Dr. Wildner Ödön: Jókai Mór: Egetvívó asszonyszív

Jókai Mór svábhegyi kertjében 

- Részlet a „Szépirodalmi újdonságok” c. szemléből –

Jókai Mór regénye az Egetvívó asszonyszív (Történelmi regény, Révai Testvérek kiadása, Budapest, 1902.) java idejére emlékeztet. Ezzel egy szóval sem mondtuk, hogy nem mutatja ugyanazokat a foltokat, amelyeket a kritika kormos üvegével fegyverzett szem írói egyéniség napján hamar felfedez. Ez az új mű is elhajol, míg lélegzetvétel nélkül olvassuk; furcsa gondolatokra, fejcsóválásra késztet, ha egyszer letesszük a kezünkből, s tűnődni kezdünk.

Tárgya történelmi, a kétszáz év előtt Debrecen korából való. Meséje gerincét régi családi levéltár szolgáltatta. Az erre vonatkozó aktákat, ha jól tudjuk, Széll Farkas, a magyar régiségek buzgó barátja halászta ki, s ő bocsátotta Jókai rendelkezésére, hogy az eltemetett történet a régi fakó írásokból a költő szárnyaló képzelete segítségével új és színes elevenségre támadjon fel.

Meséje röviden ez: Baranyi Miklós, a kurucok vitéz hadnagya beleszeret a debreceni utolsó görög, a dúsgazdag, vén Ungvári Anasztáz leányába, Katalinba, s a leány gyermekkori játszótársa viszonozza szerelmét. Az öreg sem akadály, sőt jó szemmel látja a viszonyt, nemcsak leánya iránt való szeretetből, hanem egy kis számításból is. Nagy gondot okoz neki Debrecen város tanácsa, ezt akarja az ifjú révén kijátszani. Egykor tíz nehéz zsákú görög letelepedését engedte meg a város azzal, hogy haláluk után vagyonuk rá háramlik. Kilenc már meghalt, most Ungvári nagy vagyona is Debrecené, ha nem tud valami kibúvót. De talál ilyent. Bizánci szentéiben úgysem hisz már, kitér hát a kálvinista hitre Miklós segítségével, mert más debreceni nem vállalkozik a keresztapaságra. Így most debreceni polgár, aki szabadon rendelkezhetik vagyonával. A két szerelmes egyesül, bárhogyan fondorkodtak is ellenük a kálvinista Róma jezsuitái. Azt hisszük, hogy mint a mesében, most is tiszta boldogságban élnek, ha meg nem haltak, de a költő leleménye csak most kezdődik. Miklós a kuruc táborban hirtelen arcot vált, iszákos, kártyás, házsártos, durva katonává lesz, aki most már egy-kettőre elveszti a türelmét és eszét, ha feleségét hírbe, vagy debreceniesen „zavagy”-ba hozzák. Pedig ez hamar megesik. Mányoki Ádám, a hű festő, aki a száz király udvarából menekülni volt kénytelen, mert a drezdai polgármester fiát egy kis szerelemi pörpatvar nyomán megölte, Debrecenben ismeretlenül patikáriuskodik, de híre megy művészetének s lefesti a Baranyi házaspárt. Katalin képén azonban csonka, befejezetlenül marad a kéz, mert a festőt modelljének szépsége arra ragadja, hogy szerelmet valljon neki, amiért az erényes nő kiűzi házából. A visszautasított szerelmes most úgy áll bosszút, hogy ott kapatja magát éjjel a férj távollétében a Baranyi-házban, s a puritánkodó elöljáróság, se szó, se beszéd, őt is, Katalint is börtönre veti. Ki van mondva rájuk a halálos ítélet, de a festő szökéssel, Katalin pedig úgy menekül, hogy nemsokára gyermeket szül, s Debrecen most már hisz abban, hogy várandós állapotában csak nem hajlott szerelmi kalandokra. Bírái hisznek benne, csak – csoda elmondani – férje nem. Egyszerre megtörtént köztük a szakítás. Miklós ellabancosodott pápista lett, s hadat vezetett Debrecen ellen, hogy feleségét kiszabadítsa. De felesége elfordul tőle, hogy megtagadta hazáját és hitét. Több sem kell Miklósnak. Ha a nő elválik tőle, ő azzal fizet, hogy megtagadja az újszülött törvényességét. A regény további folyama azután Katalin harca a kis Miklós törvényességének elismeréséért, férje, Debrecen, az egyház, mindenki ellen. Bizonyító adatok végtelen halmazának gyűjtésében, világi és egyházi bíróság előtti pörlekedésben telik el élete, de az „egetvívó asszonyszív” végre is diadalt arat: az egyházi törvényszék agnoszkálja az ifjabb Miklóst Baranyi Miklós fiának, mert felserdült korában szakasztott mása annak a képnek, amelyet Mányoki egykor atyjáról írt. Az anya most már boldogan hunyhatja le fáradt szemét, megérvén férjének bűnhődését is, többszöri boldogtalan házasság gyehenna tüzén.

E cselekmény logikája, sajnos nem egy helyen erősen sántít, mert gyenge pszichológiával van megokolva. Fennakadunk először Miklós hirtelen fordulásán, rögtön házassága után. itt Paulusból lesz Saulus; az Idealizmus köntöse, amellyel a költő addig ugyancsak felcicomázta, egyszerre ok és átmenet nélkül, lefoszlik róla, hogy komiszságának meztelenségében álljon előttünk. Vagy előbb nem lehetett olyan, aminőnek a költő festette, vagy most nem olyan. Hová lett mindennel dacoló szerelme, ha egy ostoba mendemondára, amilyennek azelőtt számtalan névtelen levél és pasquilus hiába tette próbára, elveszti hitét Katalinban? Mit szóljunk ahhoz, hogy amikor meghallja, hogy neje, életét mentendő kénytelen lesz „eklézsiát követni”, sértett büszkeségében rögtön elhatározza, hogy elválik tőle, s pápista vallásra tér? Mit ahhoz, hogy őt imádó Katalinja, akit haddal akart kiszabadítani Debrecenből, így fogadja: „Ha te meg tudtad tagadni hazádat, meg tudtad tagadni az egyházadat, hitedet, meg tudlak én tagadni Tégedet. Hagyj el! nem ismerjük egymást többé!” Ez dikciónak szép lehet, de nem igaz, már az asszonyszív logikája szerint nem igaz. Hát még a férj felelete: „Ha te elválsz tőlem, én megtagadom a fiadnak a törvényességét.” A könyv ezen a tájon az „Őrült lehetetlenségek” címét viseli. Kitűnő cím! Mintha a költő maga is tiszta tudatában lett volna az események roppant valószínűtlenségének, de hát akkor miért nem kísérelte meg az őrült lehetetlenségeket egy kissé erősebb motiválással hitelünkhöz közelebb hozni? Ily őrült lehetetlenségeket az egész cselekmény sarkpontjává tenni csakis úgy lehetett volna, de az indokolással Jókai tolla mint mindig, most is épp úgy fukarkodik, amilyen pazarul ontja a meglepő fordulatokat.

De minek is? Ez a magyar közönség oly könnyen hisz, oly könnyen elkáprázik a mesés színektől, amelyek Jókai délibábos történeteit gazdagon beragyogják.

Nem vennők szívünkre azt az igazságtalanságot, hogy elhallgatnók, mily ily sok találó, bájos és humoros részlet ragadott el e regényben minket is.

A debreceni élet, a kupaktanács, a felekezeti viszonyok, a nép, a diákság korrajzában Jókai ismét oly éleslátásról, tájékozottságról és igaz realista művészetről tesz beszédes tanúságot, amelytől az ifjabbak mind távolabb esnek, mert hiányoznak e rendbeli tapasztalataik, s eltompul ez irányban érzékük. Ehhez járul az előadás kimondhatatlan varázsa, jóízűsége, szeretetreméltó kellemessége, könnyűsége, költői színekben gazdagsága és változatossága.

Azt hisszük, nincs pazarabb jelenet, amelyben mindezek a művészi tulajdonságok (örökkulcsok szívünk nyitjához) tömörebben összpontosulnának, mint az, amikor az ifjú mátkapár az egyházi tilalommal szembeszállva egy pásztorkunyhóban tartja nászéjét, míg kívül a vihar dúl. Ez a rész a földi boldogságnak: valóságos mennyei muzsikától kísért harmonikus költeménye.

Ahol nem érezzük a mélyebb pszichológiaszükségét, ott Jókai alakjait is könnyebben elfogadjuk. Ilyenek az epizódalakok, amelyek nem nyúlnak bele mélyen a cselekvénybe, sokan csak átvonulnak a színen, de egy percre mégis élénk tetszésünket vívják ki. (Pl. a hazugság mestere: Kőművesné, a vén görög, Gyarmathy professzor, Sándorné, Jászai Borbála stb.)

Mindenesetre oly regénnyel van dolgunk, mely méltó Jókai fénykorához, ami eleget jelent, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy egy 76 éves költő műve. Hogy előttünk ez a fénykor sem folt nélküli, hogy a világirodalom, a regényirodalom egyetemes fejlődésének szempontjából nagyobbra látunk s magasabb célok érdekében emelt igényeinket nem találjuk tőle kielégítve, oly egyéni nézet, amellyel ugyan valószínűleg nem állunk egyedül, de amelyet másra erőszakolni nem akarunk.

Mikszáth Kálmántól, aki Herczeg Ferenc feltűntéig úgyszólván egyedül tudott némileg Jókai népszerűségének nyomába lépni, két új kötet jelent meg; mindkettő hosszabb-rövidebb kis elbeszélések; jobban mondva kiszélesített anekdoták,r ajzok gyűjteménye. A hosszabb lélegzetűek közül szerepel az egyik kötetben* (* Öregszekér, fakóhám. Újabb elbeszélések. Írta Mikszáth Kálmán. Budapest, 1901.) „A kompossessor fák című, a második kötetben* (* A szelistyei asszonyok. Írta Mikszáth Kálmán. Ugyanott, 1901.) vannak A szelistyei asszonyok – innen az egész kötet címe, s A szökevények.  Az első elbeszélés egy különös végrendelet körül forog. Lányi Pál csikavai két hársfájára hagy 4000 tallért, hogy abból gondoztassék ez a két fa, amely alatt egykor Mária Terézia uzsonnált, s amelybe Kaunitz a királynő nevének kezdőbetűit véste. Ám az egyik fát megöli az idők viszontagsága, a másikat kivágja az egyik kapzsi örökös, de a fa bosszút áll, mert a merénylőt a tettén érzett lelkifurdalása megőrjíti. Lélektanilag érdekes rajz volna, ha a történet nem lenne oly nehezen hihető. A szelistyei asszonyok Mátyás korabeli adoma. Szelistye erdélyi határszéli helység asszonyai férfiakat kérnek a királytól, mert férjeiket a háborús világ elfogyasztotta. Küldöttségbe a szebeni ispán három gyönyörű nőt küld mutatóba, akiket azonban egész Erdélyből válogatott ki, a szász, oláh és székely nemzetből, mert Szelistyén az asszonyok csúnyák, mint az éjszaka. Ezek az asszonyok azután sok mulatságos félreértésen mennek keresztül az udvarban, hol Mátyás tréfájából az udvari bolond viszi a király szerepét, a szolgák a zászlós urakét stb. De minden jól végződik, mindenki a maga párjához jut, s Szelistye az ő férfiaihoz. Friss népmesei hang, bájos naivitás vonul végig az elbeszélésen. A szökevényekben meg egy Bach-korszakbeli történetet dolgoz fel Mikszáth, sok ügyességgel bonyolítván le a Krapotka megyefőnök félig hülye fiának szerelmi esetét. A kisebb rajzok közül azok a legkedvesebbek, amelyek a szerző fiairól szólnak, különösen az Aussi bréhis, az Első bánat, de valóságos kis remek Az öregek című. Nevetséges volna elmondani, mi van bennük. Itt nem a mi-ben, hanem a hogyan-ban áll az érdem, a gyermeki gondolkozás, a kópéságok s az apró fájdalmak szeretettel teljes visszaadásában. Kevésbé tetszenek nekünk a többi apróságok, amelyek népies tárgyakat, jelentéktelen semmiségeket adnak, elnagyolt rajzzal, fakó színekkel, s legkevésbé sem érik el a Jó palócok és Tót atyafiak művészi színvonalat. Az Apró képek a vármegyéből is sokkal, de sokkal gyöngébbek Mikszáth e nemű régibb dolgainál, bár vontatott tétovázás után kialakul belőlük egy üde idill: a Hanka cselédleány és a német professzor szerelmi története, amely igen egészséges, kedves apróság, s hellyel-közzel nem nélkülözi a drámaibb elemet sem.

Ha Mikszáth az adomákat mégis elbeszélésekké szereti kerekíteni és kiszínezni, Eötvös Károly már csak a maga mivoltában adja az anekdotát. A reklám hangos harsonája első elbeszélőnkül hirdeti napjainkban Eötvöst, a magyar szépirodalom Shakespeare-jének, s tudj’ isten mijének, ám nem valami erős alapon. Tagadhatatlan, hogy Eötvös kitűnő fő; eszének élessége, ítélőképességének józansága, világnézetének egészsége és magyarossága, beszédjének jóízűsége és tőrőlmetszettsége ritka gazdag mértékben nyilvánul meg írásaiból is, legkülönben a balatoni utazásból. De ez nem elég az írás valódi művészetéhez. Maga mondja: „Én komolyan sohasem készültem íróvá válni. Nálam az írás mindig csak mellékes foglalkozás volt, s ha tollat fogtam kezembe, mindig külső ösztönzésre tettem. Vannak nemes és jó barátaim, de egy sem akadt köztük, aki ellenállhatatlan erkölcsi erővel hajszolt volna az Írásra. Ez az oka a kis eredménynek.” Nos, az igazi író nem külső ösztönzésre, hanem belső kényszerből ír. Ez hajszolja ellenállhatatlan erkölcsi erővel, nem mások. Azután Eötvöst nem sokat töri a műgond. Zamatos beszédét a kávéház kerek asztalánál vagy a fehér teríték mellett jólesik hallgatni, de úgy gondoljuk, mégis tévednek azok, akik azt hiszik, hogy ez a beszéd azon természetességében változatlanul lenyomtatva ugyanúgy fest, vagy talán éppen a művészet Csimborasszóját jelenti. Itt már bántóvá válik pongyolasága, hosszadalmas körülményessége, céltalanul jobbra-balra csapongása, kitérő elágazása stb.

De bármily hódolattal volnánk is ez előadás iránt, végzetes lefokozása volna művészeti igényeinknek, ha a magyar szépirodalom csúcsát az anekdotázással lehetne elérni. Pedig amint Eötvös erről letér, rögtön igen avult modorú íróvá válik. (Lásd betyárromantikáját, a szabadságharcból vett történeteit stb.)

Miután ekképp bejelentettük tiltakozásunkat Eötvös kritikai túlbecsülése ellen: valljuk meg, hogy nagy érdekkel olvastuk két új kötetét* (* Eötvös Károly munkái V. kötet. Magyar alakok. Budapest 1901. Révai Testvérek VI. kötet. Emlékezések ugyanott.), mert mind a kettő javarészt oly alakokat vetít elénk, akik a magyar politika és társadalom első soraiban harcoltak, dolgoztak vagy pose-oltak, oly emlékeket elevenít fel, amelyekről nekünk, ifjabb nemzedéknek haszon és gyönyörűség tudomást venni. A magyar alakok-ban elvonul szemünk előtt Szlávy, Szende Béla, Löw Tóbiás, Simonyi Ernő, Csengery, Tarczy a pápai tudós, Csernátony, Csemegi, Bittó, Zsedényi, Gorove, Perczel Móricz, Táncsics, Madarász József. Eleven rajzok ezek, tele Eötvös humorával, malíciájával, sunyi dévajságával, apró ferdítéseivel, hazafias fanfaronnadejával. Egy egész letűnőben lévő világ képviselőit látjuk, a táblabíró-nemzedéket, régi stílű politikusokat, hírlapírókat, forradalmárokat, akiknek dolgairól, régi szokásairól stb. elmondhatjuk et haec meminisse juvabit, ha mi már más csapásokon haladunk is, s Eötvösön nagyon észrevesszük a landator temporis acti-t.

A másik kötet, az Emlékezések című ad genreképeket a régi világból, amelyek közül a hazátlan zsöllérről, az öreg gulyásról, a kortesről, a régi megyei fizikusról szólók természetességét, realizmusát, élettel teljességét készségesen elismerjük, ad családi emlékezéseket a forradalomról s az utána következő időkről, míg a harmadik rész Deák Ferenc tanulókora, ifjúsága, adomái, betegsége, beszédei stb. ismeretéhez szolgáltat értékes adalékokat.

Ez idők krónikása kétség kívül maga is egyik elsőrangú szereplője volt a magyar közéletnek, az máig is. „Nagy dolgot végezni kevés alkalmam volt, a nemzet sorsát intézni nem engedték végzetem és vidám természetem és erőmben való komoly kétségeim. Nagyravágyódásom se volt elég erős és elég kitartó. Sokat láttam, sokat észleltem, sok dolgot és embert nagyon megfigyeltem, sokat éreztem és sokat gondolkoztam. Egész irodalmi működésem nagyrészt abból áll, hogy különböző alakok, tünetek és események címén és alkalmán megfigyeléseimet rakom le a papír betűibe. S aki szemeivel minden soromat végigszántja: az megtudja az én történetemet is, családom történetét is. De megismeri a közelmúlt és múló nemzedékek életét is. S ez a célom. sok fenség és vidámság, nagy érzések és nagy ábrándok töltik meg a magyar társadalom szellemét. Bűnök és gyöngeségek is, de én ezeket nem értem, s mikor ezekre gondolok, makacs tollam mindig megtagadja az engedelmességet. Én csak arról írok, amiben magam is gyönyörűséget találok. Jobban szeretem a napsugaras világot, mint a sötétséget.” Ez a hitvallása, s meg kell adnunk, hogy ehhez írói gyakorlatában is hű maradt.

Herczeg Ferenc az utóbbi időben nemcsak a drámában, hanem a regényben is történelmi tárgyak felé fordult. Új könyve* (* Herczeg Ferenc: Pogányok. Regény. Budapest 1902. Singer és Wolfner kiadása.) régi világ összedőlését rajzolja, a pogányságét, s egyszersmind a nyakas pusztai ázsiai magyarságét is. 1046 körül játszik a történet, amikor Péter és Aba Sámuel versengése, Péternek német védőszárny alá búvása után utolsó lobot vet a régi pogány és szabadságszomjas szellem a Vatha-féle lázadásban.

Történelmileg Vatha áll az előtérben, de a regény hőse nem ő, hanem Alpár, fia a besenyő vezér Thonuzobának, akit Szent István lovastul, ebestül, feleségestül elevenen eltemettetett az abádi révnél, mert makacsul ragaszkodott hitéhez. Alpár már keresztyén hitben, kolostorban növekedett, s felserdülve kanonok lett belőle Márton néven. Látszólag eltölti teljesen az új hit, de lelkébe tekintve mást látunk. Beteggé teszi a honvágy régi hazája, a puszta után. „Megöli a puszták szele”. A feszület előtt térdepelve egyre hallja a nádasok zúgását. Zsolozsmát énekel, de közte besenyő harci dalok járnak az eszében. Mégis engedelmeskedik, amikor szent Gellért kiküldi a besenyők közé, hogy a szeretet hatalmával térítse őket, megteszi a lehetetlent nevének bűvös ereje segítségével, megalázza vad asszonyispánjukat a belé minden szenvedélyével szerelmes Seruzádot, lenyírja legdrágább kincsét, haját, s ledönti a pogányok bálványát. De hiába küzd végzete ellen. Beleszeret Csanád ispán árvájába, Zenóbiába. Mikor a leányt bizánci útjából anyjához kíséri, embert öl féltékenységből. Leüt egy vasas németet. Odahaza nyilvános penitenciát kellene tartania. De ez ellen fellázad ősi büszkesége, megtagadja. Becsukják a székegyház tömlöcébe. Érte jönnek, kiszabadítják besenyői, akik várva várják, hogy élükre álljon. Vezérük lesz, egyesül a lázadó Vathával, s a visszatérő Árpád-fiakkal: Endrével és Leventével. De hiába minden erőlködésük, hiába első győzelmeik. Endre elárulja őket, a keresztény elemekre támaszkodva megszerzi magának a trónt, s vérbe fojtja a lázadást. Romba dől Alpár szerelmi reménye is: Zenóbia halálát leli az oroszlámosi menedékkolostorban, amelyet Seruzád őrült féltékenységében fejére gyújt. Kiégett lélekkel vezeti ki Alpár seregét Bizánc felé, hogy nyomtalanul elvesszen a népek áradatában. A régi világ romba dőlt, mert „nem voltak már igazi pogányok. Sohasem lesz többet szabad a magyar, mert sorsát nem a tulajdon akaratával fogja intézni, hanem oltárok előtt térdelve s a népek tanácsában furfangoskodva fogja kikönyörögni. Véget ért a külön magyar isten, a külön magyar világ pompás álma; a magyar most már együtt legel és együtt tülekedik a népnyájak közös legelőjén”. Mi tette előre reménytelenné az utolsó harcot? „A pogányság elvesztette a csatát már akkor, amikor még csak kantározott. Az erős hit ellen nem lehet kopjával harcolni, csak még erősebb hittel. Nekik pedig nincs hitük. Vatha sem volt már ó-hitű, csak lázadó az új hit zsarnokságával szemben. Nem voltak már igazi pogányok. Az apáik azok voltak. Pompás, erős állatokként kalandozták be a pusztákat, hittek az életben, önmagukért élték az életet és sohasem kérdezték, mi lesz azután. A fekete papok valami rettenetes mesterségre tanították meg a nemzetet; megtanították gondolkozni. A boldog állatból ember lett és aki ember, az szenved, mert gondolkozik.

Szántszándékkal idéztük Herczeg e szép szavait, mert tökéletesebben úgysem tudtuk volna kifejezni a regén alapgondolatát. Kár, nagy kár, hogy a tömör összefoglalást nem illusztrálja hasonló erővel a regény, sem cselekményében, sem alakjaiban.

Herczeg igen előkelő író. A nemes mértéket tartó hangot mindenekfölött becsüli, utálja a frázist, a pátoszt, sohasem sérti a jó ízlést és illendőséget. Ez az erénye egyszersmind legnagyobb hibája is, mert ha sohasem ragadtatja el magát, minket sem ragad el. Kerüli a pátoszt a beszédben, de kerüli a szenvedélyekben, cselekményekben, jellemrajzban is. Csakúgy, mint drámáiban, regényeiben is szívesen kitér a döntő összeütközések, a nagy jelenetek elől. Például e regényében is oly eseményekkel, amelyeket más nagy erejű regényíró keresve-keresne, mint tollának erőpróbáját tárcaszerű könnyűséggel végez; a IV. könyvben Vatha fölkelését nem írja le, hanem csak elbeszélteti, ugyanez az eset Gellért vértanú halálával, Endre és Vatha végső küzdelmével, Zenóbia tűzhalálával stb. Legfeljebb apró csetepaték, ingerkedések rajzát adja, nagy csaták leírásától visszahőköl. Egy kivétel a mosonyi harc terjedelmesebb festése. A jellemeket sem mélyíti és domborítja ki teljesen. Alpár csak addig érdekes, míg a kámzsát leveti, a többi alak is meglehetős színtelen. Éles körvonala talán csak a vad szépségű Seruzádnak van, aki „ősanyja a férfi igája alul kiszabadult nőnek, a büszke,de boldogtalan asszony-embernek.”

A régi hit és új hit küzdelmének a festése is bágyadt. Nem látjuk annak gyöngeségét, emennek erejét kellő hatással feltüntetve. Lehet, hogy a „Quo vadis” témája lebegett Herczeg szeme előtt, de hol áll az ő regénye Sienkiewicz remekétől? Szóval sem mondjuk, hogy nem kellemes olvasmány a regény. Herczeg percig sem tud kellemetlen lenni, de hiányzik belőle a nagy stíl és erő, amely imponálna nekünk, s lelkünkbe vésné művét.

Mellé állítva Gárdonyi Géza történelmi regényét* (* Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember. Regény. Budapest, Singer és Wolfner kiadása.), egy percig sem kétes, melyik a nyertes? Gárdonyi munkája rendkívül sikerült alkotás; tele a legtisztább költészettel, üde bájjal s egyszerű, de igaz fönséggel. Cselekménye pár szóba szorítható. Zéta, a híres Priscos retor íródeákja imádja Attila egyik fő emberének leányát, Emőkét, és sokáig azt hiszi, hogy a leány is vonzalommal van iránta, s hogy sikerült majd vitéz tettekkel kiérdemelnie kezét. Harcol, szenved, rabszolgává válik érte és a félreértés, amelyből az egész történet folyik, csak Attila hirtelen halálakor derül ki; Emőke a hun királyt szerette és sírjánál megöleti magát. Zétának csak egy másik leány marad vigasztalásul, aki egész hűséggel titkon szerette, s a ki Zéta hiú reményeinek, az igaz gyászos félreértésnek akaratlan oka volt. Mert az ember láthatatlan. „Az embernek csak az arcát lehet ismerni, s az arca nem ő.” Ebből folyik minden végzetes csalódás.

Ezt az igénytelen keretet azután festői korkép tölti be. Ami adat e korról reánk maradt, Gárdonyi nagy ügyességgel értékesíti. Attila korát oly közel, sőt a regény műfaji természeténél fogva mg sokkal közelebb hozza lelki szemeinkhez, mint Arany „Buda halála” című hun regéje. Ezer részletet alkalmaz, de sohasem halmozva, hanem mindig kellően gazdálkodva, mindent a maga helyén, sohasem szárazon, sohasem maga-magáért. Ezért percig sem untat, s pointilleur-munkájából kitűnő összhatás keletkezik, az élet elevenségének benyomása. Az ötödik században oly otthon érezzük magunkat, mint a huszadikban.

A tragikus, mint a humoros részeket egyenlő művészettel dolgozta ki. A legegyszerűbb eszközöket használja. Csendes szerénységgel, de biztos kézzel vezeti a cselekmény fonalát. Elbeszélő, leíró, drámai hangja egyaránt természetes s épp ezért igaz és művészi (L. catalaunumi csata leírását).

Színtiszta nemzeti szellemű alkotás, a magyarság minden hivalkodása nélkül. A magyar szépirodalomnak mindenesetre elsőrangú nyeresége s a modern realista történelmi regény terén örvendetes haladás jelzője.

Nem fejtegetjük tovább, mert ezt a könyvet vétek nem olvasni, s aki elolvassa, hálás lesz a nyomán fakadó igaz gyönyörűségért.

Így hát a realista történelmi regény terén látunk biztató fényt, de hogy vagyunk a modern társadalmi élet rajzával? Gyengén, meglehetősen gyengén. A Herczeg genréje jelenti még mindig a legnagyobb emelkedést, s ezt sem nehéz cirkalommal mérni. Még mindig várjuk az igazi modern magyar társadalmi regény megteremtőjét, aki a világirodalom e műfajának nagy példaképeit, a franciákat, oroszokat, skandinávokat stb. megközelítené felfogásának hatalmasságával és komolyságával, a jelenségek szövevényét felismerő éleslátásával, visszaadó tollának művészetével és erejével, lelki érzékének finomságával, ajkának megalkuvást és hízelgést nem ismerő igazmondásával stb. Némelyik szükséges tulajdonságot észrevesszük egyik-másik modern társadalmi tárgyakat feldolgozó írónkban, de nagy méretű és harmonikus összességüket egyikben sem. S észrevesszük mindenek fölött, hogy az írók csekély kivétellel mind zsurnaliszták, s ami társadalmi téma tolluk alól kikerül, az vázlatos, felületesen összerótt töredék, megtöltve cinikus, kellemetlen hanggal. Ez a hang kigúnyolja a nemesebb érzelmeket, a poézist, a nagy eszméket, lesajnál mindent, s azt hiszi, hogy színigazságot ad, pedig csak torzképét nyújtja.

Ez a hang teszi sok helyt kellemetlenné a fiatal írói nemzedék egy újabban feltűnt képviselőjének, Molnár Ferencnek dolgait is, pedig ő oly író, akinek művei a tehetségnek kétségbevonhatatlan jeleit szolgáltatják. Az Éhes város után most egy kisebb regénye jelent meg.* (* Egy gazdátlan csónak története. Budapest. Singer és Wolfner kiadása.) Pirkó, egy tizenöt éves leányka első szerelmi históriája. Egy kis tragédia. A leányka ideálja egy nagy tehetségű, de züllő hírlapíró, akire röpülnek az asszonyi pillangók, mert kiélt és érdekes. Tarkovics csak játszik Pirkóval, s ügyet sem vet rá, hogy a süldő leányt érzelme mily rohamosan teszi nagyleánnyá, hogy szerelme mily halálosan komoly: azok közül az Asrak közül való. Marcangolt szívvel látja a rossz viszonyait, de amikor rájön, hogy tulajdon édesanyja is belekerül Tarkovics hálójába, kész a katasztrófa. Árvíz van a Margitszigeten, ahol a  kis történet lejátszódik. Pirkó meghalt szívvel egy gazdátlan csónakra ül; a habok kiviszik a Dunába, fölfordítja valami ormótlan teherhajó. Sohasem látják többet. Oly hangulatos fejezetet, mint ez az utolsó, csak igazi költő ír. De Molnár a kis hősnő lelkének egész festményében megragad mélységével és finomságával, érzelme kifejlődésének rajzát erős ecsettel veti elénk. Ide központosította erejét, a többi alak, még a Don Juan író is csupa léha sablon. Vagy talán ezért ne az írót, hanem tárgyát s a jelenkori budapesti társaságot okoljuk? Bizonyos, hogy ilyennek mutatkozik a társaság a felszínes szemlélő előtt, de kívánjuk, hogy Molnár ne csak a felszínt nézze, hanem bocsátkozzék mélyebbre tanulmányában. Ha ez sikerül neki és sikerül levetnie azt az említett kellemetlen tónust és modorosságot, bizonyára elsőrangú íróvá fejlődik. Fiatal kora és tehetségének eddigi próbái igazolják ebbe vetett reményünket.

Thury Zoltán a kevesek közül való. Azok közül, akik belső szükségből nyomva törik a friss csapásokat, zordonan letérve a divatos sikerre vezető, sima utakról.

Most egy különös könyvecskét adott ki.* (* Útravaló. Írta: Thury Zoltán. Budapest. Barta Lajos könyvkereskedése.) Állítólag gyakorlati tanácsokat intéz gyermekeihez, hogy velük elboldoguljanak az élet utain. Ha mottója után azt hisszük, hogy olyanfélét írt, mint Benedek Elek Testamentoma, nagyon csalódunk. A duhaj, imposztorkodásra tanító hangot csakhamar fölváltja egy végtelen komoly, komor, szinte síri hang, amely a szenvedések mélyéből jajong fel. Nem gyermeki fülnek való. Benne van egy kínosan vergődő lélek egész csüggedése és keserűsége. Egy emberé, aki „konyított valamit az új század felé; volt szíve ahhoz, hogy magáévá tegye azokat az ideákat, amelyek alapján boldogsághoz jut a minden ember, de lenyűgözték a bajok és gondok”. Aki megbénult a kenyérkeresésbe, az őrület szélére jutott a kétségbeesésben. Lelke lángja csak emésztett. Nagyra látott nemes törekvéseivel, de ezeknek megadta a halálos döfést, hogy belemelegedett a családba, úgy, hogy benne már csak hangulat az oppozíció. Most már csak folyton akar valamit és sohasem tesz semmit, csak úgy másodsorban szereti az embert, s visszahőköl az egykori nagy eszméiért való önfeláldozó harctól. Diszharmonikus húrokat penget Thury, de hangjai minden érző lélek Aeol-hárfáját visszhangra kényszerítik. Kínosan, nehézkesen, gyámoltalanul, művésztelenül szól remegő ajka, de megérzik szaván, hogy a szenvedő szív fenekéről küzdődik fel. Életbölcsészete talán túlontúl fekete, de szabad-e más ember meggyőződéseivel, világnézetével pörbe szállnunk, ha ezeken rajta van az őszinteség bélyege?

Kétségbe esik magán és kortársain. Hitét szegi a modern ember ideggyöngesége, akaratának tehetetlensége. „Úgy, ahogy most itt állunk, nem arra valók vagyunk, hogy mi legyünk tovább is a vezérelem. A ma emberének semmi igaz jussa nincs ahhoz, hogy valami nagy kázust csináljon az elköltözéséből. Csupa sivárság, csupa kegyetlenség az, amit a ma embere a holnapinak mondhat, ha nem akar hazudni, ha helyén van a szíve, amivel nemcsak a maga vére, hanem az egész nagy család jóvoltára érez.” A jövendőben is, legsötétebb perceiben, nem tűnik szemeibe más, mint sok-sok kórház és csak messze, a hegyek közt, vagy a rónán, a falukba húzódik vissza az egészség.”

E pár hely legyen próbája a könyvecske hangulatának. De ez nem egységes: a keserű önelemzés szárnyaszegett sirámait át-át töri a hit, remény, szeretet crescendója. A család, amely eltérítette útjából, vigaszt is nyújt neki. A gyermekben látja az excelsiort. Ezek olvasztják le szíve jégkérgét; ártatlanságuk, szeretetük, egészségük gyógyítja beteg lelkét. Bízik és azon dolgozik, hogy ők legyenek erősek arra, amire az apa gyönge volt; ha megtanulták a határozott lépést, a biztos tekintetet, nyugodt meggondolást, erős akaratot. Beléjök csöpögteti a nagy princípiumokat: a küzdést a kiváltságokkal a minden ember kifosztott jogaiért, a harcot az emberért magáért olyan nagy szívvel, ami magában zár fehért, feketét, kreolt,zsidót, svábot.” Hiszi és reméli, „hogy az emberből megszülethetik az Isten. Nem egy anyától és atyától, hanem századok, ezredek vajúdásából. Egyszer majd csak beáll a világszabadság, a lehetőségek győzelme. Mindenki enni fog reggel, délbe, este.”

De ez a hite sem rendíthetetlen. Az emberi faj fejlődése iránt a legigazabb vigaszt az adhatja nekünk, hogy voltak, vannak és lesznek nagy emberek, akik a vak tömegnél fejekkel nagyobbak s hősei, vezérei. Soha ki nem alvó világító tornyok a lét zavaros és háborgó tengerén. Munkájuk oly kincs, mely független életüktől; oly tőke, mely a távoli jövőben is kamatozik.

Nos, Thury néha kételkedik még a nagy emberek hasznában és értékében is. „Minden nemzedék magának él s szegényes hiúság az, ha az ember, ami mértékünkkel mért legnagyobb ember is, azt hiszi, hogy a jövendőre valamit épített. A gondolat, az ideál éppen azért véges és nem igazán istentől való, mert hozzá van nőve a fizikumhoz. A nagyon csak addig voltak tényezők a világok történetében, míg meg volt köztük a fizikai közelség, azután lett belőlük emlék, nagy princípium, de az eredményüknek vége lett, amikor kidőltek.”

Így hát folyton háborog, hullámzik Thury lelke, s nem csendesedik tükörsimává. Épp ezért nem tartozik a kellemes emberek közé és sohasem lesz nagy közönsége, amely csak a kellemes és mulatságos embereket szereti, s elfordul a tépelődő, csüggedt, keserű, lázadó, radikális igazmondóktól, vulgo hevült agyú bolondoktól.

Nem nagy művész, de igaz ember. Ne mindig tudja magát elég világosan kifejezni, mert benne inkább kavargó érzelem, sejtés, semmint kijegecesedett eszme az, ami e hazahatárain kívül már oly sokakat és sorompóin belül még oly keveseket tölt el, mint erős meggyőződés és eleven érzelem: a társadalmi szolidaritás elve, a faji, nemzeti, vallási, rendi és osztályi választófalakat el nem ösmerő emberszeretet. Azzal, hogy sejtésének, érzelmének még a népszerűtlenség terhe alatt is bátor szószólója, oly érdem, amellyel magyar írótársai közt meglehetősen magában áll, s amelyért művészetének hiányait is feledjük.

A szociális érzések, a társadalom igazságtalanságával, a jelennel való elégedetlenség nyomait, sőt néha erős kifejezését különben egy verses újdonságban is feltaláltuk: az Endrődi Sándor új kötetében* (* Isten felé. Költemények. Írta Endrődi Sándor. Budapest, Az Athenaeum részvrt. kiadása.)

Például szolgálhatnak A tépelődés és Több nyomort! című versek. Amabban kérdi:

„Mi jogon élek kényelemben

Míg ott künn koldul a nyomor?”

Van szeme és szíve a szegény ember nélkülözéseinek, s miután ezeket leírta, lázadó hangra fakad mások és önmaga ellen:

„Baroménál nem jobb a sorsa,

Mindvégig únt terhet cipel,

Míg végre rondán, siratatlan,

Egy árok mentén döglik el. –

És én?... Borzadva gondolok rá,

És sápadozva állok itt:

Kenyerem íze olyan, mintha

Megloptam volna valakit.”

A másik versben óhajtja:

„Ha nyomor, hát legyen mint a tenger,

Fenyegető, zord és végtelen...

Szenvedjenek milliókkal többen

Mint mennyi eddig szenvedett,

S a hatalom bömbölő baromként

Tomboljon a vér és rom felett.

Öljön ott, hol szorgalom, verejték

A jelennek életet növel

Nero kell e rothadó világnak,

Aki Rómát maga gyújtsa fel!

vadság,melyet gőg tesz még vadabbá,

Irtó ínség, kórok ezrei...

Nincs itt, nincs itt más kigázolás, mint

Új khaoszon újra kezdeni!

Meghalok, de jöjjön forradalmad

S hadd reszkessek árján én, a por,

Aki egykor himnuszodat zengtem

S hittem benned, megváltó nyomor.”

Ami Endrődi e kötetében általában megragad, ami neki legjobban sikerül: az a tépelődés, lázadás hangja. Sokkal jobban hangzik ez ajkáról, mint a töredelem, megnyugvás, a hit, a megtisztulás, amelyekkel az ima szárnyán „Isten felé” halad. Kötetének, mint az előszóban mondja, „voltaképpen az volna a hivatása és célja, hogy a vad élethajszában, kapzsiságban és dulakodásban agyongyötrött emberi lelket a szomorú földiségből boldogítóbb eszmények felé irányítsa. Azt akartam, hogy ez a tusakodó, lázongó, hitetlen emberi lélek, gúny és keserűség közt vergődve, szenvedések és bánkódások tisztító tüzén át eljusson a hit vigaszához s megnyugodjék Istenben. Nem szolgáltam felekezeti célokat, csak az örök emberi érzés lebegett előttem, mely inkább keres igazságot az egymást szeretés nemes gondolatában, mint a romboló, sötét gyűlölködésben.” Könyve e célnak megfelelőleg ciklusokra oszlik, amelyeknek más és más a hangja, bár sokszor egy-egy el is tévedt a kategóriák közt.

Úgy érezzük, hogy ebben a nagy céltudatosságban van valami mesterkélt, s mintha Endrődiből, mint már mondtuk, igazabban szólnának a dissonans, mint a harmonikus hangok.

Szatírája élénkebb, mint kegyes szeretete, kételye megkapóbb, mint hite, pesszimizmusa hatásosabb, mint optimizmusa. Alaphangulatához, tárgyaihoz jobban is illik vad, sokszor a nyerseségig és dagályosságig menő pátosza, virágos nyelve, mint az áhítatos témákhoz, amelyek kifejezésére a mesterkéletlen, benső egyszerűség egyedül alkalmatos.

Endrődi mindenesetre színes lelkű költő, ezt újra megmutatta, de nem az elsők, az Isten kegyelméből valók közül való.

(...) 

Forrás: Huszadik Század 1902. 2. sz.