Dr. Jászi Oszkár: A szociológiai regényről II.

Azok, miket legutóbb előadtunk az új irányzat általános jellemzésére szolgáltak, addig a fokáig, amelyet a realizmus vagy a naturalizmus nevével szokás megjelölni.

Most kizárólag arra a mozgalomra fogjuk figyelmünket irányítani, amely a Zola nevéhez fűződik s amelyben mi az eddigi fejlődés mellett annyi új és különálló elemet látunk, hogy egy új fejlődési fok – még ugyan teljesen ki nem forrott – jellemvonásait véljük benne feltalálni.

A fejlődés mente nyilvánvalóan összeesik a természettudományi felfedezések egyre nagyobb eredményeivel.

Fő jellemvonását a naturalisztikus regény legújabb válfajának abban látjuk, hogy az író érdeklődése és jellemzési gondja az egyes alakokkal szemben csökken: a társadalom élete általános törvényeinek, a természeti erők a tömegekben való jelentkezésének, az emberiség haladásának és boldogságának nagy problémái azok amik foglalkoztatják.

Míg az új irány eddigi alkotásainál az író fő gondja az egyes alakok életének s jellemének minél teljesebb kidomborítása, az akaratalakulás törvényszerű alakulásának minél pontosabb feltárása volt, amely célból felhasználta a tudomány eredményeit, a lélektanának, a miliő hatásának, a pszichológiának megállapított tényeit és megfigyeléseit: mindez Zolával megfordulni játszik. Őneki az alakok, az egyes jellemek mellékesek, az általános törvények, az általános társadalmi hatások a fontosak, amelyek bizonyítására, amelyek feltüntetésére szerepelteti a regény összes alakjait, akik rendesen mint egy széles társadalmi kör tipikus képviselői vagy egy általános igazság kísérleti tárgyai jelentkeznek.

Az egyén elenyészik, a társadalom élete szokatlan erővel érvényesül. A tömegjelenségeknek ezen eddig páratlanul erős kiemelkedésében látjuk, mi az új műfaj alap jellemvonását, azt a jegecesedési központot, mely egész alakulását, sajátságain megítélésének szempontjait megadja s amely miatt a szociológiai regény elnevezéssel akarjuk azt megjelölni. Zola különben több tanulmányában (különösen „Le roman expérimentel”-jében) részletes elméletét nyújtotta új iskolája céljainak és módszereinek. Azt gondoljuk, helyesebb lesz ezeket a fejtegetéseket követve behatolni a szociológiai regény vizsgálatába,  természetesen szem előtt tartva, hogy mit igazolt ezen programból a gyakorlat, vagy esetleg minő oly elemeket tüntetnek fel a regényíró alkotásai, melyekről az esztétikus elméleteiben nem számolt be? Zola, Claude Bernard, a nagy természettudósnak a kísérleti orvosi tudományról írt bevezetésében új iránya összes alkatelemeit, feladatait, programját feltalálja úgy annyira, hogy többnyire csak az orvostudomány szót kell a regényével felcserélnie.

A kísérletezés emelte fel az orvostant a tudomány magaslatára, a regény is benne találja újjászületését. Amint az orvos az élő organizmuson lesz megfigyeléseket, nyomozza ki bizonyos okok pontos hatásait, keresi a betegségek okait, belegázolva ezekért vérbe, szennybe, hogy így azokat feltalálva a bajokat megszüntethesse: egészen úgy a modern regényíró bizonyos körülmények hatásait kutatja bizonyos emberekre, „az emberi tünemények mechanizmusát” keresi, „a szellemi és érzéki jelenségek gépezetét, úgy, ahogy azt a pszichológia megmagyarázza, az átöröklés és a környező jelenségek hatása alatt”, megmutatva „az élő embert a társadalmi miliőben, melyet ő maga teremtett meg, amelyet minden nap változtat és amelynek közepette saját részéről is állandó átalakuláson megy keresztül.” Itt van a nagy feladat: kutatni a társadalom munkáját az egyénen és az egyénét a társadalmon: „behatolni a dolgok okaiba, hogy azok felett uralomra jussunk és azokat engedelmes gépek szerepére juttassuk.”

Minek folytatnám? A modern szociológia összes problémája minden törekvése itt van. Más következtetésre nem juthatunk ezek után, mint arra, hogy Zola a regényíró munkáját a társadalmi tudományok részének tartja.

És ezt expressis verbis ki is mondja azokban a büszke szavakban, melyek a villám fényével világítanak be az új irodalmi áramlat méhébe, törekvéseibe és meggyőződésébe, amelyeket e dolgozat homlokára írtunk, mert kulcsot nyújtanak nekünk az új iskola teljes megértéséhez.

A regény tehát az új iskola szerint megszűnt elméletben is irodalmi műfaj lenni, a tudomány birodalmának kapuját sikerrel ostromolta meg a regény „hála a kísérleti módszernek, egy tudomány” lett.

Ez az eszme, melyet így az elméletben felvetettek s amelyet a regényeikkel beigazolni akarnak, nagy fontosságú kérdést tartalmaz, melyet tisztába kell hoznunk, mielőtt tovább egy lépést is tehetnénk.

Minő alapokon állanak a szociológiai regény igényei a tudomány tekintetében? Van-e joga maga számára ilyeneket vindikálni?

Hogy a szorosabb értelemben vett természettudományok, melyekkel ő magát együtt munkálkodónak mondja, ilyen igényeket nem ismerhetnek el, az kétségtelen.

A szorosabb értelemben vett természettudományoknak (fizikai, kémia, pszichológia stb.) az a sajátsága, mely őket más tudományoktól elválasztja az, hogy kísérleteiket tényleg végrehajtják. Ebben van éppen vezető helyzetüknek titka. Valóságos tények, melyeket valóságos tárgyakon vagy organizmusokon észlelnek, a ható okok pontos, előre és a kísérletező tetszése szerint megszabott arányokban való működtetése mellett.

Nyilvánvaló, hogy a szociológiai regény a tudomány ezen birodalmában működési kört nem követelhet magának. Nem ilyen egyszerű a felelet arra a kérdésre, nem osztozhatik-e tényleg a szociológiai regény a tágabb értelemben vett természettudományok azon ágaival, melyeket társadalomtudományoknak nevezünk és amelyek terén a szűkebb értelemben vett természettudományok eredményei következtében és azok hatása alatt váltak a metafizikai töprengésekből vagy a dogmatikai szőrszálhasogatásokból természettörvényeket nyomozókká, vagyis tudománnyá?

A szociológiában és különböző ágaiban (közgazdaság, erkölcstan, politika, állam- és jogbölcsészet stb.) a szociológus által közvetlenül és tetszése szerint végrehajtható kísérlet nem létezik. Tényekben és eseménykomplexusokban magának kell kihámozni az azokat előidéző okokat vagy a természettudományi igazságokból levont dedukcióinak igazolását keresni a tényekben. Kutatási köre a szűkebb értelemben vett természettudományinál végtelenül bonyolultabb leven, pozitív eredményei ritkábbak. De a természettudományok eredményei és módszerei segélyével több téren ő is pozitív eredményekhez jutott el (különösen a közgazdaságban) vagy legalább új igazságok felfedezése reményével dolgozik, amelyekre – talán egy igen messze jövőben – a társadalmi törvényhozást alapítani fog lehetni, mint amilyen biztossággal lehet már most is bizonyos szerek hatását az egyéni organizmusra meghatározni.

Vajon a szociológiai regény nem követelhet-e magának részt a társadalmi tudományok e munkájában, más szavakkal nem gyarapíthatja-e ő is maga részéről, saját eszközeivel, ezen tudományágak eredményeit? Erre a kérdésre azt hisszük, csak nemmel válaszolhatunk.

Ezt az álláspontunkat általános elemzés helyett talán meggyőzőbben igazolhatjuk, ha egy gyakorlati esetből indulunk ki.

Egy szociológus (Malthus) megállapította a népesedés törvényeit. Biológiai, statisztikai, történelmi adatokkal támogatta azt a véleményét, hogy a népesség gyorsabban szaporodik, mint az ellátására szükséges javak. Ebből a tanából számos nagy horderejű gyakorlati és politikai tanulságot vont le.

Nem bocsátkozva bele annak vizsgálatába (ami nem ide tartozik), hogy mennyire bír e tan tudományos értékkel, egyszerűen felvetjük a kérdést, tekinthető-e Zola „Fécondité”-ja, melyben Malthussal egy homlokegyenest ellenkező tant visz keresztül, ama közgazdasági tantétel hiteles és komoly, tudományos cáfolatának? Megcáfolta e Zola Malthus-t azáltal, hogy hőse a termékeny Mathieu Froment, az ő csodálatosan szapora nemzetségével legyőzi és meghódítja a kevésbé szapora vagy az utódok produkálásától tartózkodó családokat?

Semmiképpen. Miért? Mert a tömegjelenségek törvényeit egyes esetekkel (még ha azok a való életből is volnának véve, amihez a regényben mindig kétség fér) sem dokumentálni, sem megcáfolni nem lehet. S minthogy a regény, ameddig egyáltalában megmarad regénynek, mindig csak egy aránylag igen csekély kör életét tüntetheti fel, mondhatjuk, hogy már magánál műfaji természeténél fogva ilyen feladatra nem alkalmas.

Különben erre a kérdésre a priori is nemmel felelhettünk volna az esztétikai és tudományos alkotások állandó, biológiai törvényeken nyugvó belső ellentétéből, ami nem azt jelenti, hogy az esztétikai hatásnak nem lehetnek tudományos elemei, hanem azt, hogy esztétikai célzatú termék nem lehet egyszersmind tudományt kutató.

Tegyük fel, hogy az átöröklés törvényét nem ismertük volna, vajon tekintené-e valaki a Rougon-Maquart ciklust, ahol ez a törvény hatása a regény alakjain a legapróbb részletekig ki van mutatva, az átöröklés törvénye tudományos beigazolásának?

Ha így volna, akkor a Spencer-Weismann-féle nagy vita már rég eldöntött volna. Csak egy esetet ismerünk, melyben a regény a tudományt gyarapítani látszik! Nagy regényírók némely lelki elemzése fényt derít valamely igen bonyolult pszichózis lefolyására. A modern pszichológusok nem egyszer hivatkoznak ilyen regénybeli elemzésre. Csakhogy itt tulajdonképpen az író saját énjének sikerült elemzéséről van szó, vagy ha nem is, a pszichológus módszerét követte, az eredmény nem a regényhez fűződik, mint műfajhoz, hanem a lélektanhoz. Nem a nagy regényíró, hanem a finom pszichológus nyilatkozik meg ezeken a helyeken.

Ezek szerint a társadalomtudományok a szociológiai regény tudományos igényeit a maguk részéről épp oly határozottan visszautasítjuk, mint a szűkebb értelemben vett természettudományok; Zola elmélete tehát alapjában hamis, az esztétikai, a tudományos és a politikai szempontok összekeverésén alapszik. ennek az eredménynek két nagy jelentőségű gyakorlati következménye van. Az egyik az, hogy az új iskola tagadhatatlan előszeretetét a fertelmes vagy immorális dolgok feltárásában „tudományos eredményekre” való törekvéssel nem indokolhatja meg. Az ő tolla sohasem az anatómus vagy a sebész kése, mely őt új eredményekre vezetheti a tudomány szolgálatában. ezzel nem azt mondjuk, hogy a fertelmes vagy immorális jelenségeit nem szabad körébe vonnia, csak azt, hogy a jogalapot ehhez tudományos szólamaival nem teremt, pedig kétségtelen előttünk, hogy ez a jóhiszemű önámítás gyakran viszi őt ezekre a terekre. Hol, mikor s mily terjedelemben nyerhet jogcímet ehhez? Oly kérdés, melyre akkor adhatunk választ, ha majd a szociológiai regén hatásait vesszük számba. A másik ezzel párhuzamos következtetés az, hogy a tudományra való hivatkozás esztétikai fogyatkozásainak, a részletek a harmóniát sértő felhalmozásának, bizonyos szempontokon való örökös nyargalászásnak, nyers adatok feltalálásának stb. mentségéül nem szolgálhat.

A tömegjelenségek törvényeinek kutatásából következik a szociológiai regénynek minden más jellemző tulajdonsága: az egyes alakok elmosódottsága, a filozófiai elmélkedések gyakorisága, a végletek szerfölött éles kiemelése (ami igen gyakran a régi romantikusok istenileg jó és ördögileg rossz alakjait juttatja eszünkbe, mert az író az illető természettől vúny hatását plasztikusan csak a szélsőségekben mutathatja ki), azonos s az író célzatát szolgáló részletek – ezek az ő úgynevezett bizonyítékai „documents humains” – a monotonságig fokozódó felhalmozásai, az író jellemzési gondjának az egyes emberrel szemben való csökkenése (melyben gyakran bármely másod- vagy harmadrangú regényírón is alul marad), a nagy társadalmi körök s érdekellentétek szokatlanul erős és élethű kidomborodása, a stílus aláhanyatlása a megfigyelés és elemzés finomságaiban és fejlődése erőben, tömöttségben s szónoki lendületben. És ebben a képben egyszersmind benne vannak az új műfaj árny- és fényoldalai, fejlődés szimptómái és a visszaesés jelenségei. Ha az evolúció törvénye szempontjából nézzük, kétségtelen a regény anyagának újabb jelentékeny különzékülése; új érzelmek, új törekvések, új hangulatok. Az ember a szépirodalomban még sohasem jelentkezett ily szerves összefüggésben mindennel, ami a világon volt, van és lesz, sohasem jutott el a társadalmi szolidaritás, mi több, a természettel való összeforrottság ilyen teljes és öntudatos felfogásához.

soha irodalmi műben a társadalom organikus felfogása és az ezzel kapcsolatos, változatos és bonyolult eszmék és érzelmek soha irodalmi műben nem törtek elő olyan elemi erővel, mint a szociológiai regényben.

A fejlődés egyik eleme a nagyobb heterogenitásba való átmenetei tehát a szociológiai regényt épp úgy jellemzi, mint általában a regény eddigi evolúcióját.

Vajon a fejlődés másik fő eleme: a heterogenitásban növekedett részek között a kapcsolat is emelkedett-e?

Aligha.

Ellenkezőleg a szociológiai regény ebben alul marad számos eddigi regényen.

A részletek laza és felszaporodott tömege nem egyesül egy harmonikus egészbe, a világosság s az áttekinthetőség kisebb lett. A fejlődés másik alkateleme nem kíséri mindenütt az elsőt.

Azért hisszük mi, hogy a szociológiai regény még nem érte el végleges befejezését Zolában: a fejlődés új elemeinek teljes összeforrása egymással s a régiekkel még nem ment végbe.

Mikor fog ez végbe menni?

Mik az akadályai?

Azt hisszük akkor, mikor az új irány tudományos igényeivel felhagy, mikor megszületik az a par excellence költői egyéniség, ki nem tudományos eredményeket keres, hanem elsősorban a költői alkotásvágytól hevítve ír, a költő, kinek lelkéből az új világnézet összes eszméi s érzelmei szinte öntudatlanul törnek elő, nem pedig elméleteihez bizonyítékokat kovácsolva, akinek műveiben természettörvények kutatása nélkül is az egyén és a társadalom szerves összefüggése jelentkezik, aki a fáradtsággal összegyűjtött szociologikus adatok nélkül is a géniusz egyszerűségével és intuíciójával képes az emberi élet nagy problémáit feltárni, aki szóval először szólaltatja meg a természettudományok és a szociológia által megtermékenyített új világnézet nagy, öntudatlan, esztétikai akkordját.

Forrás: Huszadik Század 1901. 2. sz.