Forrás: www.pim.hu
Van egy
költemény, amelyben – egykor úgy éreztem – közvetlenül engem szólít meg. A reményhez című versben azon
tűnődik, milyen lesz költői életművének utóélete, hogyan fog ítélkezni az az
irodalmár, aki majd foglalkozik vele. „A filológus méri majd le részünk? /
Kezével együtt sarjad már a kés? / S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk, / A
feltámadás vagy a feledés?” Valamikor a születésem táján írhatta ezt a verset,
és a hetvenes évek végén talált elevenembe a kérdés. Lehűtött. Vajon az élő
utókort képviselem, a kegyetlent? Kezem
helyén sarjadó késsel sietek, hogy kimérjem – én mérjem ki, ne más! – a részt,
amely őt az irodalmi emlékezetben megilleti?
Akár
bevallja, akár nem: a filológus mindenekelőtt érzékeny olvasó. Hagyja magát
meghódítani, s legfeljebb azután keres szakmai szempontokat. Így voltam az ő
verseivel, egyszer csak beléjük szerettem.
De Nemes
Nagy Ágnes nem csupán költő, hanem komoly versenytársa az értelmezőnek: saját
életművének legjobb filológusa, kritikusa is. Lefegyverzően sokat tud: a
világirodalom, a filozófia, az esztétika, a stilisztika, a verstan területén is
ő maga adja a szempontokat, hogy megértsük költészetét. Úgyszólván elveszi a
filológus kenyerét.
Az
„objektív líra” kifejezést is ő hozta be a magyar irodalmi köztudatba. Ezt
találta a legmegfelelőbbnek arra a költői látás- és alkotásmódra, amelynek
egyik képviselője. Úgy látta, verseit nem könnyű megközelíteni, ezért elébe
ment a kritikusoknak: „Szóval ezt az objektív lírát mint skatulyát szeretettel
és gyöngéden átnyújtom a kritikusoknak, használják jó egészséggel. Jó az a
háznál” – mondta egy interjújában a rá jellemző humorral. És ő beszélt eddig a
legmeggyőzőbben arról is, milyen a vers, ha „intellektuális”.
Ha van
elődje a magyar költészetben, akkor az leginkább Babits. És József Attila. De
Nemes Nagy Ágnes költői nyelve még elődjeinél is tárgyiasabb.
A
vallomásos lírát feltűnően kerüli. Sajátos „leíró” verseinek semmi közük a
festőiséghez, inkább szavakba öntött szobrok, mondatba metszett-rajzolt
grafikák. Ez a magyar nyelv súlyos, mint a tárgyaiban testet öltő öröklét
némasága, és lendületes távlatú, vonalszerűen pontos, világos, mint a dolgok
tere: az értelem. És levegős, és érzékletes.
Egy ilyen nyelvnek
a közegében válik mindenekelőtt térszerűen vizuálissá és dinamikusan feszültté
a világ Nemes Nagy Ágnes-i képe. A térhatás titka, hogy látomásaiban elsősorban
nem színükkel, alakjukkal, hanem tömegükkel, súlyukkal hatnak a tárgyak.
Színük, ha van is, leginkább a fehér, fekete, szürke, ezüst, füst- vagy
hamuszín: az éles ellenpontozás vagy leheletszerűsödik, görnyed. ű árnyalás
eszközei. Lírájában itt-ott valóban felragyog a sárga, tündöklik a kék is, de a
föld, a homok, a kő, a fém s a hó foglalatában. tájainak egész élővilága néhány
stilizált elemből, fákból, füvekből, egy-egy madárból, lovakból áll. és fái nem
csupán magánosak, de legtöbbször lombtalanok vagy zúzmarába öltözöttek:
hiányzik tehát képein a zöld. A barna, fekete törzs, a tar ágak vésődnek a
térbe, s vasreszelékként nehézkedik a fű is. Nem az élő természet, a
biologikum, inkább az ásványi lét, a néma anyag tömege, kiterjedése tölti ki
versei világát, mégis valami különös dinamizmus hatja át őket. A tájban minden
a gravitáció foglya. súlyosodik, támaszkodik, gyűrődik, görnyed. És
ellenszegül, hogy szabaduljon: kinyúlik, feszül, ugrik, szökken. Az
anyagszerűség élő tökélyének legkedveltebb jelképe itt a szobor. Ami
súlyosodik: szoborrá faragott nehézkedés. Ami szökken: rajzba kihegyezett indulat.
S bár a vers alanya közvetlenül nincsen jelen, e dinamizmus sejteti, hogy a
kétirányú mozgás drámai feszültségét csupán a szemlélődő ember érzékelheti. Így
a költeményeiben koncentrálódó gondolatiságot – ahogyan ő maga is mondja – a
vers „arcának mimikája közli”.
Ez a
végleges tömörség, csiszoltság jellemzi nem túl terjedelmes, ám annál
színvonalasabb költői életművét. Gyermekverseiben azonban elszabadul a
játékkedve is. Remek esszéiben pedig a bámulatos pontosság, a szellemes
sziporka és az ízes humor páratlan ötvözetében gyönyörködhetünk.
KÖZÖTT
A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.
És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térdenállnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.
Az ég s a föld között.
A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –
A nap s az éj között.
A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –
Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei –
Az ég s az ég között.
A költői alkat alighanem
a címadásban is megnyilatkozik. A Nemes Nagy Ágnes költészetével ismerkedő
olvasónak bizonyára azonnal föltűnik a visszafogottság, az egyszerűség: a költő
tartózkodik a tipikusan lírai, hangulatosnak tetsző verscímektől. életművében
többnyire egyszavas, tárgyszerű, majdhogynem prózai címek sorakoznak, melyek
előre sejtetik, hogy aki közvetlen vallomást vár, az csalódni fog. Tölgyfa, Fák, Madár, Vadkan, A gejzír, A formátlan,
és sorolhatnánk még számtalan hasonlót: rendszerint ilyen, szűkszavúan leíró
jellegű címet ad verseinek. És legjellemzőbb költeményeiben valóban egy-egy
tárgy s az anyagi világ nyelvi megjelenítésén van a hangsúly. A vers alanyának
jelenlétét csupán közvetve érzékeljük, anélkül, hogy egyes szám első személyben
szólalna meg.
A Között ebből a szempontból a legjellemzőbb címei közé tartozik. Nem
csupán szűkszavú, hanem – grammatikai mértékkel mérve – hiányos is, hiszen a
névutó csupán főnévvel együtt, névutós szerkezetben tölthet be reális funkciót:
a között, akárcsak az után, előtt, mögött vagy mellett csakis a viszonyba hozott
tárgyakkal kapcsolatban válik eleven jelentésű nyelvi jellé. Nyelvtanilag
hiányosnak tetszik tehát, ám ennek ellenére, pusztán egy elvont viszonyt
jelölve is, képes utalni arra, ami (vagy még inkább: aki) nélkül nem
létezhetne: az alanyra, aki e viszonyt felismeri. Felismeri-e avagy megteremti?
Inkább az utóbbi ige illik erre. A között
ugyanis, mint térbeli viszonykategória, elválaszthatatlan az alanytól, aki a
térben áll, és adott helyzetéből a teret tagolni képes.
Tehát a címben –
közvetve – máris jelen van az, aki rejtőzködik, a vers szubjektuma. A költemény
egészének ismeretében pedig ráeszmélhetünk, hogy ez a térbelinek látszó viszony
valójában az emberi léte és roppant feszültségeket sűrítő drámáját fejezi ki.
Még pontosabban: a monumentális térélmény mozgalmas megjelenítése és az egzisztenciális alaphelyzetre – a között-re – eszmélő gondolat a versben
egyenértékű jelentésmezőket alkot. A fent és a lent konkrét, tárgyias
térvonatkozása – a látvány – és ennek a függőleges dimenziónak tapasztalaton
túli, transzcendens vetülete – a látomás – egyidejűleg érvényesül a versben. És
ugyanígy minden már konkrét tér- és idővonatkozás is – az ég és a föld, a nap
és az éj stb. – elvont jelentéstöbblettel telítődik anélkül, hogy jelképpé
egyszerűsödne.
Pompás, expresszív
tájkép gyanánt is fölfogható, mely önmagában is lenyűgöző.
Ez a kettősség a Nemes
Nagy Ágnes képviselte „objektív líra” természetéből is adódik. Miközben a
versből kivonul a hagyományos alanyi költő, a különös érzékletességgel
megjelenített tárgyi világ a költő érzelmeinek, de főleg gondolatainak
látványos képletévé tárgyiasul. Nem véletlen, hogy a lírának ezt a típusát
„elvont tárgyiasságnak” is nevezik: a képalkotásban ugyanis tetten érhető a
költő igénye, hogy az érzelmi és az intellektuális tartalmakat minél súlyosabb,
plasztikusabb tárgyi világból bontsa ki. Nem belevetíti őket, mint a
szimbolista, hanem mintegy fölfedezteti bennük az elvont – rendszerint
egzisztenciális – lényegösszefüggést, a tárgy és a gondolat korrelációját. Ám
ez a vállalt intellektualitás sohasem válik egy tételesen megfogalmazható eszme
hordozójává, többnyire inkább úgy hat, mint a versvilág sajátos atmoszférája.
Az értelem erőterének
szuggesztív jelenlétét érzékeli az olvasó a Között-ben is. A három egységre tagolható költemény világos, feszes
kompozíciójú – három rövid, hiányos, szentenciózus mondat alkotja belső
határait, s mindegyik valamiképpen a megelőző szerkezeti egység ellentétes
pólusait fogja össze: „Az ég s a föld között”, „A nap s az éj között”, „Az ég s
az ég között”. Ugyanakkor valami roppant feszültség, a tájelemeket mozgásba
hozó energia nyújtózik végig az egész – leíró típusú – versen, amely az igék
viszonylag kis száma ellenére sodró dinamizmust áraszt.
Csupa hiányos,
főnevesített (nominális) mondatból építkezik, melyek egymásra torlódva
majdhogynem zaklatott dikció benyomását keltik.
A leíró kijelentések
ebben az elliptikus grammatikai szerkezetben olyan indulattal telítődnek,
amelyet nem magyaráz a látvány. Az indulat valami látványon túli titok
kihívására válaszol, és az egész teret pattanásig feszíti a benne álló
szubjektumnak a titokra koncentráló jelenléte. Szenvedélyes vágy ez, a
megismerésé: ez a vágy ágaskodik az első szakaszban a megtapasztalt és
tapasztalaton túli, a racionálisan felfogható és az ésszel „beláthatatlan”
magasságok felé, de úgy, hogy a roppant szellemi igényt érzéki szomjúsággal
elegyíti.
Az anyagi és a szellemi,
a valóságos tárgyak és a képzelet tárgyai összeérnek, pompás képekben tűnnek át
egymásba, mintegy modelljeiként annak a ritka tapasztalatnak, mikor a tudat a
transzcendencia légterébe szippant, de anélkül, hogy titkát megfejthetné.
Mert – és ezt jeleníti
meg a második szakasz – az ember foglya annak a lenti világnak is, melyet átjár
a gravitáció ereje. Rabja a véges anyagi létezésnek, mely visszafogja, fékezi
magasba szökkenő, az égi titkot ostromló energiáit. E súlyos anyagszerűséget
jeleníti meg a második szakasz, mely személytelen, tiszta leírásnak tűnik, de
benne minden tárgy a szemlélődő alany fürkésző tekintetét hordozza magán.
Mintha kifinomult szobrászi képességekkel tapintaná a domborzat tömegét,
kiterjedését, körvonalait: ez a figyelő tekintet zökken a hegyek zárta horizont meredélyein,
és ez pihen meg a domborulatok feszülését enyhítő völgyeken. A tájba beleviszi
a súly, a mozgás tapasztalatát, a térbe az időbeliséget s a sziklába azt, amit
a szikla nem, csupán az ember érzékelhet: az anyagnak és formának azt az
identitását, amire vágyunk, de amit az ember sohasem birtokolhat. A „meszes
csonttól körvonalig / kővé gyűrődött azonosság” így annak az értéknek a
kifejezője, amitől meg vagyunk fosztva. Hiszen az ember lényege – a szellem –
mindig túlcsordul a fizikai formán, amelybe záratott, és eredendően heterogén
létezése bármely élettelen anyaghoz képest diszharmonikus.
„Az ég s a föld között”
így a két pólus közötti egzisztenciális feszültség erőterévé minősül át.
A költemény következő
nagy szakaszában az „alsó” pólus, a földi létünket meghatározó fizikai erők
dinamikája bontakozik ki rendkívül expresszív képekben. A fényt és a
sötétséget, a hőséget és a fagyot fenségesnek tetsző fizikai erőkként jeleníti
meg, de ugyanakkor a végletek közt hasadozó anyag félelmetes mozgásának
szuggesztív látomása érzékelteti a hasonló végletek közt hányódó, szorongó
emberi lény parányiságát, gyengeségét. Az elliptikus szerkezetű, zihálóan
szaggatott versmondat dikciója sejteti, hogy „a nap s az éj között” nem csupán
„a fehér s a fekete mindennapos villámcsapása”, nem csupán az időt tagoló
határ, hanem a fény és a sötétség metafizikai pólusai közt feszülő ember
egzisztenciális határhelyzete.
A költeményben
tárgyiasuló diszharmónia a harmadik egységben felfokozódik. A látvány
feloldódik a látomás eksztázisában, mely a létezés terének függőleges és
horizontális tengelyére feszített ember szenvedését metaforizálja. A végtelenbe
kinyúló vertikális irány a szüntelen vágy, a metafizikai szomjúság feszültségét,
a véges földi lét horizontját megszabó határ a bezártság, a determináltság
súlyát hordozza. A versbeli mozgás függőleges és vízszintes tengelyének
metszetére – mint egy keresztre – feszítve áll az ember, tehetetlenül, a
titokkal szemben.
A költő nem beszél a
titokról, ami kimondhatatlan. De ige nélküli, elliptikus mondatainak nehezéke
kifejezi a titok súlyára eszmélő ember tehetetlenségét. A tavat szegélyező nád
megkettőződése a víztükörben itt úgy hat, mint intő csoda, megfejthetetlen égi
rejtjel: a lét titka – a magasságok titka. A fenti és a lenti ég, a tükör és a
tükrözött platonista szimbólumként is felfogható.
A versbeli feszültség
nem talál nyugvópontra. Létünk rejtélye talán örök rejtély marad, csupán
egyetlen dolgot tudhatunk: nem e világi, „égi” eredetű.
×
FÁK
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
A Fák című költeményről van egy erdélyi történetem. A nyolcvanas
években a kolozsvári Utunk – irodalmi hetilap – Versajándék című rovatába tőlem
is kértek anyagot. Egyik kedvencemet, a Fák-at
választottam, s amint az szokás volt, rövid, lírai hangvételű bevezetővel
ajánlottam a lap olvasóinak. Sokáig nem jelent meg. Érdeklődtem, és szerkesztő
barátom szűkszavúan csak ennyit válaszolt: nem megy. Ami azt jelentette, hogy
kicenzúrázták.
Volt egy időszak, amikor
nem lehetett anyaországi írókat publikálni, de most nem erről volt szó. A
költemény, Nemes Nagy Ágnes verse lett nagyon „áthallásos” abban a közegben.
Hogy miért? Bizonyára maga a vers is kifejez valamilyen, a diktatúráknak nem
tetsző kiállítást. De hozzáadódott az a jelentéstöbblet, ami nekünk,
kisebbségieknek külön üzenetként hatott: az erdélyi irodalom hagyományos
szimbólumrendszerében ugyanis a fa közhelyszerűen az erkölcsi helytállás jelképe.
És Tompa László, Reményik Sándor fajelképeket tartalmazó verseinek kódját
kínálta ez a vers is, Nemes Nagy verse. A cenzor – nagyon egyszerűsítve –
nyilván csak azt látta benne, hogy valaki a magyarországi költő verse által,
rejtjelesen, a kitartásra buzdít.
A költemény valóban
kínál egy ilyen olvasatot is, hiszen az utolsó sorokban ott az a bűvös
helyhatározó, az itt, mely – eredeti
jelöltjétől függetlenül – bármely társadalmi közegben azonos szerepet játszik:
mindig a legközelibb, az éppen adott, az aktuális helyzetre utal. Egyszerű
helyhatározónak tűnik, holott funkciója túlnő ezen. Az itt egy adott nyelvi közösség egyezményes utalása a helyzetre
is,amelyben él, s éppen ezáltal hordoz ideologikus jelentést is. Hiszen az itt e közösség számára nem egyszerű
helyhatározó, mely a fizikai teret jelenti, hanem társadalmi tér jelölése: a
szociális, a politikai helyzeté is.
A Fák című vers utolsó sorainak itt-jét
ezért joggal lehetett Erdélyre is vonatkoztatni, és miért ne, a magyar
kisebbség helyzetére, akinek „kimondhatatlan tette” (egyszerűsítő olvasatban:
helytállása) a télben is kitartó élet jelképében, a fában fejeződik ki. És ez
az olvasat annál is inkább indokolt, minthogy a vers, ha nem is kisebbségi
létben, de egy diktatúra körülményei között született, és eredeti itt-je föltehetőleg hasonló
erkölcsi-ideológiai konnotációkat hordoz magában.
Ismeretes, hogy az adott
korszakban Nemes Nagy Ágnes és az Újhold köre milyen viszonyban állt a
hatalommal. Inkább a hallgatást vállalták, mintsem önmaguk föladását: a
világnézeti elkötelezettséget. A „mozdulatlan elkötelezettség” Pilinszky által
képviselt eszménye, a politikai széljárás közepette is rendíthetetlen
személyiség ideálja ott sejlik benne. Nyilván ez az értelmezés is lehetséges.
Az első sor az egész
költemény lényegének összegezése. Egy imperatívusz („Tanulni kell”) és egy
furcsa vonzat („A téli fákat”) indítja el a verset. Provokatív ez a verssor.
Mert az ember számára nem emberi, hanem növényi létformát állít követendőnek.
Eszménynek tételezi a fa téli tetszhalálát, mely elrejti a tavasz ígéretét, a
gyökerekben, hajszálcsövekben gyűlő életnedveket. Ez a vers nem a lázadás,
hanem a türelem stratégiáját fogalmazza meg, mely az élet – e mindenek fölötti
érték – megőrzésének egyetlen biztosítéka.
A második szakasz
talányos. Értelmezhetjük úgy, mint a jó halál kegyelmének metaforáját. Hiszen a
zúzmara fagyos kristályának halmazállapot-változása (füst, köd) a létből a
nemlétbe való áttűnés zökkenőmentes útjaként, a békés halál jelképeként is
fölfogható. A testi és a testtelen határsávján
elidőző nyugodt tekintet fegyelmezetten néz szembe azzal, ami kikerülhetetlen.
Ez a fegyelem szabja oly
feszesre a vers rövid, hiányos mondatait. A látvány és a meditáció szoros
egységben bontakozik ki. Jambusainak átütő lüktetése majdhogynem ünnepélyes
hanghordozást sugall.
Ezért, de nem csupán
ezért, a fák mögötti világ különösen
jelentőségteljesnek mutatkozik. A folyó, a vadkacsa, a csuklyás tárgyak mintegy
a realitás és irrealitás határát jelzik. Hiszen a fák mozdíthatatlan függönye
mögött a folyót inkább csak sejteni, mint látni lehet, s a „csuklyás tárgyak”
is elrejtőznek a közvetlen tapasztalat elől a „vakfehér, kék éjszakában”. A
kettős elrejtettségben – a fák mögötti
sötétben – valószínűtlenül konkrét, és épp ezért titokzatos a vadkacsa dermedt
teste. Különösen, ha tudjuk: vándormadár, s csak véletlenül heverhet itt a
télben. Az egész szakasz a látvány és látomás között lebegteti a tárgyakat,
mintegy a „rejtőzködve megnyilatkozó” Lét (Heidegger) metaforájaként.
Ha elfogadjuk azt az
értelmezési lehetőséget, akkor a Fák példázatának létfilozófiai jelentésére
tapinthatunk, az itt-lét és a Lét titokzatos viszonyára, a transzcendencia
rejtélyére, mely elzárkózik az emberi tapasztalattól, és szorongást támaszt. A
fa rendíthetetlen nyugalma ezért tűnik eszményinek. Létezésének harmóniáját nem
feszíti szét a nyugtalanító önreflexió, talpig azonos önmagával: boldog. „Az én
szívemben boldogok a tárgyak” – írja egy helyen Nemes Nagy Ágnes. A fák ennek a
„boldog” egyensúlynak a megtestesítői, melyet anyag és forma viszonyában az
ember – saját diszharmonikus létmódjához viszonyítva – hajlamos eszményinek
tekinteni. A vers mindenesetre lenyűgözően szuggesztív kifejezője annak az
emberi helyzetnek, melyet legtalálóbban egzisztenciális meditációnak
nevezhetünk. Az intellektuális tartalom itt sem bontható ki tételesen, hanem,
akárcsak másutt, ebben a versben is élményszerűen tárgyiasul: áttetszik a
költemény anyagszerűen megjelenített világán, a megidézett tárgyak testén.
CS. GYIMESI ÉVA
(Forrás: 99 híres magyar
vers és értelmezése, a Móra Könyvkiadó 1995., 612-621. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése