A mult idők kietlen éjjelén
Emlékezet, te légy ma égi fény!
A hála kér, s a sziv, mely nem feled:
Gyujts fáklyafényt sirhalmaik felett;
szórd hantjaikra lángod fényeit,
Hálánk míg itt lesirja könynyeit.
Hogy szállna rájok feledés moha?
Hisz nem fogy el a szeretet soha!
Világa: mult, jelen s jövő felett,
Az üdvösség honáig átrezeg.
s mint égi fény, a merre száll, repül:
Élet marad, nyomán, áldás terül.
S övék nem volt önérdek szülte láng,
Vészben, viharban szóra fényt reánk:
Midön hitünknek ügye veszve volt,
Önkény, viszály, örvény közé sodort,
S csüggedve szóla: veszve életünk!
Uram, Uram, tarts meg, mert elveszünk!
De vész, nyomor és üldözés között
A jóltevők szerelme őrködött;
S mit hosszu inség árja elsepert:
Feléledett... ujult erőre kelt.
S mely küzdésibe már nem is remélt:
A kisded egyház, ismét, ujra élt.
Sion hegyén buzgó nép áldozott,
Hogy ujra él, hogy ujra sirhat ott.
A muzsák terme ujra népesült,
A hitszabadság fénye felderült...
Az Urnak ügye diadalt nyere,
Mert élt a hitben
áldó szelleme.
s a kikben élt a jóltevő kebel
Emléke most feledve vesszen el?
Nem! Sirjaikra fényes síri jelt,
Az áldozattal önkezök emelt;
S fejök fölé dicsfényt teremt a láng,
Mely kebleikből áldást szóra ránk.
A mult idők kietlen éjjelén,
Emlékezet: te légy ma égi fény!
A hála kér, s a sziv, mely nem feled:
Gyujts fáklyafényt sírhalmaik felett;
Szórd hantjaikra lángod fényeit,
Hálánk míg elzokogja könynyeit!
Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 6. szám 1888. jún.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése