2013. nov. 2.

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991): Között; Fák

Forrás: www.pim.hu

Van egy költemény, amelyben – egykor úgy éreztem – közvetlenül engem szólít meg. A reményhez című versben azon tűnődik, milyen lesz költői életművének utóélete, hogyan fog ítélkezni az az irodalmár, aki majd foglalkozik vele. „A filológus méri majd le részünk? / Kezével együtt sarjad már a kés? / S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk, / A feltámadás vagy a feledés?” Valamikor a születésem táján írhatta ezt a verset, és a hetvenes évek végén talált elevenembe a kérdés. Lehűtött. Vajon az élő utókort képviselem,  a kegyetlent? Kezem helyén sarjadó késsel sietek, hogy kimérjem – én mérjem ki, ne más! – a részt, amely őt az irodalmi emlékezetben megilleti?

Akár bevallja, akár nem: a filológus mindenekelőtt érzékeny olvasó. Hagyja magát meghódítani, s legfeljebb azután keres szakmai szempontokat. Így voltam az ő verseivel, egyszer csak beléjük szerettem.

De Nemes Nagy Ágnes nem csupán költő, hanem komoly versenytársa az értelmezőnek: saját életművének legjobb filológusa, kritikusa is. Lefegyverzően sokat tud: a világirodalom, a filozófia, az esztétika, a stilisztika, a verstan területén is ő maga adja a szempontokat, hogy megértsük költészetét. Úgyszólván elveszi a filológus kenyerét.

Az „objektív líra” kifejezést is ő hozta be a magyar irodalmi köztudatba. Ezt találta a legmegfelelőbbnek arra a költői látás- és alkotásmódra, amelynek egyik képviselője. Úgy látta, verseit nem könnyű megközelíteni, ezért elébe ment a kritikusoknak: „Szóval ezt az objektív lírát mint skatulyát szeretettel és gyöngéden átnyújtom a kritikusoknak, használják jó egészséggel. Jó az a háznál” – mondta egy interjújában a rá jellemző humorral. És ő beszélt eddig a legmeggyőzőbben arról is, milyen a vers, ha „intellektuális”.
Ha van elődje a magyar költészetben, akkor az leginkább Babits. És József Attila. De Nemes Nagy Ágnes költői nyelve még elődjeinél is tárgyiasabb.

A vallomásos lírát feltűnően kerüli. Sajátos „leíró” verseinek semmi közük a festőiséghez, inkább szavakba öntött szobrok, mondatba metszett-rajzolt grafikák. Ez a magyar nyelv súlyos, mint a tárgyaiban testet öltő öröklét némasága, és lendületes távlatú, vonalszerűen pontos, világos, mint a dolgok tere: az értelem. És levegős, és érzékletes.

Egy ilyen nyelvnek a közegében válik mindenekelőtt térszerűen vizuálissá és dinamikusan feszültté a világ Nemes Nagy Ágnes-i képe. A térhatás titka, hogy látomásaiban elsősorban nem színükkel, alakjukkal, hanem tömegükkel, súlyukkal hatnak a tárgyak. Színük, ha van is, leginkább a fehér, fekete, szürke, ezüst, füst- vagy hamuszín: az éles ellenpontozás vagy leheletszerűsödik, görnyed. ű árnyalás eszközei. Lírájában itt-ott valóban felragyog a sárga, tündöklik a kék is, de a föld, a homok, a kő, a fém s a hó foglalatában. tájainak egész élővilága néhány stilizált elemből, fákból, füvekből, egy-egy madárból, lovakból áll. és fái nem csupán magánosak, de legtöbbször lombtalanok vagy zúzmarába öltözöttek: hiányzik tehát képein a zöld. A barna, fekete törzs, a tar ágak vésődnek a térbe, s vasreszelékként nehézkedik a fű is. Nem az élő természet, a biologikum, inkább az ásványi lét, a néma anyag tömege, kiterjedése tölti ki versei világát, mégis valami különös dinamizmus hatja át őket. A tájban minden a gravitáció foglya. súlyosodik, támaszkodik, gyűrődik, görnyed. És ellenszegül, hogy szabaduljon: kinyúlik, feszül, ugrik, szökken. Az anyagszerűség élő tökélyének legkedveltebb jelképe itt a szobor. Ami súlyosodik: szoborrá faragott nehézkedés. Ami szökken: rajzba kihegyezett indulat. S bár a vers alanya közvetlenül nincsen jelen, e dinamizmus sejteti, hogy a kétirányú mozgás drámai feszültségét csupán a szemlélődő ember érzékelheti. Így a költeményeiben koncentrálódó gondolatiságot – ahogyan ő maga is mondja – a vers „arcának mimikája közli”.

Ez a végleges tömörség, csiszoltság jellemzi nem túl terjedelmes, ám annál színvonalasabb költői életművét. Gyermekverseiben azonban elszabadul a játékkedve is. Remek esszéiben pedig a bámulatos pontosság, a szellemes sziporka és az ízes humor páratlan ötvözetében gyönyörködhetünk.

×

KÖZÖTT

A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.

És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térdenállnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.

Az ég s a föld között.

A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –

A nap s az éj között.

A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –

Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei –

Az ég s az ég között.

A költői alkat alighanem a címadásban is megnyilatkozik. A Nemes Nagy Ágnes költészetével ismerkedő olvasónak bizonyára azonnal föltűnik a visszafogottság, az egyszerűség: a költő tartózkodik a tipikusan lírai, hangulatosnak tetsző verscímektől. életművében többnyire egyszavas, tárgyszerű, majdhogynem prózai címek sorakoznak, melyek előre sejtetik, hogy aki közvetlen vallomást vár, az csalódni fog. Tölgyfa, Fák, Madár, Vadkan, A gejzír, A formátlan, és sorolhatnánk még számtalan hasonlót: rendszerint ilyen, szűkszavúan leíró jellegű címet ad verseinek. És legjellemzőbb költeményeiben valóban egy-egy tárgy s az anyagi világ nyelvi megjelenítésén van a hangsúly. A vers alanyának jelenlétét csupán közvetve érzékeljük, anélkül, hogy egyes szám első személyben szólalna meg.

A Között ebből a szempontból a legjellemzőbb címei közé tartozik. Nem csupán szűkszavú, hanem – grammatikai mértékkel mérve – hiányos is, hiszen a névutó csupán főnévvel együtt, névutós szerkezetben tölthet be reális funkciót: a között, akárcsak az után, előtt, mögött vagy mellett csakis a viszonyba hozott tárgyakkal kapcsolatban válik eleven jelentésű nyelvi jellé. Nyelvtanilag hiányosnak tetszik tehát, ám ennek ellenére, pusztán egy elvont viszonyt jelölve is, képes utalni arra, ami (vagy még inkább: aki) nélkül nem létezhetne: az alanyra, aki e viszonyt felismeri. Felismeri-e avagy megteremti? Inkább az utóbbi ige illik erre. A között ugyanis, mint térbeli viszonykategória, elválaszthatatlan az alanytól, aki a térben áll, és adott helyzetéből a teret tagolni képes.

Tehát a címben – közvetve – máris jelen van az, aki rejtőzködik, a vers szubjektuma. A költemény egészének ismeretében pedig ráeszmélhetünk, hogy ez a térbelinek látszó viszony valójában az emberi léte és roppant feszültségeket sűrítő drámáját fejezi ki. Még pontosabban: a monumentális térélmény mozgalmas megjelenítése és az egzisztenciális alaphelyzetre – a között-re – eszmélő gondolat a versben egyenértékű jelentésmezőket alkot. A fent és a lent konkrét, tárgyias térvonatkozása – a látvány – és ennek a függőleges dimenziónak tapasztalaton túli, transzcendens vetülete – a látomás – egyidejűleg érvényesül a versben. És ugyanígy minden már konkrét tér- és idővonatkozás is – az ég és a föld, a nap és az éj stb. – elvont jelentéstöbblettel telítődik anélkül, hogy jelképpé egyszerűsödne.

Pompás, expresszív tájkép gyanánt is fölfogható, mely önmagában is lenyűgöző.

Ez a kettősség a Nemes Nagy Ágnes képviselte „objektív líra” természetéből is adódik. Miközben a versből kivonul a hagyományos alanyi költő, a különös érzékletességgel megjelenített tárgyi világ a költő érzelmeinek, de főleg gondolatainak látványos képletévé tárgyiasul. Nem véletlen, hogy a lírának ezt a típusát „elvont tárgyiasságnak” is nevezik: a képalkotásban ugyanis tetten érhető a költő igénye, hogy az érzelmi és az intellektuális tartalmakat minél súlyosabb, plasztikusabb tárgyi világból bontsa ki. Nem belevetíti őket, mint a szimbolista, hanem mintegy fölfedezteti bennük az elvont – rendszerint egzisztenciális – lényegösszefüggést, a tárgy és a gondolat korrelációját. Ám ez a vállalt intellektualitás sohasem válik egy tételesen megfogalmazható eszme hordozójává, többnyire inkább úgy hat, mint a versvilág sajátos atmoszférája.

Az értelem erőterének szuggesztív jelenlétét érzékeli az olvasó a Között-ben is. A három egységre tagolható költemény világos, feszes kompozíciójú – három rövid, hiányos, szentenciózus mondat alkotja belső határait, s mindegyik valamiképpen a megelőző szerkezeti egység ellentétes pólusait fogja össze: „Az ég s a föld között”, „A nap s az éj között”, „Az ég s az ég között”. Ugyanakkor valami roppant feszültség, a tájelemeket mozgásba hozó energia nyújtózik végig az egész – leíró típusú – versen, amely az igék viszonylag kis száma ellenére sodró dinamizmust áraszt.

Csupa hiányos, főnevesített (nominális) mondatból építkezik, melyek egymásra torlódva majdhogynem zaklatott dikció benyomását keltik.

A leíró kijelentések ebben az elliptikus grammatikai szerkezetben olyan indulattal telítődnek, amelyet nem magyaráz a látvány. Az indulat valami látványon túli titok kihívására válaszol, és az egész teret pattanásig feszíti a benne álló szubjektumnak a titokra koncentráló jelenléte. Szenvedélyes vágy ez, a megismerésé: ez a vágy ágaskodik az első szakaszban a megtapasztalt és tapasztalaton túli, a racionálisan felfogható és az ésszel „beláthatatlan” magasságok felé, de úgy, hogy a roppant szellemi igényt érzéki szomjúsággal elegyíti.

Az anyagi és a szellemi, a valóságos tárgyak és a képzelet tárgyai összeérnek, pompás képekben tűnnek át egymásba, mintegy modelljeiként annak a ritka tapasztalatnak, mikor a tudat a transzcendencia légterébe szippant, de anélkül, hogy titkát megfejthetné.

Mert – és ezt jeleníti meg a második szakasz – az ember foglya annak a lenti világnak is, melyet átjár a gravitáció ereje. Rabja a véges anyagi létezésnek, mely visszafogja, fékezi magasba szökkenő, az égi titkot ostromló energiáit. E súlyos anyagszerűséget jeleníti meg a második szakasz, mely személytelen, tiszta leírásnak tűnik, de benne minden tárgy a szemlélődő alany fürkésző tekintetét hordozza magán. Mintha kifinomult szobrászi képességekkel tapintaná a domborzat tömegét, kiterjedését, körvonalait: ez a figyelő tekintet  zökken a hegyek zárta horizont meredélyein, és ez pihen meg a domborulatok feszülését enyhítő völgyeken. A tájba beleviszi a súly, a mozgás tapasztalatát, a térbe az időbeliséget s a sziklába azt, amit a szikla nem, csupán az ember érzékelhet: az anyagnak és formának azt az identitását, amire vágyunk, de amit az ember sohasem birtokolhat. A „meszes csonttól körvonalig / kővé gyűrődött azonosság” így annak az értéknek a kifejezője, amitől meg vagyunk fosztva. Hiszen az ember lényege – a szellem – mindig túlcsordul a fizikai formán, amelybe záratott, és eredendően heterogén létezése bármely élettelen anyaghoz képest diszharmonikus.

„Az ég s a föld között” így a két pólus közötti egzisztenciális feszültség erőterévé minősül át.

A költemény következő nagy szakaszában az „alsó” pólus, a földi létünket meghatározó fizikai erők dinamikája bontakozik ki rendkívül expresszív képekben. A fényt és a sötétséget, a hőséget és a fagyot fenségesnek tetsző fizikai erőkként jeleníti meg, de ugyanakkor a végletek közt hasadozó anyag félelmetes mozgásának szuggesztív látomása érzékelteti a hasonló végletek közt hányódó, szorongó emberi lény parányiságát, gyengeségét. Az elliptikus szerkezetű, zihálóan szaggatott versmondat dikciója sejteti, hogy „a nap s az éj között” nem csupán „a fehér s a fekete mindennapos villámcsapása”, nem csupán az időt tagoló határ, hanem a fény és a sötétség metafizikai pólusai közt feszülő ember egzisztenciális határhelyzete.

A költeményben tárgyiasuló diszharmónia a harmadik egységben felfokozódik. A látvány feloldódik a látomás eksztázisában, mely a létezés terének függőleges és horizontális tengelyére feszített ember szenvedését metaforizálja. A végtelenbe kinyúló vertikális irány a szüntelen vágy, a metafizikai szomjúság feszültségét, a véges földi lét horizontját megszabó határ a bezártság, a determináltság súlyát hordozza. A versbeli mozgás függőleges és vízszintes tengelyének metszetére – mint egy keresztre – feszítve áll az ember, tehetetlenül, a titokkal szemben.

A költő nem beszél a titokról, ami kimondhatatlan. De ige nélküli, elliptikus mondatainak nehezéke kifejezi a titok súlyára eszmélő ember tehetetlenségét. A tavat szegélyező nád megkettőződése a víztükörben itt úgy hat, mint intő csoda, megfejthetetlen égi rejtjel: a lét titka – a magasságok titka. A fenti és a lenti ég, a tükör és a tükrözött platonista szimbólumként is felfogható.

A versbeli feszültség nem talál nyugvópontra. Létünk rejtélye talán örök rejtély marad, csupán egyetlen dolgot tudhatunk: nem e világi, „égi” eredetű.

 ×

FÁK

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

A Fák című költeményről van egy erdélyi történetem. A nyolcvanas években a kolozsvári Utunk – irodalmi hetilap – Versajándék című rovatába tőlem is kértek anyagot. Egyik kedvencemet, a Fák-at választottam, s amint az szokás volt, rövid, lírai hangvételű bevezetővel ajánlottam a lap olvasóinak. Sokáig nem jelent meg. Érdeklődtem, és szerkesztő barátom szűkszavúan csak ennyit válaszolt: nem megy. Ami azt jelentette, hogy kicenzúrázták.

Volt egy időszak, amikor nem lehetett anyaországi írókat publikálni, de most nem erről volt szó. A költemény, Nemes Nagy Ágnes verse lett nagyon „áthallásos” abban a közegben. Hogy miért? Bizonyára maga a vers is kifejez valamilyen, a diktatúráknak nem tetsző kiállítást. De hozzáadódott az a jelentéstöbblet, ami nekünk, kisebbségieknek külön üzenetként hatott: az erdélyi irodalom hagyományos szimbólumrendszerében ugyanis a fa közhelyszerűen az erkölcsi helytállás jelképe. És Tompa László, Reményik Sándor fajelképeket tartalmazó verseinek kódját kínálta ez a vers is, Nemes Nagy verse. A cenzor – nagyon egyszerűsítve – nyilván csak azt látta benne, hogy valaki a magyarországi költő verse által, rejtjelesen, a kitartásra buzdít.

A költemény valóban kínál egy ilyen olvasatot is, hiszen az utolsó sorokban ott az a bűvös helyhatározó, az itt, mely – eredeti jelöltjétől függetlenül – bármely társadalmi közegben azonos szerepet játszik: mindig a legközelibb, az éppen adott, az aktuális helyzetre utal. Egyszerű helyhatározónak tűnik, holott funkciója túlnő ezen. Az itt egy adott nyelvi közösség egyezményes utalása a helyzetre is,amelyben él, s éppen ezáltal hordoz ideologikus jelentést is. Hiszen az itt e közösség számára nem egyszerű helyhatározó, mely a fizikai teret jelenti, hanem társadalmi tér jelölése: a szociális, a politikai helyzeté is.

A Fák című vers utolsó sorainak itt-jét ezért joggal lehetett Erdélyre is vonatkoztatni, és miért ne, a magyar kisebbség helyzetére, akinek „kimondhatatlan tette” (egyszerűsítő olvasatban: helytállása) a télben is kitartó élet jelképében, a fában fejeződik ki. És ez az olvasat annál is inkább indokolt, minthogy a vers, ha nem is kisebbségi létben, de egy diktatúra körülményei között született, és eredeti itt-je föltehetőleg hasonló erkölcsi-ideológiai konnotációkat hordoz magában.

Ismeretes, hogy az adott korszakban Nemes Nagy Ágnes és az Újhold köre milyen viszonyban állt a hatalommal. Inkább a hallgatást vállalták, mintsem önmaguk föladását: a világnézeti elkötelezettséget. A „mozdulatlan elkötelezettség” Pilinszky által képviselt eszménye, a politikai széljárás közepette is rendíthetetlen személyiség ideálja ott sejlik benne. Nyilván ez az értelmezés is lehetséges.

Az első sor az egész költemény lényegének összegezése. Egy imperatívusz („Tanulni kell”) és egy furcsa vonzat („A téli fákat”) indítja el a verset. Provokatív ez a verssor. Mert az ember számára nem emberi, hanem növényi létformát állít követendőnek. Eszménynek tételezi a fa téli tetszhalálát, mely elrejti a tavasz ígéretét, a gyökerekben, hajszálcsövekben gyűlő életnedveket. Ez a vers nem a lázadás, hanem a türelem stratégiáját fogalmazza meg, mely az élet – e mindenek fölötti érték – megőrzésének egyetlen biztosítéka.

A második szakasz talányos. Értelmezhetjük úgy, mint a jó halál kegyelmének metaforáját. Hiszen a zúzmara fagyos kristályának halmazállapot-változása (füst, köd) a létből a nemlétbe való áttűnés zökkenőmentes útjaként, a békés halál jelképeként is fölfogható. A testi és a testtelen határsávján elidőző nyugodt tekintet fegyelmezetten néz szembe azzal, ami kikerülhetetlen.

Ez a fegyelem szabja oly feszesre a vers rövid, hiányos mondatait. A látvány és a meditáció szoros egységben bontakozik ki. Jambusainak átütő lüktetése majdhogynem ünnepélyes hanghordozást sugall.

Ezért, de nem csupán ezért, a fák mögötti világ különösen jelentőségteljesnek mutatkozik. A folyó, a vadkacsa, a csuklyás tárgyak mintegy a realitás és irrealitás határát jelzik. Hiszen a fák mozdíthatatlan függönye mögött a folyót inkább csak sejteni, mint látni lehet, s a „csuklyás tárgyak” is elrejtőznek a közvetlen tapasztalat elől a „vakfehér, kék éjszakában”. A kettős elrejtettségben – a fák mögötti sötétben – valószínűtlenül konkrét, és épp ezért titokzatos a vadkacsa dermedt teste. Különösen, ha tudjuk: vándormadár, s csak véletlenül heverhet itt a télben. Az egész szakasz a látvány és látomás között lebegteti a tárgyakat, mintegy a „rejtőzködve megnyilatkozó” Lét (Heidegger) metaforájaként.

Ha elfogadjuk azt az értelmezési lehetőséget, akkor a Fák példázatának létfilozófiai jelentésére tapinthatunk, az itt-lét és a Lét titokzatos viszonyára, a transzcendencia rejtélyére, mely elzárkózik az emberi tapasztalattól, és szorongást támaszt. A fa rendíthetetlen nyugalma ezért tűnik eszményinek. Létezésének harmóniáját nem feszíti szét a nyugtalanító önreflexió, talpig azonos önmagával: boldog. „Az én szívemben boldogok a tárgyak” – írja egy helyen Nemes Nagy Ágnes. A fák ennek a „boldog” egyensúlynak a megtestesítői, melyet anyag és forma viszonyában az ember – saját diszharmonikus létmódjához viszonyítva – hajlamos eszményinek tekinteni. A vers mindenesetre lenyűgözően szuggesztív kifejezője annak az emberi helyzetnek, melyet legtalálóbban egzisztenciális meditációnak nevezhetünk. Az intellektuális tartalom itt sem bontható ki tételesen, hanem, akárcsak másutt, ebben a versben is élményszerűen tárgyiasul: áttetszik a költemény anyagszerűen megjelenített világán, a megidézett tárgyak testén.

CS. GYIMESI ÉVA


(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése, a Móra Könyvkiadó 1995., 612-621. old.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése