2013. jan. 26.

A költői én és a külvilág viszonyának változásai Babits Mihály költészetében





I.         Babits személyisége
II.
a)                In Horatium
b)                A lírikus epilógja
c)                 Húsvét előtt
d)                Fortissimo
e)                 Petőfi koszorúi
f)                  Cigány a siralomházban
g)                Mint különös hírmondó
h)                Csak posta voltál
i)                  Balázsolás
j)                  Ősz és tavasz között
k)                 Jónás könyve
III.      Összegzés

Babits Mihály a Nyugat első nemzedékének egyik meghatározó alakja. Ady, Kosztolányi könnyen megnyilatkozó személyiségével ellentétben ő befelé forduló, töprengő, kételkedő alkat volt. Nem szívesen vett részt a napi politikai küzdelmekben, szívesebben töltötte idejét íróasztala mellett, könyvei között.

A költői én és a külvilág kapcsolatának vizsgálatakor több mindent kell értékelni: hogyan vélekedik a költő az alkotás folyamatáról, a művészet szerepéről a társadalmi változásokban; saját szerepéről, feladatáról mit gondol, illetve mit is ír, hogyan jelentkeznek ezek a gondolatok műveiben, költészetében. A viszonyok változásainak vizsgálatakor érdekes lehet, hogy pályája során hogyan és minek hatására változik a véleménye a fenti kérdésekről, és ezek a változások hogyan érhetők tetten műveiben.

Babits rendkívül érdeklődő, a környezete ismereteit magába szívó ember volt. Kényszert érzett arra, hogy tudását állandóan és folyamatosan a külvilágból érkező hatásokkal bővítse. Elvágyódását fogalmazza meg az 1908-ban megjelent Levelek Irisz koszorújából című versében, amely egyben első verseskötetének címe is. A kötet első verse a bölcseleti igénnyel megírt In Horatium. A vers az örökös megújulás vágyát fejezi ki. A horatiusi arany középúttal állítja szembe a soha meg nem elégedés eszméjét, és a lázadás erkölcsét hirdeti. Ostorozza a kispolgári jellemtorzulásokat, és lantját a fennálló renddel ellentétes „bűnöknek” ajánlja.

Babits a századvég költészetét kiüresedettnek és retorikusnak érezte. Ő egy tárgyilagosabb költészetet akart teremteni az erkölcsfilozófia igényével. Önvizsgáló, öntükröző hajlama mutatkozik meg A lírikus epilógja című versében. Ez az alkotás az elégedetlenség verse, ahol a költő individualizmusa domináló. De megfogalmazza azt is, hogy a líra nem egyenlő a költő önkifejezésével. Ő mást szeretne csinálni, de nem tud, erre utal a „bír” ige. Babits szerint az emberi én önmagán keresztül látja a világot, önmegismerésre viszont azért nem képes, mivel saját magát nem tudja kívülről szemlélni. „Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban.”

A vers nyelve fokozatosan egyszerűsödik, de a költő célja teljes: „a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.” Az ars poetica jellegű vers a világ megismerhetetlenségének kínzó gyötrelmét fejezi ki: a bizonytalanságot, a félelmet. A költő pesszimizmusára vall az, hogy a pályája elején megírt verset utószónak szánja, hiszen a vers címében a „lírikus” a költőt, az „epilógja” szó az utószavát jelenti.

A Babitsra később is jellemző klasszicizáló törekvés itt is érződik, magán a műfajon is, ami nem más, mint petrarcai szonett. Egy német filozófus, Arthur Schopenhauer gondolatai érezhetők az utolsó versszakban. A teljes ábrázolhatóságról, a mindent lefedő ismeretekről azt írta Schopenhauer: „nincs bizonyos igazság, minthogy az egész világ az alany számára tárgy”. Babitsnál ugyanez jelentkezik, csak Babits saját magára, költői énjére vetíti a gondolatot, egyre szűkebbre vonja önnön korlátait, és egyre inkább nagyítja a vágy és a megvalósulás feszültségét. Az egyén képtelen túllépni saját világán. „Én maradok: magam számára börtön, / mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.”

A költő korán felismerte a háború borzalmait, ezért határozottan szembefordult vele, és verseiben hangot adott tiltakozásának. A világháború alatt az emberi élet, a humanista értékek védelme érdekében emelte fel szavát az élet- és értékpusztítás ellen. Az 1916-os keltezésű Húsvét előtt című rapszódiája a mindenáron való békét hirdeti. A zaklatott hangvételű versből a félelem tör felszínre. Többször, nyomatékosan hangzik el a felszólítás, „hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen béke már!” A vers legfontosabb üzenete: a békevágy kinyilvánítása. A költő belső világa számára nem lehet elfogadható külső tény a háború, a pusztítás, az emberiség elaljasodása. A kétségbeeső kiáltásoknak az egekig kell hangzaniuk, s látta Babits, nem zárkózhat be kristálypalotájába, mert minden torokra szükség van: erősebben és erősebben kell szólni a béke érdekében.

Ezt az erkölcsi és politikai kiállást fogalmazza meg a Fortissimo című versében is, de itt már erőteljesebben és elkeseredettebben. A cím jelentése is ezt sugallja: „legerősebben”. Talán túlságosan is „jól” sikerült ez a vers, mert perbe fogták miatta a költőt, és a Nyugat számait is elkobozták, amikor 1917-ben megjelent. Babits kétségbeesésében és tehetetlenségében Isten ellen fordult, őt vádolja a háború szörnyű pusztításáért. Süketnek nevezi Istent, aki nem hallja meg az emberek panaszát.

Az első világháború okozta pusztítás, a trianoni békeszerződés komorrá tette, a nemzeti tragédia kétségbe ejtette a költőt. Megpróbált az új helyzettel szembenézni, kiutat találni. Átlátta, hogy a jelentkező új rendszer jelszavai értéktelenek, a nép megtévesztését szolgálják.

Az 1920-as években politikailag és szellemileg is kétségbeejtőnek találta az ország helyzetét. Fel akarta ébreszteni az országot. A nagy költőelőd, Petőfi születésének 100. évfordulóján írt versében, 1923-ban a Petőfi koszorúi-ban azt írja: „kelj fel magyar ifjúság!” Babits elítéli a nagy költő eszméinek kisajátítását, megcsúfolását. A Megszokás és a Hivatal koszorúi nem tiszteletadást jelentenek, hanem Petőfi emlékének megkövezését. A jövő megteremtését az ifjúságtól várja.

A klasszicizáló törekvés maga után vonta, hogy Babits eltávolodott az emberi személyiség öntörvényűségét állító romantikus elképzeléstől. Az 1926-ban írt Cigány a siralomházban című versben, amelyet a költő arc poeticájának mondhatunk, is érezhető ez a távolodás a romantikus én-kultusztól: „Nem magamért sírok én: testvérem van millió”.

A vers végigkíséri a költő alkotói folyamatának átalakulását, változásait. Pályája elején még könnyen írt, szinte magától „született a versem az ujjam alatt” – vallja. Későbbiek során egyre jobban érzi, hogy a kimondott és leírt szónak milyen nagy súlya van. A háború évei alatt, olyan volt ez, „mint a trombitahang / katonák szomjas, cserepes ajkain”. A vers zárása teljesen kiábrándító: sokak számára már csak az a megoldás, ha megválnak életüktől, és a vers is úgy születik, olyan, mint a halk sírás, „remegve”. A nép számára, akinek szenvedése ugyanakkora, mint a költőé, az egyetlen kiút ebből a siralomházi állapotból csak az öngyilkosság. A vers végén felkiált a költő és megkérdőjelezi nemcsak a múlt kimunkált vagy harsogó hangvételű költészetének értelmét, hanem jelenlegi halk, panaszkodó verseit is.

Ezekben az években egyre többször kap hangot Babits költészetében az önvizsgálat. Az elmúlás gondolata jelenik meg a Mint különös hírmondó című versében. Itt a „nagy hír tudójá”-nak nevezi magát, a természet örök körforgásának csodáját hirdeti. Mert nagyobb dolog ez, mint a változó, elmúló emberi dolgok hirdetése. A prófétai magatartás, a kétkedő vátesz jelentkezése szólal meg a versben. A költő a hírmondó szerepét veszi fel: mély és örök dolgokat mond. Az embereket azonban nem érdekli ez a hír. Őket az érdekli, ami közvetlenül körülöttük van.

A vers lehetséges folytatásaként értelmezhető a költő öngyötrő lelkiismeretvizsgálatának megjelenítését közvetítő: Csak posta voltál című önmegszólító vers. Az 1930-as évek elején megjelent költeményben Babits filozófiai kérdésekkel, a személyiségnek a létben betöltött szerepével foglalkozik. De a mű megírását kiváltó gondolatélményének forrása nem csupán egyéni vívódása, hanem saját rétegének, a liberális szerepével kapcsolatos korábbi felfogásának elbizonytalanodása formájában élte át. A költő eddig elfogadta azt a romantikus-liberális nézetet, hogy életműve teremtő, amellyel nyomot hagy a világban. Babits nem tartja pótolhatatlannak az egyént, a személyes létezés csak láncszeme a történelmi létnek, a személyiséget nemcsak a maga múltja határozza meg, hanem a közösségé is. Szerepünk annyi, hogy folytatunk valamit: közvetítünk a szellemi elődök és utódaink között: „… Nem magad nyomát veted, csupa nyom vagy magad is, kit a holtak lépte vet…

Életének utolsó éveiben meghatározó volt a művész felkészülése a halálra. 1934-ben nehéz légzés kezdte gyötörni a költőt, 1937-ben kiderült, hogy gégerákja van. Egyre többet foglalkozott a halál gondolatával. Az 1937-es Balázsolás című versében könyörög Szent Balázshoz: „Segíts!... / Te jól tudod, / mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall / még az Isten jósága sem, / s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is / olyan nagy dolog a halál.”

A balázsolás szertartása a katolikus egyházban február 3-án van, Szent Balázs vértanú emlékére, aki a torokbetegségek védőszentje. A gégeműtét előtt álló költő megkapta ezt az áldást, s ennek tiszteletére írta versét. Babits ebben a művében még egyszer hitet tesz az európai kulturális hagyomány mellett.

Ez a fájdalmas, panaszos hang szólal meg az Ősz és tavasz között című versben is, amelynek témája nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való szembenézés. Szerkezetét az évszakváltás szabja meg. Az elmúlást, a pusztulást az ősz természeti jelenségeivel érzékelteti. A visszatérő refrén a költő fájdalmát erősíti: „Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Ausztria német megszállása után Babits egész Európa pusztulásától rettegett. Ebben a történelmi helyzetben új erővel vetődött fel benne az a kérdés: mit tehet a költő, a művész a barbár erők ellenében?

Az 1937-38-ban íródott Jónás könyvét életműve lezárásának is tekinthetjük, amelyben vállalja a közéleti költő szerepét, a prófétasorsot. A költő semmilyen körülmények között sem hallgathat. „Vétkesek közt cinkos aki néma” – erre az erkölcsi alapra épül a mű. A lírával átszőtt, négyrészes elbeszélésen egy bibliai történet mögé saját élettörténetét, szellemi önéletrajzát rejtette Babits. A kezdetben gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, mert utálja a prófétaságot, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől. Egy békés szigetre vágyik, ahol magány és békesség veszi körül, egy magányos erdő szélén akar elrejtőzni.

Jónás mégis elindul Ninivébe, hogy „kiáltson a város ellen”, de szökni próbál. Erre az Úr egy cet gyomrába zárja, és ott felismeri, hogy nem térhet ki a feladatvállalás elől. Elmegy hát Ninivébe, ahol a testi-lelki gyötrelmek kényszerítik Jónást, hogy prófétáljon a megáradt gonoszság ellen. Tudja, hogy küldetése van, ezért nem térhet ki a felelősség alól, mert aki életében hazug, az elveszíti a boldogságot. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bűnös városból a sivatagba, mert lelki szemei előtt látta a pusztulást.

Babits verse követi a Bibliai történet menetét, azonban van egy jelentős különbség: a Bibliában hallgatnak Jónás szavára, így az Úr nekik megkegyelmez, míg Babits versében kigúnyolják Jónást, ennek ellenére a szörnyű látomás nem teljesedik be, az Úr nem pusztítja el a várost. Jónás félreértette az isteni szándékot. Az Isten nem büntetni akart, hanem az igazmondás erejével figyelmeztetni a bűnös várost, lehetőséget adni az embereknek a megtérésre. Ebben a befejezésben ott rejlik a remény is: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei talán túl fogják élni a megáradt gonoszságot.

Jogos Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság felett, de jogtalan a világ pusztulását kívánni, hiszen az igazság végletes követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb igazságtalanságba, az embertelenségbe. Jónás feladata nem az ítélkezés, hanem a harc minden embertelenség ellen, még akkor is, ha a szó és az igazság gyenge fegyver, s a küzdelem esetleg eredménytelen. Prófétai küldetése nem csak kudarccal végződött, hiszen a bűnbánatra intő feddő szavak egyike-másika kicsírázott a szívekben: „Mint a jó mag ha termőföldre hullott”.

A mű végső tanulsága: a próféta, a költő nem menekülhet kötelessége alól, nem vonulhat magányba, nem hallgathat, ha szólnia kell: „mert vétkesek közt cinkos aki néma”.

Tudjuk, hogy Babits egész munkásságával bizonyított, nem vádolhatta magát a „cinkos némasággal”. Ugyanakkor érezzük, hogy a költő szerint az irodalom a figyelmes embereknek szól, azoknak, akik odafigyelnek arra, amit egy költő üzen, értik azt, s tanulnak belőle.

Babits költői tudatának és a külvilág viszonyának változásait vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy a kezdeti nagyon hangsúlyos, már-már vétesz szerep később a háború, a kiábrándultság és a betegsége miatt mérsékeltebbé, sokszor reményvesztetté vált, de pályája utolsó éveiben, utolsó verseiben, ismét visszanyerte hitét és bizonyosságát a feladatában.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 95-99. old. – Szerk.: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)