Már forrt az eszmeharcz, zajongva –
Mint tenger a vihar előtt;
Egy jajt jelez a vész morajja,
Hogy rá a föld döbbenve nyög.
A bércz s a völgy virága vérben;
Ilyet nem ért a vén Idő.
Sok ország lőn – „Isten
nevében”
Egy puszta rom, egy temető...
A lobogón kereszt a hitjel;
Isten neve az ajkakon.
És még is, menynyi gúny a hittel, -
És menynyi szenny a lobogón...!
A gondolat bilincsre verve,
Rajongó s bölcs, - vak egyiránt.
Az Evangelium hitelve:
A szeretet, mély
gyászra vált.
És a nagy fogalom-zavarban
Egy égi Eszme
született,
Mely mint a láng, zúgó viharban,
terjedt e bérczes hon felett.
„Csak egy az Isten!”
volt az Eszme,
S hitünk alapja lett legott.
Im itt vagyunk, hol emlékezve
–
A nagy mult ujra fellobog.
Oh szent s nagy e nap ünnepélye!
Midőn e kis, de hü sereg,
Az emlékezés e helyére
Eljött, hogy azt, szentelje meg;
Legyen e szép, nagy eszme áldott!
Egykor parány, ma terebély,
Mely bár vihart viharra látott:
Terjedve új erőben
él...
Mert szép, magasztos, égi tiszta,
Örökigazság létele;
A hit oda tért ujra
viszsza,
Hol az ige testet nyere.
Nem a rajongás, nem a máglyák
Sötét tanának fénye ez, -
Mely jégverésként szórva átkát,
Csak pusztulást, csak vészt jelez...
Jött – s ujra feltünt, mint szivárvány,
A letarolt mezők fölött;
A béke szent könyvét kitárván
A számüzött vigasz előtt:
Szeretet volt törvénye – s czélja:
Erkölcsileg új emberek;
Követve ama tiszta példa:
Ki a keresztfán szenvedett.
Az Isten egy...
megoszthatatlan!
Csak ő a kezdet és a vég;
Hatalma szól fényben, viharban,
Uralja a tenger s a lég.
S mert vallva hiszszük ezt, hirdetjük:
Ő az Erő, legfőbb Való.
Imával is csak őt illetjük,
Ki egyedül Mindenható!
Ott a szent könyv, e hü bizonyság;
Értjük mi is, mi irva ott;
A betű ölt. Csak az Igazság
Mi felemelt, s megragadott.
Mi Istenünknek, a ki lélek,
A lélek által
áldozunk;
Midőn a hit s remény kiégett:
Csak benne enyhül bánatunk.
S kik egykoron tanitva, bátran,
Hogy hirdeték e tanokat:
Ott haltak el a máglyalángban,
Vagy ronda börtönök alatt.
Magunkra álltunk elhagyatva,
Miként bűnös eretnekek:
Ott is gyülöletet aratva
Hol vetettünk szeretetet.
s ha volt, ki az eszmét megértve
Pártunkra állt, küzdött velünk:
Emlékét is szitok kisérte...
Oh több! – gyalázat, mint a bünt.
Emlitsem-e a fejedelmet,
Ki bölcs, nemes, szelid, míg élt?
Olvassátok a történelmet,
Miként birált, miként itélt...!*
A mult itélt, - szégyen a korra -!
Nem értve lelked bölcs szavát;
Ki mint a nap, pályád – ragyogva,
Felhők között is megfutád.
De nézd e kis, hü serget itten:
Mily ünnepi fényben ragyog...
Emléked áldva anynyi szivben,
Dicsfény közt tün fel
alakod...!
S ott romjaiban Déva
vára,
Ama vérrel szentelt romok...!
A kegyelet szelid virága,
Soha ki ne hervadjon ott...
A nagy, merész, tüzlelkü Dávid,
A vértanunak sirja az:
Ki hű, ki nagy volt mind halálig.
A szent harczban nemes, igaz.
Gyülölje más, de mi
csak áldjuk
Még a port is, hol nyugszanak:
Mert nem hiába volt csatájuk:
Az eszme halhatlan
maradt.
Ez eszme üli már ma itten,
Több százados diadalát;
Jeléül annak, hogy az Isten
abban gyönyört, kedvet talált.
Nem külső fény, világi pompa,
E kis sereg, mit felmutat,
A nagy igazságért harczolva:
Miénk csupán – az öntudat.
Egy hoszszu küzdelem a multban,
Igaztalan üldöztetés,
Míg vértanui koszorunkban
Lángolva ég a szenvedés.
S élünk még is ... s
velünk az Eszme!
Többé nem csak miénk e hit;
Miként a tűz, vésztől élesztve –
Terjed nyugattól keletig,
Fényét ma már nem, nem a máglyák,
Hanem a szellem
hinti szét...
Nyujtván korunk a békepálmát:
Fogadjuk mint engesztelést.
Egy jobb jövő biztos hitével,
Zengjen szív és ajk háladalt,
Az idő, mely intéz, vezérel:
Meghozza a végdiadalt...
Hirdessétek tehát – szétmenvén –
Mint egykor az Apostolok,
Erős meggyőződés lángnyelvén:
Hogy él az Eszme... és élni fog!
Előre bátran! Az Igazság
Örökfényü vallása ez;
Jelszónk: a tiszta Hitszabadság
Vezessen a győzelemhez.
Rendüljenek ha kell a sziklák,
S muljék el nap, hold, csillagok:
Hitünk megdönteni ne
birják,
A rohanó évszázadok!
(* János Zsigmond)
Forrás: Keresztény
Magvető 1868. 4. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése