I. Babits személyisége
II.
a)
In Horatium
b)
A lírikus epilógja
c)
Húsvét előtt
d)
Fortissimo
e)
Petőfi koszorúi
f)
Cigány a siralomházban
g)
Mint különös hírmondó
h)
Csak posta voltál
i)
Balázsolás
j)
Ősz és tavasz között
k)
Jónás könyve
III. Összegzés
Babits Mihály a Nyugat első nemzedékének egyik meghatározó
alakja. Ady, Kosztolányi könnyen megnyilatkozó személyiségével ellentétben ő
befelé forduló, töprengő, kételkedő alkat volt. Nem szívesen vett részt a napi
politikai küzdelmekben, szívesebben töltötte idejét íróasztala mellett, könyvei
között.
A költői én és a külvilág kapcsolatának
vizsgálatakor több mindent kell értékelni: hogyan vélekedik a költő az alkotás
folyamatáról, a művészet szerepéről a társadalmi változásokban; saját
szerepéről, feladatáról mit gondol, illetve mit is ír, hogyan jelentkeznek ezek
a gondolatok műveiben, költészetében. A viszonyok változásainak vizsgálatakor
érdekes lehet, hogy pályája során hogyan és minek hatására változik a véleménye
a fenti kérdésekről, és ezek a változások hogyan érhetők tetten műveiben.
Babits rendkívül érdeklődő, a környezete
ismereteit magába szívó ember volt. Kényszert érzett arra, hogy tudását
állandóan és folyamatosan a külvilágból érkező hatásokkal bővítse. Elvágyódását
fogalmazza meg az 1908-ban megjelent Levelek
Irisz koszorújából című versében, amely egyben első verseskötetének címe
is. A kötet első verse a bölcseleti igénnyel megírt In Horatium. A vers az örökös megújulás vágyát fejezi ki. A
horatiusi arany középúttal állítja szembe a soha meg nem elégedés eszméjét, és
a lázadás erkölcsét hirdeti. Ostorozza a kispolgári jellemtorzulásokat, és
lantját a fennálló renddel ellentétes „bűnöknek”
ajánlja.
Babits a századvég költészetét kiüresedettnek és
retorikusnak érezte. Ő egy tárgyilagosabb költészetet akart teremteni az
erkölcsfilozófia igényével. Önvizsgáló, öntükröző hajlama mutatkozik meg A lírikus epilógja című versében. Ez az
alkotás az elégedetlenség verse, ahol a költő individualizmusa domináló. De
megfogalmazza azt is, hogy a líra nem egyenlő a költő önkifejezésével. Ő mást
szeretne csinálni, de nem tud, erre utal a „bír”
ige. Babits szerint az emberi én önmagán keresztül látja a világot,
önmegismerésre viszont azért nem képes, mivel saját magát nem tudja kívülről
szemlélni. „Csak én birok versemnek hőse
lenni, / első s utolsó mindenik dalomban.”
A vers nyelve fokozatosan egyszerűsödik, de a
költő célja teljes: „a mindenséget vágyom
versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.” Az ars poetica
jellegű vers a világ megismerhetetlenségének kínzó gyötrelmét fejezi ki: a
bizonytalanságot, a félelmet. A költő pesszimizmusára vall az, hogy a pályája
elején megírt verset utószónak szánja, hiszen a vers címében a „lírikus” a költőt, az „epilógja” szó az utószavát jelenti.
A Babitsra később is jellemző klasszicizáló
törekvés itt is érződik, magán a műfajon is, ami nem más, mint petrarcai
szonett. Egy német filozófus, Arthur Schopenhauer gondolatai érezhetők az
utolsó versszakban. A teljes ábrázolhatóságról, a mindent lefedő ismeretekről
azt írta Schopenhauer: „nincs bizonyos
igazság, minthogy az egész világ az alany számára tárgy”. Babitsnál ugyanez
jelentkezik, csak Babits saját magára, költői énjére vetíti a gondolatot, egyre
szűkebbre vonja önnön korlátait, és egyre inkább nagyítja a vágy és a
megvalósulás feszültségét. Az egyén képtelen túllépni saját világán. „Én maradok: magam számára börtön, / mert én
vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.”
A költő korán felismerte a háború borzalmait,
ezért határozottan szembefordult vele, és verseiben hangot adott
tiltakozásának. A világháború alatt az emberi élet, a humanista értékek védelme
érdekében emelte fel szavát az élet- és értékpusztítás ellen. Az 1916-os
keltezésű Húsvét előtt című
rapszódiája a mindenáron való békét hirdeti. A zaklatott hangvételű versből a
félelem tör felszínre. Többször, nyomatékosan hangzik el a felszólítás, „hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke!
béke! béke! béke már! Legyen béke már!” A vers legfontosabb üzenete: a
békevágy kinyilvánítása. A költő belső világa számára nem lehet elfogadható
külső tény a háború, a pusztítás, az emberiség elaljasodása. A kétségbeeső
kiáltásoknak az egekig kell hangzaniuk, s látta Babits, nem zárkózhat be
kristálypalotájába, mert minden torokra szükség van: erősebben és erősebben
kell szólni a béke érdekében.
Ezt az erkölcsi és politikai kiállást fogalmazza
meg a Fortissimo című versében is,
de itt már erőteljesebben és elkeseredettebben. A cím jelentése is ezt
sugallja: „legerősebben”. Talán
túlságosan is „jól” sikerült ez a
vers, mert perbe fogták miatta a költőt, és a Nyugat számait is elkobozták,
amikor 1917-ben megjelent. Babits kétségbeesésében és tehetetlenségében Isten
ellen fordult, őt vádolja a háború szörnyű pusztításáért. Süketnek nevezi
Istent, aki nem hallja meg az emberek panaszát.
Az első világháború okozta pusztítás, a trianoni
békeszerződés komorrá tette, a nemzeti tragédia kétségbe ejtette a költőt.
Megpróbált az új helyzettel szembenézni, kiutat találni. Átlátta, hogy a
jelentkező új rendszer jelszavai értéktelenek, a nép megtévesztését szolgálják.
Az 1920-as években politikailag és szellemileg
is kétségbeejtőnek találta az ország helyzetét. Fel akarta ébreszteni az
országot. A nagy költőelőd, Petőfi születésének 100. évfordulóján írt versében,
1923-ban a Petőfi koszorúi-ban azt
írja: „kelj fel magyar ifjúság!” Babits elítéli a nagy költő eszméinek kisajátítását,
megcsúfolását. A Megszokás és a Hivatal koszorúi nem tiszteletadást jelentenek,
hanem Petőfi emlékének megkövezését. A jövő megteremtését az ifjúságtól várja.
A klasszicizáló törekvés maga után vonta, hogy
Babits eltávolodott az emberi személyiség öntörvényűségét állító romantikus
elképzeléstől. Az 1926-ban írt Cigány a
siralomházban című versben, amelyet a költő arc poeticájának mondhatunk, is
érezhető ez a távolodás a romantikus én-kultusztól: „Nem magamért sírok én: testvérem van millió”.
A vers végigkíséri a költő alkotói folyamatának
átalakulását, változásait. Pályája elején még könnyen írt, szinte magától „született a versem az ujjam alatt” –
vallja. Későbbiek során egyre jobban érzi, hogy a kimondott és leírt szónak
milyen nagy súlya van. A háború évei alatt, olyan volt ez, „mint a trombitahang / katonák szomjas,
cserepes ajkain”. A vers zárása teljesen kiábrándító: sokak számára már csak
az a megoldás, ha megválnak életüktől, és a vers is úgy születik, olyan, mint a
halk sírás, „remegve”. A nép számára,
akinek szenvedése ugyanakkora, mint a költőé, az egyetlen kiút ebből a
siralomházi állapotból csak az öngyilkosság. A vers végén felkiált a költő és
megkérdőjelezi nemcsak a múlt kimunkált vagy harsogó hangvételű költészetének
értelmét, hanem jelenlegi halk, panaszkodó verseit is.
Ezekben az években egyre többször kap hangot
Babits költészetében az önvizsgálat. Az elmúlás gondolata jelenik meg a Mint különös hírmondó című versében.
Itt a „nagy hír tudójá”-nak nevezi
magát, a természet örök körforgásának csodáját hirdeti. Mert nagyobb dolog ez,
mint a változó, elmúló emberi dolgok hirdetése. A prófétai magatartás, a
kétkedő vátesz jelentkezése szólal meg a versben. A költő a hírmondó szerepét
veszi fel: mély és örök dolgokat mond. Az embereket azonban nem érdekli ez a
hír. Őket az érdekli, ami közvetlenül körülöttük van.
A vers lehetséges folytatásaként értelmezhető a
költő öngyötrő lelkiismeretvizsgálatának megjelenítését közvetítő: Csak posta voltál című önmegszólító
vers. Az 1930-as évek elején megjelent költeményben Babits filozófiai
kérdésekkel, a személyiségnek a létben betöltött szerepével foglalkozik. De a
mű megírását kiváltó gondolatélményének forrása nem csupán egyéni vívódása,
hanem saját rétegének, a liberális szerepével kapcsolatos korábbi felfogásának
elbizonytalanodása formájában élte át. A költő eddig elfogadta azt a
romantikus-liberális nézetet, hogy életműve teremtő, amellyel nyomot hagy a
világban. Babits nem tartja pótolhatatlannak az egyént, a személyes létezés
csak láncszeme a történelmi létnek, a személyiséget nemcsak a maga múltja
határozza meg, hanem a közösségé is. Szerepünk annyi, hogy folytatunk valamit:
közvetítünk a szellemi elődök és utódaink között: „… Nem magad nyomát veted, csupa nyom vagy magad is, kit a holtak lépte
vet…”
Életének utolsó éveiben meghatározó volt a
művész felkészülése a halálra. 1934-ben nehéz légzés kezdte gyötörni a költőt,
1937-ben kiderült, hogy gégerákja van. Egyre többet foglalkozott a halál
gondolatával. Az 1937-es Balázsolás című
versében könyörög Szent Balázshoz: „Segíts!...
/ Te jól tudod, / mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall / még az Isten
jósága sem, / s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is / olyan nagy dolog
a halál.”
A balázsolás szertartása a katolikus egyházban
február 3-án van, Szent Balázs vértanú emlékére, aki a torokbetegségek
védőszentje. A gégeműtét előtt álló költő megkapta ezt az áldást, s ennek
tiszteletére írta versét. Babits ebben a művében még egyszer hitet tesz az
európai kulturális hagyomány mellett.
Ez a fájdalmas, panaszos hang szólal meg az Ősz és tavasz között című versben is,
amelynek témája nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való
szembenézés. Szerkezetét az évszakváltás szabja meg. Az elmúlást, a pusztulást
az ősz természeti jelenségeivel érzékelteti. A visszatérő refrén a költő
fájdalmát erősíti: „Óh jaj, meg kell
halni, meg kell halni!”
Ausztria német megszállása után Babits egész
Európa pusztulásától rettegett. Ebben a történelmi helyzetben új erővel
vetődött fel benne az a kérdés: mit tehet a költő, a művész a barbár erők
ellenében?
Az 1937-38-ban íródott Jónás könyvét életműve lezárásának is tekinthetjük, amelyben
vállalja a közéleti költő szerepét, a prófétasorsot. A költő semmilyen körülmények
között sem hallgathat. „Vétkesek közt cinkos aki néma” –
erre az erkölcsi alapra épül a mű. A lírával átszőtt, négyrészes elbeszélésen
egy bibliai történet mögé saját élettörténetét, szellemi önéletrajzát rejtette
Babits. A kezdetben gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, mert utálja
a prófétaságot, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől. Egy békés
szigetre vágyik, ahol magány és békesség veszi körül, egy magányos erdő szélén
akar elrejtőzni.
Jónás mégis elindul Ninivébe, hogy „kiáltson a város ellen”, de szökni
próbál. Erre az Úr egy cet gyomrába zárja, és ott felismeri, hogy nem térhet ki
a feladatvállalás elől. Elmegy hát Ninivébe, ahol a testi-lelki gyötrelmek
kényszerítik Jónást, hogy prófétáljon a megáradt gonoszság ellen. Tudja, hogy
küldetése van, ezért nem térhet ki a felelősség alól, mert aki életében hazug,
az elveszíti a boldogságot. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott,
bűnös városból a sivatagba, mert lelki szemei előtt látta a pusztulást.
Babits verse követi a Bibliai történet menetét,
azonban van egy jelentős különbség: a Bibliában hallgatnak Jónás szavára, így
az Úr nekik megkegyelmez, míg Babits versében kigúnyolják Jónást, ennek
ellenére a szörnyű látomás nem teljesedik be, az Úr nem pusztítja el a várost.
Jónás félreértette az isteni szándékot. Az Isten nem büntetni akart, hanem az
igazmondás erejével figyelmeztetni a bűnös várost, lehetőséget adni az
embereknek a megtérésre. Ebben a befejezésben ott rejlik a remény is: az
emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei talán túl fogják élni a megáradt
gonoszságot.
Jogos Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság
felett, de jogtalan a világ pusztulását kívánni, hiszen az igazság végletes
követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb igazságtalanságba,
az embertelenségbe. Jónás feladata nem az ítélkezés, hanem a harc minden
embertelenség ellen, még akkor is, ha a szó és az igazság gyenge fegyver, s a
küzdelem esetleg eredménytelen. Prófétai küldetése nem csak kudarccal végződött,
hiszen a bűnbánatra intő feddő szavak egyike-másika kicsírázott a szívekben: „Mint a jó mag ha termőföldre hullott”.
A mű végső tanulsága: a próféta, a költő nem
menekülhet kötelessége alól, nem vonulhat magányba, nem hallgathat, ha szólnia
kell: „mert vétkesek közt cinkos aki néma”.
Tudjuk, hogy Babits egész munkásságával
bizonyított, nem vádolhatta magát a „cinkos
némasággal”. Ugyanakkor érezzük, hogy a költő szerint az irodalom a
figyelmes embereknek szól, azoknak, akik odafigyelnek arra, amit egy költő
üzen, értik azt, s tanulnak belőle.
Babits költői tudatának és a külvilág
viszonyának változásait vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy a kezdeti nagyon
hangsúlyos, már-már vétesz szerep később a háború, a kiábrándultság és a
betegsége miatt mérsékeltebbé, sokszor reményvesztetté vált, de pályája utolsó
éveiben, utolsó verseiben, ismét visszanyerte hitét és bizonyosságát a
feladatában.
(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve
– A realizmus irodalmából 95-99. old. – Szerk.: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)
