2015. nov. 22.

Áprily Lajos (1887-1967): Biztatás a télben



Menjünk a hóba - régi szót
ma emlékezve mondunk.
Fehér megint a szép világ
s megint sötét a gondunk.

A város villany-ezre vár.
Hallgass a régi szóra,
s a hóra vidd a gondodat,
a hóra vidd, a hóra.

A friss hullással elvegyül.
Fagy őrzi, február van.
De víg patakká lesz a hó
az első napsugárban.
Oszló füstöt ki látna meg
fehér felhő-seregben?
Ki lelhetné meg gondodat
sugárzó tengerekben?

(Forrás: mek.oszk)

Tóth Árpád: Bodor Aladár: Zátonyon






Bodor Aladár három évi verstermését foglalta össze "Zátonyon" című könyvébe. Csupa vergődő és mégis merev vers. Sok szó esik bennük mordan markoló kezekről s ezek a versek maguk is úgy nyúlnak felénk, mint bütykös, csontos kezek: sajogtatón a szívünkbe ütnek s aztán mereven és durván eltaszítanak maguktól. Azt hiszem, a mai többi magyar verselők dolgaitól megkülönböztetően valami sivár szépség a közös tulajdonságuk. S ez az érdekessége is ennek a könyvnek, ez a furcsa elegyessége a sivárságnak és a szépségnek, ez a - mondjuk így - egyiptomias monumentalitás. Valóban: a homokos és ormótlan piramisok fájdalmas és mégis merev égbefúródása kelthet a lélekben olyan impressziókat, mint ezek a versek.

S furcsa nem furcsa: valami intuíció-féle Bodort gyakran külsőségekben is egyiptomi témákhoz vezeti. Megírja a nílusi régi hajóvontatást, a szfinxet s egyik legérdekesebb versében az egyiptomi rabszolga sorsához hasonlítja az önnön vergődését. A "Vallomás"-ban írja:

Szökött rabszolga vagyok, gyötrött, éhes,
A sivatagban gulát építettünk,
A kőragaszték; agyvelőnk a véres...

Igen, ez a megható, ez a szívhez szóló ezekben a versekben. Látom, mint gördít, illeszt, farag szögletes, dübörgő szavakat véreztető és agypattantó erőfeszítéssel ez a furcsa, szenvedő embertestvérem, mint próbál új meg új fogásokat a szavain, a témáin, akárcsak a nehéz munkájú kőmunkás új meg új markolásokat súlyos kalapácsa nyelén s látom, mint merevül és szürkül el kemény és izzadó keze alatt a vers, mint a kőfal, mely annál fakóbb és vigasztalanabb, minél magasabbra rakják.

Tóth Árpád: Szilveszter



A teremben mindenki felugrált, az emberek egymás nyakába borultak, részeg, rikoltozó bácsik meghatottan és sokáig veregették ölelkezés közben egymás vállán a nyűtt ferencjóskát, a külvárosi kávéház tulajdonosa pedig boldogan dörzsölgette a kezét, mint valami fordított Pilátus, aki ezzel az ős-római gesztussal szerényen hencegi el, hogy az ő közbenjárása nélkül aligha sikerült volna ilyen akkurátusan keresztre feszíteni a halálra ítélt szegény ó esztendőt.

Az ó esztendő szegény, szerencsésen elhalálozott s ennek örültek a hajnali mulatóhely savanyú borgőzében és lomha szivarfüstű levegőjében derék polgártársaim, akik évről-évre úgy tartják legcélszerűbbnek ezt a búcsúzó halotti-tort, hogy rúgnak egyet a vonagló, halódó esztendőn, szemébe köpnek, töviskoszorút kerekítenek a feje búbjára: rossz voltál, komisz voltál, becsaptál, adós maradtál, dögölj meg, nyomorult, vén, csaló esztendő!

Keserűen, tűnődve rágtam az egyik szögletasztal mellett egy komisz virzsinia végét. Szerettem volna közébe kiáltani ennek a lármás örömű kompániának, szerettem volna megvédeni az agyonrugdalt ó év alig hűlt, vérző, szomorú tetemét, ezt a nekem olyan kedves, drága hullát, aki könnyek balzsamát, elmerengések jóillatú keneteit érdemelné s akit szívünkbe kellene rejtenünk, ebbe a bársonyos, piros koporsóba, mert jó volt, szép volt, mert gyönyörű órák puha legyezőivel becézett s aranyat, kincset hagyott örökségül: feledhetetlen és ragyogó emlékeket.

Ekkor az öregúr, aki valahogy észrevétlenül mellém telepedett, csendesen a vállamra tette a kezét.

Alföldi Géza: Csak a gyökér kitartson



- A fa névtelen gyökereinek ajánlom -


Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,
deszka kunyhónk előtt állott
öregapám diófája.
Ha vihar támadt - szőlőkötözéskor -
dörgött az ég, csattant a villám,
füstölt az úton a felpaskolt por,
ahogy végigverte a dörgő esőostor,
bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
miként robognak a felhők az égen.
Nagyapám a fát leste.
Vajon, elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
a szél a gallyakat csomósan tépte,
hullott a zöld dió áldott termése,
mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte a vihart öregapám konok,
törzsekopott diófája.
Csak a gyökér kitartson!...
Még ma is hallom,
motyogott nagyapám,
s nem lesz baj, gyerek!
Dió lehullhat,
új tavasszal terem az ág újat,
ág is nő a letépett helyére,
de ha a gyökér nem bírná tovább,
a diófának, kisunokám, vége!
Most is vihar, szél tépi, rázza,
de állja a vihart Árpád vezér
ezeréves, öreg diófája!
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a földre, hogy termés legyen,
az örök magyar szőlőhegyen,
hogy élni tudjon: dió, levél, ágak...
... Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!
Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
letörhet száz ág, ezer nő helyére,
s ha csupán a csonka törzs marad,
ha új tavasz zsendül, kifakad!
uram, csak te lássad,
hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
a gyökér kitartson!
A gyökér kitartson!


Thali Kálmán: Az erdő vihar előtt (1859.)



Oly borzasztó mély csend ez itten,
Oly szívdöbbentő hallgatás:
Bár messziről már dörg a villám,
Bár távolról már a vész csatáz.

A rojtos lombot nem lendíti –
Csak egy sóhajnyi fuvalom;
Tücsök se cirpel bokros fűben.
Dalszó se zendül a gallyon.

Ül a madár hűs berkek árnyán
Készítgetvén örömdalát:
A mellyel üdvözlendi majd a
Villámot: a vész sugarát.

Nem bolyg a páston annyi szellő
Mit egy lepkének szárnya hajt,
Ölő hévségben a lehervadt
Rózsáknak ajka sem sóhajt....

Leheletét magába fojtja
A sziklabérc: és úgy figyel;
Ormán a szálló fölleg árnya
Gyorsan, nesz nélkül lebben el.

De most zaj kél. A messzeségből
Vészjósló tompa hang üvölt,
Idáig alig hogy elhathat –
Siket füledbe, lomha föld!

A szikla keble meg-megdobban,
A messzeség fel-feldörög;
A visszhang mégis mintha száját
Befogták volna: félve nyög.

De hallgatózó bokrokon át
Suhogva száll a sejtelem ...
Halk szellő lebben ... majd eltikkad ...
Elfojtá a lég hirtelen. –

Megint a régi borzadalmas
Mély csend; ijesztő némaság;
Madár pihen, csermely se csörren,
Nem leng a lég, nem reng az ág.

A bokrocskák, a völgyi sarjak
Búsan egymásra hajlanak,
S a levelkék: a gallyak fülei
Hallgatnak bár: nem hallanak.

A bérctetőn a fenyves boldog,
Ő hallja már, hogy zeng az ég,
Ő látja a vihar jövését –
Készen is vár reája rég.

S néz a távolba ... hol a vészek
Vadul ringatják a tavat,
S fönn, a fagylepte szirtek ormán
Szél szórja a zilált havat....

Ott küzd a sas a légörvényben,
Vad forgatag körülkapá;
Már alig vihar ... kimerülten
A mély torkába hull alá ...

De fölvergődik végerővel,
– Szállnak kitépett tollai –
Az ég megvillan ... még csak egy perc ...
S a sast le fogja sújtani!

– A fenyű látja a küzdelmet
Magasban, a hegy ormiról:
Míg a völgyben a vészdörgésnek
Csak egy-egy fojtott hangja szól ...

Ott fejöket halkan susogva
Összedugják a csemeték,
És aggodalommal és reménnyel
Kémlik egymás tekintetét....

És aggodalommal és reménynyel
Tekintnek a jövő elé, –
Nem tudva . a vész erre jő-e,
Vagy elvonul más táj felé?! ...