Forrás: http://www.vers.hu
A kiváló költő és műfordító a Nyugat harmadik nemzedékének
egyik legeredetibb képviselője. Az 1930-as évek végén megjelent első kötetét a
vidéki ismeretlenségből küldi Budapestre, s egy csapásra olyan költőtársak
elismerését és befogadó barátságát nyeri el, mint Takáts Gyula, Vas István,
Jékely Zoltán és Weöres Sándor; a Nyugat és a Magyar Csillag munkatársa lesz.
Költői pályáján mégis lassan, akadályoktól hátráltatva halad előre, 1970-ben
(már közel hatvanéves!) még csak harmadik önálló verskötete lát napvilágot.
Innentől kezdve azonban – a tőle nem idegen sportnyelven szólva – káprázatos
hajrába kezd, tíz-egynéhány év alatt több verset ír, mint az addigi csaknem
negyvenben. E páratlan kései termékenység elementáris szellemi megújulás
kísérője, a költő arcot vált, kötetről kötetre más-más aspektusát villantja föl
sokoldalú tehetségének, más-más rétegét tárja föl a személyiség tartalékainak.
Aki kortársként élte meg ezt a metamorfózist, biológiai és szellemi csoda
szemtanújának tudhatta magát.
Egerben született, polgári családból; apja a második
világháború idején néhány évig a város polgármestere volt. Kálnokyt ambivalens
kapcsolat fűzi Egerhez: emlékezete ezernyi „szivárványló” képet, alakot,
hangulatot, helyi anekdotát őriz meg a benyomásokra legfogékonyabb gyermek- és
ifjúkorból, amelyet ott töltött, de az unalmas kispolgári társadalmi élet, az
erkölcsi bigottság és a szellemi tompaság taszítja. Jogi tanulmányokat végez,
befejezésük után néhány évvel a fővárosba kerül, a Belügyminisztériumba.
Fiatalon az irodalmon kívül a sportban tűnik ki, de 1932-33-ban kiújul
gyermekkori fertőzéses tüdőbetegsége. 1942-ben súlyos operáción esik át, hét
bordáját távolítják el, aminek a következményeit hosszabb-rövidebb
megszakításokkal élete végéig viselnie kell. A háború éveiben minisztériumi
tisztviselőként önzetlenül és bátran siet az üldözöttek védelmére. Az 1948-
körüli ideológiai, társadalmi és politikai fordulat után mégis kirekesztik az
irodalmi életből. „1948 és 1968 között szinte csak fordítottam” – mondja később
némi túlzással, s bár műfordításai a műfaj legmagasabb színvonalán állnak, és
szerves részévé váltak az életműnek, Kálnoky sokáig keserülte, hogy rendelésre „buzgón
töltögette / saját vérét idegen szellemekbe”. Első házasságának felbomlása,
szerelmi csalódások, más magánéleti gondok is a világ rosszul berendezettségének,
emberellenes erők uralkodásának, a szellem kiszolgáltatottságának,
magárahagyottságának gondolatát erősítették benne. Közérzetének baljós
sugallatai – filozófiai és természettudományi olvasmányoktól támogatva –
pesszimista létbölcseletté szilárdultak. Említett költői megújhodását és
világszemléletének átszíneződését a hatvanas-hetvenes évek fordulójától
életrajzi tények is motiválhatták: lakásgondok megoldódása, egészségének
időnkénti javulása, szeretete második felesége és unokája iránt. Ha későn is,
de megérte a méltó kritikai fogadtatást, a „hivatalos” elismerést s főleg azt,
hogy az olvasók népes táborát sikerült meghódítania a maga lírája s közvetve az
egész magyar költészet számára.
Elemzésre kiválasztott verse a második nagy korszak, az
utolsó másfél évtized terméséből való, 1978-ban keletkezett.
×
EGY RÉGI SÖRTALP PALEOGRÁFIÁJA
Valamelyik
napon vagy valamelyik éjszaka, álmomban,
betértem a Délbudai Vendéglátóipari Vállalat
-
ha egyáltalán létezik ilyen nevű vállalat -,
vagy talán egy gebines-falatozó teraszára
-
honnan származik ez a szó: „gebines”?
-
Ezt még senki se tudta nekem megfejteni,
azaz etimologice megmagyarázni -,
ahol is sört rendeltem, amit legnagyobb meglepetésemre
egy réges-régi sörtalpra tett le asztalomon
egy se fiú, se lány, vagyis öltözetéről és hajviseletéről
föl nem ismerhető nemű, fiatal emberi lény.
Ilyet se láttam vagy harminc év óta,
ilyen sörtalpat, amilyet nem fognak soha többé gyártani,
aminőt nem fognak soha látni unokáink,
legföljebb a sör-, bor-, pálinka-múzeumban,
ha lesz valaha ilyen intézmény.
E kerek, papundekli sörtalp emlékeztetett a vele egykorú,
arzéntartalmú légyirtó papírra,
amilyet annak idején a tiszazugi méregkeverő asszonyok
vízben áztattak ki, majd a vizet
pogácsába, buktába sütötték, s ezen a módon
hallgattatták el végleg sopánkodó, beteg anyósukat
avagy nagytermészetű férjüket.
De hagyjuk őket, hiszen róluk különb riportot írt
Móricz Zsiga bátyánk annak idején
a Nyugat hasábjain, 1930. február elején.
Visszatérve a sörtalpra, közepén még látható volt a kecskebak, a
Dréher-féle baksör emblémája,
helyesebben, nem volt már látható,
legföljebb odaképzelhette, aki valaha látta,
és máris eszembe juttatta a fosszilis lelet
egyik kiváló barátomat, aki ma főszerkesztő és egyetemi tanár,
de 1945 végén vagy 46 elején
az inflációs nyomor célbavenni kényszerítette
a sörgyár nem megvetendő összegű pályadíját e reklámversikével:
BÁNAT ELLEN ŐSI
HAGGENMACHER ŐSZI SER.
A pályadíjat elnyerte, de alkotását nem használták fel a sörgyár vezetői
Nyilván idegenül csengett fülükbe
a patinás „ser” szó. Igaz, írhatta volna így is a szerző:
BÁNAT ELLEN ŐSI SZÖR
HAGGENMACHER ŐSZI SÖR.
De – sajnos – Debrecenből jött, nem Szögedéből,
s ha onnan jön, akkor meg a tájszólás miatt lett volna baj,
hiszen a szőrözők száma azidőtájt
népesebb volt, mint a sörözőké,
mivelhogy a sör pénzbe került.
Mindegy! Fő, hogy megmentettem a feledéstől
egyetlen, általam ismert költői művét,
mert barátom nem pályázott dalnoki babérokra.
Mellesleg szólva, bárcsak sok ilyen
mulatságos verset olvashatnánk manapság!
De ez is mellékvágány! Firkált ugyanis arra a sörtalpra
valaki… valaha… valamit…, de a régi átázások nyoma,
a sok ráfröccsent sör, bor s az elillant pörköltszaftok foltjai annyira
elmosták már az írást, hogy akképp görnyedtem fölébe,
mint az egyiptológus a palimpszeszt fölé.
(A palimpszeszt olyan pergamentlap,
amelyről letörölték a régi szöveget,
hogy helyébe újat írhassanak;
eszerint a papírtakarékosság dívott már a fáraók korában is.)
Bocsánat, hogy megmagyarázom, amit szinte mindenki tud,
noha a tudás egyelőre nem tartozik a státus-szimbólumok közé.
És szellem keringett föl a söröspalackból,
egy régi hentesmester szelleme,
akiről nagyapám mesélt, mikor térdére ültetett
-
de miféle nagyapa? hisz mind a kettő meghalt
még születésem előtt… -
szóval, nagyapám mesélte, hogy ezt a régi hentest
tönkretette az ital és a kedvezőtlen üzletmenetel,
s megtakarítandó a boltbért, gyomrán dobkályha formájú gyorsforralóval,
melyet nyakába szíjazott,
járta a múlt század végén az egri utcák éjszakáját,
s ha a kódorgó korhelyek vagy bálból hazatérő úrfiak
kurjantották nevét, előbotorkált a keskeny érsek utca,
a Szent János utca vagy a Kaszinó utca girbe-gurba házsorai közül,
és szolgált főtt kolbásszal, virslivel, tormát, mustárt is adva hozzá,
és ropogós zsömlét, mivel akkoriban hallgattak még a fegyverek,
viszont a zsömlék még ropogtak.
De a sörtalp nem vallott róla sem.
Nem mondta el, hogy virágzott föl már nem létező üzlete.
A rég szem elől vesztett tárgyat bepiszkolták meg nem tisztíthatón.
Nem mondta el, mikor rontottam el az életem
vagy mint lendíthetnék hátralevő napjaimon.
Lehet, hogy az örök ifjúság titkát írták föl reá,
hisz ifjúságomból dobták elém láthatatlan kezek.
Közben a nap gyorsan aláhanyatlott.
A sordíj csigalassan vánszorgott fölfelé.
Két ars poetica
érvényű nyilatkozatot idézünk Kálnokytól, mindkettőben ugyanarról beszél, de
másképpen. „Költészetem középpontjában az a hősies küzdelem áll, melyet az
emberiség folytat a világegyetem meghódításáért, a nyomor, a betegség, a halál
megsemmisítéséért” – így szól az egyik. – „Attól tartok, az arat sikert, ami
mulatságos – mondja máskor -, a költészettől elidegenedett olvasótábor
visszahódítására csak akkor számíthatunk, ha nem feledkezünk meg arról, hogy a
művészetek célja eredetileg a gyönyörködtetés, a szórakoztatás, sőt a
mulattatás volt.” Keresve se lehetne ellentmondást találni a két kijelentés
között. Az egyik a költészetről és hivatásáról szól, a másik a befogadásról és
az azt megkönnyítő, elősegítő eszközökről. Az érett Kálnoky mindkét szempontra
minden korszakban figyelt, legföljebb nem egyenlő hathatósággal. A feladat
egzisztenciális és morális komolyságát sohasem tévesztette szem elől, de az
olvasóközönség képességének figyelembevétele és rugalmas beépítése a költői
stratégiába: inkább a Farsang utóján-nal
kezdődő s az Egy magánzó emlékiratai-ból
című ciklussal áttörő későbbi periódusban válik szemléletmeghatározóvá. A
pokoljáró vonásai lassan egybemosódnak a clownéival. Ha kell, mesél,
bölcselkedik, anekdotázik; a „szép”, ékítményes versideállal nem szakítva,
puritánabb, nyelvileg, stilisztikailag dísztelenebb verstípusoknak is helyet
ad. Költészete (egyik vonulatában) elbeszélő és leíró jelleget ölt, a
versjelentést a humor, az (ön)irónia, a paródia akusztikájára számítva teszi
többértelművé, versbeszédét a prózához közelíti, de ama „hősies küzdelem” akkor
is a középpontban marad, ha a szertartást egy „koporsókísérő bohóc” mutatja be.
A „sörtalpas”
vers olyan ciklus záró darabja, amely részint a későbbi költő gyermekkoráról,
részint szülővárosának akkori világáról szól. A kort az emlékező annyira
anakronisztikusnak találja, hogy megírását csak szatíra formájában tudja
elképzelni Az irodalom és a politika kulisszatitkaiba beavató emlékiratok
sokasága láttán a változatosság szándékával „antiemlékiratot” ír, ami líráját
is az antilíra egyik változatához közelít. A ciklus „a jelentéktelen személyeket
és a lényegtelen apróságokat emeli a költészet fényébe”. A nem közérdekű
történések, az anekdotikus mellékalakok rajzában az eltávolító irónia, a kicsinyítés,
a megmosolygás fölényébe némi tűnődő szánakozás vegyül; eredete nem a
nosztalgia, hanem annak a sugallatnak az érzékelése, hogy ami torzképnek
készült, az milyen közel van a retusálatlan valósághoz, s hogy a kisiklott
életének groteszk fájdalma mennyire meghatározza a tabló festőjének önarcképét
is.
Az Egy régi sörtalp paleográfiája
összefoglalásként, lírai rezüméként csatlakozik a tíz epikusabb
emlékirat-fejezethez, de a ő tudjuk, hogy előbb keletkezett amazoknál; ez volt
a csíra, amelyből aztán az egész ciklus támadt, a lírai mag, amelyben az
elbeszélő mozzanatok is a vallomás, a konfesszió ihletének rendelődnek alá.
Legföljebb úgy epika ez, hogy az is meg nem is, mint az ismert népmesében a két
szita közül kieresztett galamb, amelyet az okos népmesében a két szita közül
kieresztett galamb, amelyet az okos leány hozott is meg nem is, volt is meg nem
is. Fiktív, ismeretlen napszakban („Valamelyik napon vagy valamelyik éjszaka”),
képzelt, irreális körülmények között („álmomban”) „egy se fiú, se lány… / föl
nem ismerhető nemű, fiatal emberi lény” (hippi képében a mitológia kétnemű
jósa?) pincérként „réges-régi sörtalpra” teszi le a megrendelt sört egy gebines
falatozó teraszasztalára (még a gebines szó kibogozhatatlan etimológiájára is
célzás történik). Ha ez az indítás a bizonytalanság és kiismerhetetlenség
közérzetét jelzi, a tárgyaló vagy kifejtő részt viszont a mondandó
visszatartása, halogatása, elnyelése jellemzi, sok-sok „mellékvágány” alkalmi
asszociációja nyújtja el. „Bocsánat, hogy megmagyarázom, amit szinte mindenki
tud” – védekezik a költő is, jelezve, hogy érzést, szemléletet, lelkiállapotot
fejez ki a szószaporítással és a lényeg kerülgetésével. „Firkált ugyanis arra a
sörtalpra / valaki… valaha… valamit…”, s az álmodó a palimpszesztet vizsgáló
egyiptológusként fürkészi az elmosódott, sör, bor, pörköltszaft foltozta írást,
hogy a titkos üzenetet megfejtse. Ebben a gesztusban: a múltja hieroglifái fölé
hajló, az élete értelmét megszállottan, bár eredménytelenül tisztázni akaró
ember elszántságában véljük fölfedezni a vers és az egész ciklus emblémáját,
alaphelyzetét, sűrített lényegét. A sörtalp persze hallgat: „A rég szem elől
vesztett tárgyat bepiszkolták meg nem tisztíthatón. / Nem mondta el, mikor
rontottam el az életem, / vagy mint lendíthetnék hátralevő napjaimon. / Lehet,
hogy az örök ifjúság titkát írták föl reá, / hisz ifjúságomból dobták elém
láthatatlan kezek.” Nemcsak az elrontott élet száraz szavú, pátosztalan
bevallása hallatszik ki ezekből a sorokból, hanem az elvesztegetett: nem élt,
sőt nem is értelmezett életé, a kihagyott ifjúságé, amelyest immár végképp
lehetetlen, föltámasztani vagy akár csak emlékezetileg, epikusan rekonstruálni.
A szöveg
szerkezetét „van is, nincs is” epikus váz és a vers születésének folyamatában
fölbukkanó képzettársítások, elágazások grafikonjával lehetne ábrázolni. A fő
„cselekmény” álombeliségével, elmosódottságával és lírai hangulatával
ellentétben a menet közben beszőtt anekdotákban megtörtént vagy hihető
történetek elevenednek meg, a tiszazugi méregkeverő asszonyok epizódja, a
Haggenmacher sör népszerűsítésére kiírt reklámpályázat és a tönkrement régi
hentesmester története Tárgyi vezérmotívumként a sörtalp és a söröspalack
szcenikai látványa kapcsolja össze őket, az asszociációk szintjén pedig egyebek
között az, hogy mindegyik valami mizériával van egybekötve, erkölcsi
tompultsággal, inflációs nyomorral, üzleti bukással. Közvetlenül nincs közül a
„paleográfus” számára végzetesen fontos személyes kérdéshez, élete
hozzáférhetetlen titkához, éppen ezért válik sokatmondóvá terjengősségük,
részletezésük, a kompozícióban elfoglalt helyük nagysága Ez az arány még inkább
eltolódik a melléktémák javára és a lírai alapeszme rovására, ha más
kiszólásokat, magyarázkodásokat, gondolat- vagy zárójelek közötti beékeléseket
is a „mellékvágány” rovatba írunk (köztük az utalást a Televízió városvédő
műsorára, a papírtakarékosságra, a mulatságos versek vagy a ropogós zsömle
hiányára). A locsogás értelme a lényeg kimondhatatlanságának fölismertetése,
emlékezet- és nyelvkritika; az emberi agy raktárába mindenféle kacat belefér,
az élet és a halál végső kérdéseire adható válasz viszont nem A nyelvi réteg
megformálásában a szórakoztatás: a humor és a játékosság megannyi eleme szóhoz
jut, a vicc és a szójáték, közönséges dolgok fennkölt szavakkal való ironikus
megjelölése, a próza versként való tördelése, irodalmi toposzok (a palackból
fölkeringő szellem, az örökös ifjúság itala) idézése és hasonlók. A bűvészkedés
a hiányt inverzének, a létező talminak a csillogtatásával teszi semmisségében
érzékelhetővé.
Hogy a
versszerűség imitációja nem öncélú különcködés, arra mégis bizonyíték az utolsó
9 sor és az egész szöveg versmondattanának különbsége. A vers leghosszabb
mondata után („És szellem keringett föl” stb.) rövidek, szentenciózusak, külön
sorba kívánkozók következnek; a szaporodó szünetek az önáltató beszédlendület
megtörését érzékeltetik a mondatritmus dimenziójába. Kálnoky Egy magánzó
jegyzetfüzetéből címez prózában írott kommentárokat fűzött a ciklushoz és egyes
darabjaihoz, melyekben külön megmagyarázza az utolsó kt sort („Közben a nap
gyorsan aláhanyatlott. / A sordíj csigalassan vánszorgott fölfelé.”) „A két sor
azt jelenti, hogy mire egy körülbelül 80 soros verssel elkészülök, közben
eltelik az egész délután. Vagyis hogy a nap gyorsabb iramban hanyatlik, mint
ahogyan a honorárium sorról sorra felgyűlik a szegény magyar költő javára” –
így az önértelmezés, amely nem gátolhatja meg az olvasót abban, hogy a nap
aláhanyatlásának tágabb, metaforikus jelentést tulajdonítson, s hogy a
honoráriumra tett utalást a vers szerkezetén belül értelmezze. Afféle
elidegenítő gesztusként például, amely megtöri a varázst, józanul figyelmeztet,
hogy az álom és a múlt világából térjünk vissza a polgári életbe. A váratlanul
fölbukkant talált tárgy megtisztíthatatlan maradt, de a napi penzum
elvégeztetett.
CSŰRÖS MIKLÓS
(Forrás: 99
híres magyar vers és értelmezése, Móra Könyvkiadó 1995. - 564-571. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése