Forrás: www.bbkvtar.hu
Egy hozzá
közel álló pályatársáról szólva használta e kifejezést: „önéletrajzi
nemzedéknek” nevezhetné a vele egyívásúakat s köztük természetesen önmagát is.
Verseiből,
nyilatkozataiból bízvást összeállíthatjuk az életrajzát. Nyomon követhetjük a
pestszentlőrinci szülőháztól és a diáksapkás gyerekkortól a különféle
szakmákkal próbálkozó inason át a világháborús munkaszolgálatig, a győri
újságíróskodástól a felelős beosztású írószövetségi tisztviselőig, az 1956 után
évekig szilenciumra ítélt munkanélkülitől a Szabó Ervin Könyvtár „legmagasabb
polcáig” – a könyvespolcot nevezte így, az egyéb „magas polcok”-nak szánt
iróniával -, és a Kortárs versrovatvezetőjétől az Új Tükör főszerkesztőségéig.
Ha valaki
sokallja ezt a középkori vezeklőcsuhába öltöztetett önportrét, lapozza fel a Kis magyar antológia című
paródiagyűjteményét; gondolom, ez ma már könyvritkaság, gyűjteményes köteteiben
nem adott helyt ironikus hajlama e termékeinek, de a könyvtárakban
megtalálható. Ez a kötet egy önparódiával végződik – címe: Egy névtelen görcs senki keserveiből. Nem mondhatni, hogy önmagával kíméletesebb itt, mint a
tisztelt és kevésbé tisztelt pályatársairól adott görbe tükörképekben. Az a
különös ebben a paródiában, hogy mulatságosan torzító szövegkörnyezetben
kimondja legnagyobb keservét s leghőbb vágyát. Csak négy sort idézek belőle: „Nekem a hír, dicsőség,k
higgyétek, néha fáj már. / Kisebb vagyok s szerényebb egy törpepapagájnál. /
Lelkem kín dúlja mégis, csak ordít, csak dörömböl: / lenni valakivé, kitörni
szűk körömből!”
Nézzük
meg, mit „rontott” paródiává. Mondhatni: élveboncolásszerű önvallomásait.
1955-ből való a Köznapi dolgok igézete, egyik leggyakrabban idézett sikerverse, mellyel
megjelenése melegében kihívta az akkori idők legfőbb irodalmi korifeusa, Farkas
Mihály haragját. Ebben a versben olvashatjuk: „Mert fogtam én a siker
pilleszárnyát, / s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább, / s maszattá
rondult ujjamon a hímpor, / mind kínná torzul, ami nem lett kínból.”
Azt
hiszem, a lényeg együtt van már: Benjámin László az a költőnk, aki
szociáldemokrata munkásköltőként jóhiszeműen besétált Rákosiék utcájába, megírt
néhány művet a hatalom szája íze szerint – ez akkor a saját szája íze volt
egyúttal, ezért mondom jóhiszeműnek -, és ezért kitüntették. Ezt a dicsőséget
érezte később elviselhetetlennek, tűrhetetlennek. pedig 1937 óta megírta azokat
a műveit is, amelyekkel a tényleges dicsőséget is megszolgálta volna. 1953 után
pedig még inkább megírta az igaziakat, amelyek éppen azzal, hogy mintegy
visszavonják azt a tucatnyi téves, rossz verset, mely 1948 és 1953 közt kijött
a tollából, és visszanyúlnak saját eredetükhöz – a szegénységben, veszélyek és
kockáztatások közepett írt fiatalkori művekhez -, válnak magas művészi
minőségükkel a lehető legértékesebb emberi dokumentumokká.
VÉRZŐ ZÁSZLÓK ALATT
Et ’sil était a refaire
Je referais ce chemin
Aragon
A magány, a dicséret, a szégyen,
a kétségbeesés, a remény,
a hitek, a hitegetések,
a kötéltánc a lét legperemén –
Micsoda keveréket
lökött is a végzet elém!
Mégis így egész ez az élet,
újra ezt kezdeném.
Csak ezt, csak ott, hol a nyurga
fiatalember, szinte kölyök,
akit, hogy lépjen az útra
örök árnyai s élő társai közt,
Petőfi patétikus ujja
s a maga szótlan esküje köt.
Fülledt a világ, bevetésre
sorakoznak a bombavetők,
hágókon a tankok elébe
zuhannak a büszke fenyők,
arcára borulhat az is, aki térdre
nem esik a Vezérek előtt.
Rábízva a puskacsövekre
a nagy érvek, a jós-jeligék –
a falakra, az uccakövekre
-
míg
bomba nem veti szét –
íródik a replika, rontva meg edzve
szorítja gyermeke? foglya? szivét
az a kényszeredett, az a hetyke
törvényen-kívüliség.
Az ember föllobbanva kiéghet,
menekülne is, üldözi rém,
próbálja a félelmet, vereséget,
de ha fölbukik is, a helyén.
Tűz is, korom is ez az élet,
újra ezt kezdeném.
Gyász-tollait hullatja az ünnep –
hova lettek már a hadak?
Gyere termő-tenyerű, vedd
a pörölyt, a vakolókanalat,
úgy kalapáld, úgy rakd fel a Művet:
hídfő a jövőnek, szikla-alap.
Hős-énekek kürtje, legendák
ideje támadt fel, csuka kor,
sorozatban készül a nagyság,
csak az ember süllyedt el valahol,
kileheli égi parancsát
az égő csipkebokor.
Egyenlőség? Szabadság?
Vakfegyelem és protokoll.
A magasba a mély beleszédül?
mindenki mindenki elárul?
divide et impera? – végül
az aljasságig belegyávul
aki a törvény fölé ül
aki a törvény alá hull.
A homlokon papi kaszt jegye, bélyeg,
ami csillag volt, ami fény –
Mit látott, mit ez a nép, hogy a szégyent
torkomig nyomta belém:
hányjam ki a mézet, a mérget,
éljek keserű kenyéren!
Kínjaiból-támadt ez az élet,
újra ezt kezdeném.
Hol a próbált szív, aki hitt, aki lázadt?
A Forradalom hol csavarog?
Éljen szeretett … a szavakban alázat,
ketrecben az elvek, az indulatok.
Mit az elv? mit a szív? csak a látszat!
„Az állam én vagyok!”
Hatalommal-vert buta gőggel,
vakon, süketen, konokan
cicázik a bika-dühökkel,
mit bánja, kit ér a roham –
a feldühödött se vigyázza: kit öklel,
azt sem, hogy a nyársba rohan.
Ki a bajnok, a zsoldos? a sértett?
a gödörbe az is meg ez is belefér
ha már darabokra esett a közérdek
mindenki magának itél,
elakad a szó, marad érvnek
megint csak a vér meg a vér.
Vádlottnak és ügyésznek
és tanunak álltam én
a perben, hol az ítélet
joga nem az enyém –
de az enyém ez az élet,
újra ezt kezdeném.
Szivárvány volt az a cél, kamasz álma?
Szesz gőze, rajongó vágy ködképe marad,
a lélek bódulata, hogy utána
keserűbben ébred a priccsen a rab?
Vagy a metán az, a sírok tétova lángja?
Lidérc csalogatja a vértanukat?
Vagy fényes az mégis, a lélek igazi napja?
Az ember, a mindig-megcsalatott, a zilált,
-
sebesült
hiteit, kínját se tagadva –
fölméri megint az utat,
nekivág,
gyeplőt vet az
indulatokra, szavakra,
hogy el ne riassza fiát.
Követi fiával a vérző
zászlókat a sírokon át,
a gyűlöleten,
fölolvad a mostani s új
sziveken,
s az áldozatok
test-halma fölé nő
virágaival az örök
szerelem.
A virág, a jövő… zavaros
a képlet,
eltéved az elme, a szem
sok kúsza jegyén,
de él még szívem régi
kamasz-hite – végleg
nem csalhat meg a
remény!
S akár koszorúzva kell
érnie véget,
akár a pokol fenekén.
lenni akar, amig él, ez
az élet –
elkezdem újra, el én!
Benjámin László életműve
jelentős részében önéletrajzi költészet. A Vérző
zászlók alatt is önéletrajzi vers. De több is annál: a történelemben élő
ember vallomása és döntése. Emberformáló társadalmi fordulatok határozzák meg
műfaját. A vers a nagy ellentétek verse. Műfaja rapszódia.
Címe köti a
mélyhagyományhoz. „Véres zászlók alatt lobogós kopiát / vitézek ott viselik” –
írta Balassi az Egy katonaének-ben.
Benjámin ezt megszemélyesítő metaforára váltja: a zászlók véreznek – az eszme sebeiről van szó. A megsértett eszméről, melyre
a költő fiatalon fölesküdött, és amely Petőfi szabadságeszméjére és a „piros
zászlókra” vezethető vissza (Egy gondolat
bánt engemet).
Refrénje, mely az újrakezdés gondolatát ismételgeti, s
amely a mottót visszhangozza, a francia ellenállás irodalmához köti. Magyar
fordításban, Illyés tolmácsolásában így hangzik: „És ha kezdhetném elölről /
Újra csak úgy kezdeném”. Az antifasiszta mozgalom mártírja, Gabriel Péri
emlékére írt Aragon-vers címe: Ballada
arról, aki dalolva állta a kínszenvedést.
Indítása a lelki
hangoltság, a közérzet szavaival előlegezi mindazt, amit három évtized alatt
végigélt a költő. A magány sokszor
megkísértette: a szellemi élet fórumaitól elszigetelt fiatal munkásköltő
életérzése ez; a férfié, aki a háborúban barátait veszítette el; aki ötvenhat
forradalmának bukása után ismét magára maradt. A dicséret az 1848 utáni, néhány éves felkapottságára utal. Szorosan
követi ezt a kétes dicsőség miatti szégyen:
későbbi vallomása szerint is legrosszabb verseiért kapta az elismerést. A kétségbeesés meg a remény is egy sorban ál: minél nagyobbak voltak reményei az
igazságos társadalomban, annál kétségbeejtőbbek a csalódásai. Hitét megcsúfolták a hitegetések; a lét legperemére jutott, mint Ádám a Tragédia végén. Ámul e szervülni nem tudó keveréken. S erre az
ámulatra csap váratlanul a refrén. „Mégis így egész ez az élet, / újra ezt
kezdeném.” Az egymással ellentétes lelkiállapotok felsorolása és a dacoló mégis szóval induló mondat megadja a
vers rapszodikus alaphangulatát. A mégis
a magyar líra kulcsszava: a szabadság költői a lesújtó tények ellenére emelik magasra a „veres”
(Balassi), a „piros (Petőfi) és a „vérző” (Benjámin) lobogót.
Csak a Petőfire
fölesküdött fiatalságában találja meg a kiindulópontot, ahonnét újra
elindulhat: ez az ő archimedesi pontja. Ezt érezteti a csak szó ismételgetése s a párhuzam az esküre emelt ujjú Petőfi és
önmaga közt. Petőfi „lobogóra írt” neve új zöngét is kapott az 1848-as példát
követő 1956-os forradalomban.
Önéletrajzi ihletésű a
bombavetők és a „hágókon a tankok elébe zuhanó büszke fenyők” képsora is:
Benjámin az Észak-keleti Kárpátokban sáncépítésre terelve teljesített
munkaszolgálatot. Az elzuhanó fenyők és az arcra boruló – noha meg nem alázkodó
– párhuzama a kegyetlen háborúnak kiszolgáltatott költő testi-lelki helyzetét
rajzolja ki.
Szemérmes
szűkszavúsággal beszél ellenállói múltjáról. Az utalásokkal megjelenített
élethelyzet így rekonstruálható: fegyveresektől fenyegetve, bombariadó idején
is végezte az ellenállók munkáját – a feliratfestést, mely replika volt a jobboldaliak hasonló módon, gyárfalakra, utcakövekre
pingált propagandaszövegeivel szemben.
Nem tudja, nem kívánja
eldönteni: gyermeke vagy foglya az ügynek, amelyet szolgált. Rontja is, edzi is a veszélyes feladat, s az a törvényen-kívüliség, melyet nem választott, hanem amit
rákényszerített a sors. Nem akar hősnek látszani. Csupán a hetyke jelző utal arra, hogy a veszélyes élet vonzotta is. Vas
István önéletrajzi regényéből is tudjuk, Benjámin bátran viselkedett a fasiszta
gyűjtőtáborban. De nem tagadja félelmét. Nem tagadja a kiégés, a menekülési vágy, a rémület és a vereség próbáit. „Bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy
tenmagad” – írja a Nem adhatsz többet
elégiájá-ban.
Mint akinek nem jut
ideje arra, hogy átadja magát a háború utáni gyásznak, sietve idézi fel az
újjáépítés lázas éveit. A jó nem tart sokáig: e reményteli időszak végén szinte
észrevétlenül harapódzik el az új diktatúra. Hősi legendákat kreálnak az új
vezérekről, mitikus alakokká növeszti őket a kultikus propaganda A szocializmus
nem ölt emberarcot, az eszme kilobban, mint az égi parancsot közvetítő égő
csipkebokor. Az égi s az égő alliterációja zenei egységet teremt. A „Hős-énekek
kürtje” a költőre is vonatkozik. A legendák idejéhez volt köze: ő is a kórus
tagja volt. Nem hallgatja el. A „sorozatban készül a nagyság” részben
önkarikatúra. Az eredmény: az eszmét, Petőfi emlékét, az Egyenlőség, Szabadság
elvét megcsúfoló „Vakfegyelem és protokoll”.
Szó eleji rímek és
anaforák fejezik ki a zaklatottságot és háborgást, mellyel a Rákosi-kort
jellemzi. A diktátorok sikerrel alkalmazták a Habsburgok hatalmi elvét: „oszd
meg és uralkodj”. Korszakbírálata további versszakokban mélyül el. A hamis
kiválasztottságot így jeleníti meg: „A homlokon papi kaszt jegye, bélyeg” – és
feltörnek a szégyen szavai. A „mézet, a mérget” szeretné kihányni, mellyel
megégette a kor, kisajátítván ifjúkori álmait arról, hogy a szegények hangadója
lehessen. Nem ad fölmentést magának. Sokat próbált szívvel, hittel harcolt egy
társadalomért, melynek nincs köze a Forradalomhoz. Nem a szabadság szült
rendet: „ketrecben az elvek, az indulatok” – rabság, alázat az alullévők sorsa,
s a vezérek az abszolutista uralkodó, XIV. Lajos hírhedt mondatát idézik
viselkedésükkel: „Az állam én vagyok!”
Következnek a vezéri
gőggel és butasággal kiprovokált forradalom képei. Képek a nép ellen forduló
eszközemberekről, a hatalom vak szolgáiról. Az elszabadult pokolról. Az
eredmény: halottak, halottak mindenütt. A zsoldos
és a sértett egyaránt belefér a
gödörbe. A végső érvet a vér mondja ki – mesteri a szójátékszerű
alliteráció. itt érezteti a költő, nem tudja folytatni a gondolatmenetet: „…
elakad a szó.” A tilalomba ütköző költő jelzi: nem mondhat el mindent. Az
intervencióról hallgatni kell.
Önvizsgálatra vált át.
Rapszodikusan sorjáznak az ellentétes minőségek, akár az első versszakban.
Latolgatja, milyen szerepet szánt neki a sors. Vádlott, ügyész és tanú egy
olyan perben, melyben az ítélet joga
nem az övé. Tudathasadással fenyegető állapot. Hiábavaló volt minden, amiért
kamaszkora óta lelkesedett? A társak áldozatvállalása, akik a vers írása körüli
időben hagyták el a börtönt?Mi volt a cél, mely felé elindult? A vértanúk
sírja, mely arcra buktatott holtakat takar?
Újabb kérdésre fordítja
a szót: hátha mégis jó a kitűzött cél, csak az emberi bűn, a hatalom és erőszak
terelte csapdába a felé haladókat? legyűri indulatait, megfegyelmezi magát. A
cselekvést, a jobbítást akarja fiára hagyni, nem a kétséget, a gyűlöletet. „Az
a harc, az a végső”: az Internacionálé
szavai. De ez a harc „fölolvad a mostani s új sziveken”. Eretnek módon fogja
fel az Internacionálé-t, a régi
szociáldemokraták és mai szocialisták módján. Elege volt a vérből.
Gondolatok, érzelmek
kötéltánca ez a rapszódia. Az örök
szerelem szépségét hívja segítségül, hogy erőt meríthessen belőle. Tétova,
gyöngének érzett hívás ez; virágait zavarosnak
ítéli. „eltéved az elme, a szem sok kúsza jegyén”. Elég az ifjúkori döntések
emléke – azt nem árnyékolhatja be semmik. A refrén ötödszörre variánsként
hangzik fel a vers végén, felkiáltójellel is jelezve a döntés határozottságát:
„elkezdem újra, el én!” Nem a súlyosan megítélt hibákat követné el újra. Az
emberi életet vállalja mindenestül. Mindenekfölött a fiatalságot. A magáét és
az ú nemzedékekét. Az egész létezés váltólázas, hideget-meleget váltogató
valóságát vállalja. Ezért több ez, mint politikai vers. Végső mondatában három
szó is az életet hangsúlyozza: „lenni akar, amíg él, ez az élet”. Hamleti
kérdésre válaszol e sor, előkészítvén a döntést, mely a végső refrénben a
korábbi változatok föltételes módját („újra ezt kezdeném”) állításra cseréli:
„elkezdem újra, el én!”
A gondolatok lázas
ritmusa, az ellentétes indulatok váltakozása, kétely és pátosz vitája s a
makacsul ismétlődő refrén kirajzolja a rapszódia karaktervonásait. A
daktilusokat anapesztusokra váltogató, hol emelkedő, hol ereszkedő sorfajták
zeneileg is rapszodikussá teszik a verset. Megiramodnak azok a részek,
melyekben a négymorás verslábak hosszú szótagját rövidre cseréli; legalább tíz
ilyen megoldást találhatunk. Rímbeosztása az egy-egy versszakon végigvitt
keresztrím elvét követi, öt nyolcsoros és tizenkét hatsoros szakaszban. Oldás
és kötés együttesével is kifejezi viszonyát a szabadsághoz.
Rapszódiaként is a
tiszta értelem verse ez. Helyt ad a mámornak, révületnek, indulatnak, fel is
fokozza ezeket – mégis az ész irányítja a művet. A költői képek viszonylag
ritkák, de nagy kisugárzásúak. Ellentétekre, párhuzamokra, ismétlésekre,
kérdésekre és válaszokra, váratlan váltásokra épül a vers, nem szabad
asszociációkra. A látomást az emlékezet és a fogalmi elvonatkoztatás tereli. A
kompozíció a szertelenség ellenére az egyenletes fokozáson nyugszik, továbbá a
refrének állomásain, a tizenkettedik szakasz után bekövetkező törésen, a
nyomában járó két új versszak tétova hangulatán s a bizonytalanságon úrrá levő
záró szakaszon.
Csanádi Imre Az 56-os évre című költeménye mellett ez
a legjelentősebb ötvenhatos vers, amely itthon napvilágot látott. 1962
márciusában jelent meg az Új Írás
márciusi számában. Tekintélyes ideológus kommentárja kísérte a művet. Arról
szól, hogy miért nem méltó Vörösmarty és más klasszikusaink történelemfelidéző
verseihez. Talán ez a dorgálás volt az ára annak, hogy megjelenhetett. Nem
lehetett szó nélkül hagynia a hatalomnak, hogy e művel 56 mártírjai megkapták
az első nyilvános itthoni főhajtást.
ALFÖLDY JENŐ
(Forrás: 99 híres magyar
vers és értelmezése, a Móra Könyvkiadó 1995., 588-597. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése