Tóth Lőrinc: Garay János emléke

(...)

Ma fél éve, hogy Garay János társunkat, Kont és az Árpádok és Szent László ihletett költőjét kora sírjába kísértük. Ott mentünk az egyszerű koporsó után, mely annyi szeretetet, annyi nemes érzelmet s oly magasztos költői tehetséget zárt magába; hallottuk az ősz derétől lepett hideg hantok zuhogását, melyek alatt e hő kebel, e szerelemteljes szív elhamvadatott. A ravatalt, hű barátok könnyűs szeme seregén kívül, kiket e jó, nemes szívű, kedélyes, gyermekded emberhez szeretet és barátság fűzött,  nagyszámú lelkes ifjúság koszorúja környezé, a tisztelet kegyeletes hallgatagságával, azon ifjúságé, mely Garay műveiből nem csak édes és nemes élveket merített, miket minden emelkedettebb költői mű áraszt olvasóira, hanem legfenségesb emberi érzelmeket, magasztos honszeretetet, jog és szabadság iránti fellengő lelkesülést, tiszta áldozatkészséget, nemzeti nyelv és szokások, s ősi erények iránti mély kegyeletet, az aljas ösztönök és szennyes önzés iránt pedig üszke megvetést, vagy sajnálkozó mosolyt tanult, azon ifjúságé, mely itt személyesen talán nem is ismert, de azért jól értett s érzett, felejthetetlen mesternek, az ember-, hon- és szabadságszeretet ékesszóló hirdetőjének rótta le a végső tisztelet adóját. Láttunk ott honleányokat is, égő könnyekkel elborult szemeikbe, kik Garayban a hű szív tiszta szerelmének, a családélet boldogító örömeinek édes énekesét gyászolák. Őszi ború fedte a komor égboltot, hideg őszi szél szárnya vitte tova a keblekből szakadt sóhajtásokat, méla összhangzatban a gyászkíséret borongó érzelmeivel.

Oh mily keserű, mily mondhatatlanul keserű érzelmek cikáztak át lelkemen, tiszte Akadémia! midőn ez egyszerű koporsónál állottam, melyet a haza egyik leghűbb szívű, s legtehetségesb költőjének, a szegényen megholtnak, a családjára csak bút és ínséget hagyottnak, néhány jó barát részvéte szegeztetett össze!Midőn láttam a halvány özvegyet, környezve síró árváitól, tántorgóléptekkel kísérni e koporsót, melynek árát nem volt képes megtakarítni, két évtizedes munkás életen át, azon költő, ki megéneklé Szent László s az Árpádok dicsőségét! – Egy pillanatra, de csak egyre, derülni kezdett lelkem, midőn láttam e népes, e részvevő gyászkíséretet, az ifjúság kegyeletét, a hölgyek könnyeit; azonban csak ismét azt kérdém magamtól: „Tehát meg kelle halnia, nyomorban s ínségben, adósággal terhelve, tehát özvegyet s árvákat kelle hátrahagynia, kiknek holnapja sincs biztosítva, hogy a nemzet kitüntesse: milye volt,  mennyit ért neki e testromban lakozó szép szellem, mely Hedervári Kontot annyi magyar ifjú ajkaira, a szűz szerelem s égi könyör lángoló dalait annyi magyar leány lelkébe ülteté?!

De megnyugszom a sorsban, mely úgy rendelé, hogy a nemes önmagában találja fel jutalmát; a valódi költőnek, bármily sanyarúk legyenek külső körülményei, megvan saját irónja, s gazdagsága, melyet ő fel nem cserél a basák hatalmával, s a nábobok kincseivel. Egyszerű kényelmetlen szobáját tündér palotává varázsolja a mindenható képzelet, s még oldalát szende, szomorú neje, kopott öltönyű gyermekei környezik, rózsa fellegeken látja maga mellé szállani a legédesb házi boldogságot, melyek közöl mosolygó angyalarcok néznek reá:

Császár Ferenc: Az egri Dante-codexről

A tek. Akadémia titkára Toldy Ferenc úr a múlt 1853-dik őszi ülések egyikében jelentést tevén egri útjáról, többek közt azon „Dante-Codex”-ről is emlékezett, mely az ottani érseki líceum könyvtárában őriztetik, s melyet e könyvtár ritkaságainak 1819-diki névtelen ismertetője a „Tudományos Gyűjtemény”-ben csupán nevéről hozott fel.* (* V. ö. Toldy Ferenctől: Egri szünnapok, Új M. Muzeum 1853. X. füzet, az 525. lapon)

Némely ügyeim f. évi áprilban engemet szinte Egerbe szólítván: siettem fennmaradt egypár üres órámat azon codex átnézésére fordítni, mely vizsgálódásom eredményét, a tiszt. Akadémia engedelmével, előterjeszteni bátorkodom. – Mentheti az időt,melyet ezen előterjesztésem által elrablok, s az unalmat, mit ily könyvtári búvárlattal Dante-irodalmi szenvedélyemben okozhatok, azon körülmény, hogy az egri codex, mely magában a nagy olasz költő Dante Allighieri „Divina Commediá”-jának da Serravalle János fermói püspök által a konstanzi zsinat alatt készített latin fordítását s a Pokol magyarázatát foglalja, annál érdekesebbnek és nevezetesbnek tekinthető, mivel Serracalle püspök mai napig kiadatlan ezen latin fordításából a Dante-búvárok előtt csak egyetlen példány – a vatikáni – vala imeretes. A jeles német fordító Kannegiesser csak Ronto latin fordításáról emlékezvén, úgy látszik, Serravalle püspökét nem is ösmerte* (* „Die göttliche Komödie des Dante Alighieri. Aus dem italienischen übersetztund erklärt von Karl Ludvig Kannegiesser. Vierte, sehr veränderte Auflage.” Leipzig, 1843. Erster Th. lap LVIII.); Cary pedig, a „Divina Commedia” angol fordítója*  (* „The Vision; or Hell, Purgatory, and Paradise, of Dante Alighieri.” Translated by Henry Fr. Cary, a new edition, corrected. London, 1846. 2.), és a nagy tudományú göttingeni tanár Blanc, szinte egyetlennek tarták a vatikáni példányt* (* Ersch und Gruber, Allg. Encykl. der Wissenschaften und Künste. I. Sect. XXIII. Th. E cikk alatt: Dante Allighieri, a 72-73. ll.). Véleményöket mindketten Tiraboschi, az olasz irodalom történetének nagy érdemű szerzője nyilatkozatára alapítják, ki tudtommal első állítá, hogy az említett vatikáni példány „talán” egyetlen, mely ezen soha ki nem nyomtatott fordítás- és magyarázatból korunkig fennmaradt.* (* „Vita di Dante.” Ed. Pad. Tom. V. p. 97. így idéz Blanc. Én azt a milanói 1804. kiadásban bírom, s az ide tartozó helyet, ebben a LXIII. lapon olvasom)

E tárgyra alább visszatérvén, itt előlegesen csak azt jegyzem meg, hogy bármint legyen is ez: Tiraboschiból annyit biztosan következtethetünk, hogy Serravalle püspök latin fordításának codexei fölötte ritkák, s így a mi egrink bizonyára megérdemli, hogy arról bővebben emlékezzünk.

Külső alakját tekintve e codex kis ívrétű kemény papírlevelekre van írva oly formán, hogy a papírlevelek közé minden negyedik után két-két hártyalevél van beillesztve. Egykor nyirkos helyen tarthaták azt, mit a némely papírlevelek felső szögletein látható vízfoltok s azon körülmény is tanúsít, hogy több helyütt a nedvesség által megrongált szögletek újabb papírdarabokkal foltozvák ki; mi valószínűleg a könyv későbbi, sajtolt fejér bőrbe lett kötésekor történhetett, mikor az talán éppen a megrongált szögletek lenyesése miatt nagyon is körülvágatván nyeré mai kisebb ívrét alakját.

Kívülről a sarkon e fölirat olvasható: „Dante Aldigherii Poemata diversi argumenti”* (* „Aldigherii Dante vegyes tárgyú költeményei”); mi nyilván mutatja a könyv tartalmával ismeretlenségét annak, aki írta; mivel a „Divina Commediá”-n s a Pokol magyarázatán kívül sem Dante, sem senki más költeményei e codexben nem találhatók. – Az ezen fölirat alatt olvasható íme jegyzet: „Ms. saeculi XV.” egyenesen azt látszik igazolni, hogy az egész kézirat csakugyan a XV. században készült, mégpedig – mint a könyv első tiszta levelén belül kitett év: „Ms. anni 1417.” mutatja – épp a fordítás idején, s így talán a fordító szeme és felügyelése alatt. Mert ha föltesszük is, hogy a codex másodszor köttetvén, e szavak annak sarkára és belső levelére e másodszori – a lírásnál kétség kívül jóval későbbi – bekötése utáni jegyeztettek is föl, teljes bizonyosságot nyújt aziránt a Paradiso végén álló saját nyilatkozata a leírónak, melyet alább majd felhozok, s melyet, noha abban „translatio=fordítás” említtetik, mégis alig lehet magára a fordításra, hanem igenis a leírásra kell értenünk; részint, mivel a három cantica,vagyis az egész „Divina Commedia” fordítására az ott kitett idő (január-május) még akkor sem képzelhető elégségesnek, ha a fordító azon négy-öt hónap alatt semmi egyebet nem tett, mint szüntelen a ordításon dolgozott volna is; részint, mivel a fordítás idejét úgy találom följegyezve az ajánlólevélben – s így bizonyára önmaga a fordító által -, hogy az 1416. február 16-ikán kezdődvén, 1417. február 16-ikán, s így éppen egy év alatt lőn bevégezve. Mihez képest a mi egri codexünk írása 1417. januárban, vagyis akkor vette kezdetét, mikor a fordító a költeménnyel már egészen készen lehetett, s csak a magyarázat vége felé dolgozott.

Túrmezei Erzsébet: A birodalmam

Lélek, én lelkem, hogyha ismernélek!

Ha bejárhatnám a határidat!

- Neki indulok s olyan szövevényes...

a folyamain nincsenek hidak. -

Ha ismernélek, s tudnám, mihez kezdjek!

Mélységeidből titkok integetnek.

Lélek, én lelkem, mért vagy nyughatatlan?

Megfélemlítőn zúgsz, morajlasz folyvást.

S én idegenül önbirodalmamban,

remegve tartom kezemben a kormányt.

Koldus királyod, mit tegyek veled?

Merre keressek segítő kezet?

Lélek, én lelkem, hol van az a Mester,

Ki téged ismer, minden titkodat?

Aki zúgó folyamaidon által

hidat fénylő szivárványból vonat...

Ó, jöjjön, akár zúgó harsonával,

akár simogatóan, csendesen:

én koronámat lábához teszem.

Forrás: http://www.parokia.hu/lap/nyirturai-reformatus-egyhazkozseg/cikk/mutat/turmezei-e-versei/

Ungvár-Németi Tóth László: Az agriai felesküvés

Borzadok most is, ha eszembe jutnak

Tiszteim, mellyekre hitet fogadtam,

’S a’ jelek, mellyek hitet esküvésem

Képzik előmbe!

Görbe volt a’ hold’ halavány világa,

’S fél kerék hajlást teve görbesége,

Mint az Ápisznak hitetett ünöcske

Két sima szarva.

Reszkető fénye szemeket varáslott,

’S gyenge volt, úgy hogy csak alig lehetne

Tőle Agrának falait ki látni,

’S rendre nevezni.

Csendesen siklott az Illissusz árja,

’S bájoló szinben mutogatta tükre

A’ görög lantot, ’s az erős Heraclesz

párducza’ szélét.

Látni volt Hespert, az agyas Qvirinuszt,

Róma több apró tüze közt ragyogni;

Látni volt Phosphort, Juliuszt, ki bukni

A’ Horizonra, -

Láttam a’ ködből ki leső Des Cartest,

Láttam a’ Neuton ki csapó Világát,

’S láttam a’ nagy Kántot, az új időnek

Északi fényét.

Majd pedig, hogy tiszta vizet hozának,

És kezem’ szennyét le mosám belőle,

„Jersze most, így szól vezető Papocskám,

Jersze utánam,

’S nézzed, igy kezdé, amaz a’ fövényre

Pislogó Bölcset. Dugonics nagy ember,

Nagy tudós, - most is köge’ mennyiségét

Hányja az úján.

„Hű Magyar! ’s őt illeti a’ dicsőség,

Hogy tudákossá teszi szép Hazáját,

Dolgozott, ’s már most ajakára illik

A’ Ki-találtam,

„Nézd tovább Görcsöt, ki az égi Thémiszt,

A’ latán Thémiszt, hogy akármi pór is

Tudja, mit kelljen cselekedni, honni

Nyelvre tanitá.

„Nézd Fejért, Vargát, Budayt, Kovácsot,

Nézd Benét, Ráczot, Fazekast, Gvadányt,

Nézd Pethét, Földyt, Katonát, ’s Csodáljad:

Mennyi nagy ember!

Végre, hogy mind el mutatá vezérem

Titkait: Már most te is egy vagy, úgy mond,

Hiveink rendökben, - eredj tanulgass,

Míg az Eleusisz

Titkait kérnéd. Ha talám az első

Papnak, a’ nagy Révainak kegyébe,

’S tiszta hü polgár-kebelébe volna

Jutni szerencséd:

Bátran indúlhatsz, mivel ő Kazinczyt,

Fáklya-tartóját; valamint Virágot,

Hermeszét; és Kist az előtte járót

Rád melegiti. –

Forrás: Ungvár-Németi Tóth László versei – Pest 1816.

Gárdonyi Géza: Szeptember

Elnémult a rigó. Az esteli csöndben

az ősz bogár szomorú pri-pri dala szól már.

A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen:

elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!

így változik búsra az én hegedűm is:

fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.

Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is,

De pri-pri: odavan a nyár, - a nyár...

Várnai Zseni: Édesanyám (1952)

Anyám, ma újra fölsajogtál

szivemben, s újra látlak téged,

amint munkád fölé hajolva

berregteted a varrógépet.

Nyolc gyermek gondja húzta vállad,

nyolc éhes száj kért enni, enni!

tejedet szívtuk, húsod ettük,

s szíved adtad kenyérre kenni.

Ó, most ha élnél, most ha látnád,

mint fordult a szegények sorsa,

kihúznád magad, mint a nyárfa,

s állnál ég felé magasodva,

könnytől mosott szemed a napfényt

szürcsölné, mint a dicsőséget,

minden anyák közt ünnepelnék

a Te anyai elsőséged!

Szegény anyám, sírodra hull már

az új tavasz piros virága,

de bennem lüktet még a véred,

szívemben szíved dobbanása,

szememmel látod fölragyogni,

ami álomként élt csak benned,

érzem, amint fogod a tollam,

s kezemmel írod ezt a verset.

Édesanyám, életem földje,

aki testem, lelkem fogantad:

vagyok, mint voltál anya, én is,

sorsod értelmét nékem hagytad!

Így állsz a mában és jövőben,

minden gyümölcsben, ami érik...

visszük, visszük az élet lángját,

anyám, anyák a végtelenségig!

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.