél. El is voltam szánva, hogy ha lármát csap, leleplezem az egész komédiát. De szó se róla, nem kellett. Sötéten nézett ugyan rám, aztán csak ennyit mondott:
- „Ez rád vall, ez a cselekedet, Öregem!”
- Öregem? – Hm, ezt még sohse hallottam tőle! Tegeződünk, igaz, de mégis, időtöltött vagyok hozzá képest és mondjuk úgy, ahogy volt: ő a kántor, én meg az – akármilyen végzett – földesúr. Engesztelő tekintetemre biztosított, hogy fölösleges volt őt beoltani, kár volt a heccért, mert ő mégsem olyan vén kujon még, mint némely fertálymágnás, vagy falukakasa. Megint csak hümmögtem, ahogy a kezelőorvosok szoktak: „Öregem, hecc, vén kujon, fertálymágnás, falukakasa” – semmi kétség, Balázs Jani engem, Gelenczey Antalt, sértegetni kezd. Most gyakorolja. Úgy látszik, Jani férfiasodik, hat már a Voronoff-kezelés.
- De hiszen –
- Tudom, hogy mit akarsz mondani. De az én közelségem, a sugallatom van olyan hatásos, mint akármelyik bécsi, vagy orosz zsidó majommirigy-kivonata. Bíztattam is, ingereltem, mint a gyermeket, hogy gorombáskodjék a páciensem. És büszkén mondogattam erélyének minden újabb megnyilvánulásakor: ezt mind tőlem tanulta! Le is húzta képemről a bőrt. Bécstől Pestid összekapott a gyorsvonati kalauzzal, az étkezőkocsi főpincérével, útitársakkal, a kupéban felejtette az Etus erkölcsnemesítő könyvét, helyette vett Pesten egy teljes Szabó Dezsőt. A magyar fővárosban megint leitattam – voronoffi oltás nélkül -, úgyhogy a román határig már katzenjammerrel házsártoskodott. A vámnál úgy pattogott, mintha ő volna az erdélyi tartományfőnök, aztán ócsárolta a CFR-t és elfelejtkezve arról, hogy az én költségemen utazik, úrszidalmazó részletekkel traktált Szabó Dezső műveiből. Kiderült, hogy nagyon is járatos a forradalom szólamaiban és az egész kisember egyszerre ki volt cserélve: olyan lett az eddigi simaszőrű, keresztyén egérke, mint egy pogány tüskésdisznó. S ahogy közeledett a honi vidékhez, mind szemtelenebbé vált. Vásárhely felé már fenyegetőzött, hogy elcsapatja a jegyzőt, mert az okmányhamisító, akit csupa kortespolitikából tűrnek meg a hatóságok és a velük némi érdekközösségben élő magyar körök. (Már gyanúsított a kedves.) Aztán szidta a bécsi várurat, hogy a szépkultúra bolondja, mialatt kirágják a bankárok a várfalat körülötte. Közben rázta az öklét: „Majd megmutatom én a falunak meg az egyháznak, hogy elég volt a tanítószipolyozásból, vagy fizetik a restanciát, vagy béperelem őket!” – és vasvillaszemmel nézett rám -, a kicsiny fekete ember, hiszen ismered! – mint egy parázsról szökött ördögöcske. Bajusza két hegye föl-alá táncolt a szája szélén, úgy nyelvelt felém?
- „Most vége a tizenkét éves szolgaságnak! Azt hiszed, hogy továbbra is én maradok a falusi „mester”, akit asztalvégre ültetsz harangszenteléskor? Tudni akarom, hogy mit csinált a Bank a felekezeti nyugdíjalappal? nem fizet a nemzet, én se fizetem adósságaimat, úgyis a nemzeti robot kevert beléjük, fizesse a nagyharang, akit föl tudtunk szentelni! Én azt hiszik ezek a románok, tette hozzá ég felé fordult arccal – hogy én megelégszem ezután a harmadosztályú állampolgársággal?!” –
- Mint egy hányás, úgy ömlött, lavinamódra szájából a húszéves keserűség, amit a fronton és azután nyelhetett. Masszírozni szerettem volna gyomrát és a begyit: mondjad csak, Fiam, el ne hallgass valamit, attól gyógyulsz, ha beszélsz! Így szeretlek, tetszik a nyílt férfiszó, nem amikor siránkozol! -
- Hát mondta is, mint az a Dante a maga poklát, még most is mind mondaná, ha nem érkeztünk volna meg a székelyek fővárosába. Ott kiszálltunk, mert onnan viszem haza hízlalóba a sovány marhát. Estére azért kerültünk megint teherkocsiba. Jani egész nap érdekemben civódott a hajcsárokkal, alkudozott a kupecokkal, mintha élelmességét akarta volna fitogtatni s amint éppen fölszálltunk a marhakocsiba, nagyot kurjantott: „Halló, Etus, erre vagyunk!” –
- Odatáncolt elénk a formás lyány, hogy őt is vigyük magunkkal haza. Balázs Jani komisz gyanúval mereszté szemét hol a lányra, hol reám: ha vajon nem előre megbeszélt randevú ez a találkozás? Én merő illemből a kocsi végén magasló fékbódéba szállásoltam Etust, aztán szalonnázni és kvaterkázni kezdtem Janival a dörgő, döccenő bagonyban, a csillagos nyári ég alatt. Vacsora után megtörli száját a kántor és fészkelődik:
- „Milyen kár, hogy az Etus könyvét elveszítettem. Különben” –
- Úgy van, Fiam, Szabó Dezső is megteszi a kívánt hatást... – Tudtam én már, hogy honnan fú a szél:
- Eriggy, vidd föl Etusnak a fékbódéba személyesen az ajándékot. De a szemed meg ne erőltesd a könyvvel a sötétben! –
Aztán csak hajnalban került elé Balázs Jani, amikor megérkeztünk a mi kis falunkba –
- Ne is folytasd, Tóni bátyám! Látom, sikerült Balázs Janiból bűnös embert faragni. Csakhogy ez nem voronoffi eredmény, hanem olyan bolsevizálás-féle.
Gelenczey Tóni megfenyegetett:
- Nono, kis hamis! Mióta hívod az egészséges embert bolsevistának? A kántor most készül házasodni.
- Na és -?
- Eltaláltad: nem a molnárlányt veszi feleségül. A jegyzőt megpiszkálta, megfélemlítette, de aztán állásából mégsem emeltette ki, mert annak egy jómódú rokona, egy naiv virágszál, aki még a Bécs előtti szelíd Balázs Janiba szeretett belé, lett a kántor menyasszonya. A fiatal papot a presbiterium előtt leckéztette a sűrű fürdőre járásért, de bocsánatot kért tőle, mikor az kijelentette, hogy csupán a sósvíz gyógyhatásáért megyen annyiszor Szovátára. A román hivatalnokokat, még a csendőrt is sakkban tartja makacs törvényidézeteivel és purifikátori hírével. Föltűnően szeret belejavítani az erdélyi románok román beszédjébe. Úgy kerülik már, mint a tüzet. Iskolájának új fedelet szavaztak meg azóta a hívek és a templomi orgonát megreparálták. A kurátort elcsapták és engem választottak meg egyházközségi gondnoknak.
- És Voronoff tud erről a sikeréről?
- Én is viccelődtem eleinte a Balázs Jani változásán és a megváltozott helyzeten. Hanem aztán most már nem tréfa a dolog. Balázs Jani lesz alighanem a megyei kisebbségi tanítók elnöke. Sörözés közben püspöke publicista műveiből vett idézetekkel bizonyítja szellemi fölényét a falu fölött, engem meg a szovjet sikereivel rémisztget. Igazad van, önző és komisz lett ez a székely, de csak annyira, amennyire kisebbségi sorsa kötelezi. Élvezet hallgatni, mikor falusi társaságokban tósztszerűen támad rám orozva:
- „Emlékszel, Nagyságos Gelenczey Antal, Gondnokom és Barátom uram, amikor Voronoffhoz kísértelek Bécsben? Hej, nagy Macher vagy Te! –„
Egyszerre éles gyanúval nézhettem Tóni bátyámra, mert mentegetőzött:
- Látod, ilyen lett a lókötő: ki hiszi el ma már, hogy ő szorult volna Voronoffra? Úgy tesz, mintha én –
- Na és mért nem világosítod föl, hogy ő se –
- Majd bolond leszek! Hadd zavarja föl a falut a tevékenységével. Tegye bírhatóvá ezt a sivárságot. És amilyen a tanító, olyan a község. Be kéne oltani ilyen képlegesen a kisebbségi politikust is, a gazdát, a bankárt, sőt még – s itt rám kacsintott – az írókat is. Mindjárt élet nőne itt a sok szó helyébe. Nem sokat adok Voronoffra, de ha fölválthatnám vele ezt a mi se-té-se-tova tehetetlenségünket a józan és küzdelmes kíméletlenséggel, hát menten lehozatnám a csudadoktort. Hanem sok is talán éhomra ennyi fecsegés. Gyere, menjünk reggelizni!
Az étterem előtt még belekaroltam Tóniba:
- Balázs Janitól is elkérdezhetem ezt a Voronoff-históriát?
- Ne szólj neki róla, kérlek. Gorombáskodni fog. Egyszer már célozgattam előtte, hogy semmi köze Voronoffhoz, mikor nagyon nyers lett egysmás dologban. Mikor meg egy miniszter kortesét kiszidta a laklásáról, váratlanul kiáltottam rá:
- Becsaptalak avval a Voronoffal!
- Pillanatra összezsugorodott, mint a régi Balázs Jani. De aztán kiegyenesedve legyintett és ragaszkodott új életének jogcíméhez: a felelősség hadd legyen rajtam azért, amit ő tesz. Mert tenni már akart és tudott is. Olyanná vált, mint a demokrácia: uraktól való az elmélete és az illúziója, aztán fölöslegessé teszi a nép szemében az urakat. Minket meg gyöngít, ha tényleg be vagyunk vele oltva.
- Szóval te valóban –
- Erről nem nyilatkozom. Mindig túlságosan aktív voltam. A marhaüzlet pangásán meg nem segíthet Voronoff se. A majommirigy-kivonat legföljebb Voronoff-utánzásra csábít: az ember folyton másokat is oltana. Pedig néha egy illúzióból nagyobb életerő keletkezik, mint a valóságból.
- Ahá, szóval Balázs Jani nem, de te –
- Mondom, hagyjuk ezt. Balázs Jani nem volt igazi próféta, alig várta már, hogy a prófétaságot abbahagyja. Én emeltem ki belőle. Kihívtam a belsejéből az egészséges kisember mintáját: egy kis itallal, utazással, nővel, az első jókedvvel, életörömmel és egy kis hazugsággal. Mindjárt úr lett rajta használatlan fiatalsága. De a hatvanon túl és ilyen leromlás idején -, eh, Voronoff!
És Gelenczey Tóni félrefordult. De csak egy pillanatra. Aztán karon fogott s egészen basszusra mélyült a hangja:
- Megéheztem. Ne hidd, hogy búsulok. Csak bánt, hogy unszol a lelkiismeret: Balázs Jani helyett most már legyek én a próféta? Kell a világnak az ilyen is! Igaz, hogy ő már rászolgált egy kis bőségre, én meg a lemondásra. De milyen volnék én szőrcsuhában? Ki is nevetnének. Mert a prófétákat fiatalon is csak szakállasan képzeli a világ. Hogy szakállal takarják a mellüket, hol az élet szerelme háborog. Én meg nem állok jót, hogy szakállasan is az egyetlen élet szépségéről nagybőgőznék...
(Forrás: Erdélyi Helikon 1933. jan.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése