Oly
borzasztó mély csend ez itten,
Oly
szívdöbbentő hallgatás:
Bár
messziről már dörg a villám,
Bár
távolról már a vész csatáz.
A rojtos
lombot nem lendíti –
Csak egy
sóhajnyi fuvalom;
Tücsök se
cirpel bokros fűben.
Dalszó se
zendül a gallyon.
Ül a madár
hűs berkek árnyán
Készítgetvén
örömdalát:
A mellyel
üdvözlendi majd a
Villámot:
a vész sugarát.
Nem bolyg
a páston annyi szellő
Mit egy
lepkének szárnya hajt,
Ölő
hévségben a lehervadt
Rózsáknak
ajka sem sóhajt....
Leheletét
magába fojtja
A
sziklabérc: és úgy figyel;
Ormán a
szálló fölleg árnya
Gyorsan,
nesz nélkül lebben el.
De most
zaj kél. A messzeségből
Vészjósló
tompa hang üvölt,
Idáig alig
hogy elhathat –
Siket
füledbe, lomha föld!
A szikla
keble meg-megdobban,
A
messzeség fel-feldörög;
A
visszhang mégis mintha száját
Befogták
volna: félve nyög.
De
hallgatózó bokrokon át
Suhogva
száll a sejtelem ...
Halk
szellő lebben ... majd eltikkad ...
Elfojtá a
lég hirtelen. –
Megint a
régi borzadalmas
Mély
csend; ijesztő némaság;
Madár
pihen, csermely se csörren,
Nem leng a
lég, nem reng az ág.
A
bokrocskák, a völgyi sarjak
Búsan
egymásra hajlanak,
S a
levelkék: a gallyak fülei
Hallgatnak
bár: nem hallanak.
A
bérctetőn a fenyves boldog,
Ő hallja
már, hogy zeng az ég,
Ő látja a
vihar jövését –
Készen is
vár reája rég.
S néz a
távolba ... hol a vészek
Vadul
ringatják a tavat,
S fönn, a
fagylepte szirtek ormán
Szél
szórja a zilált havat....
Ott küzd a
sas a légörvényben,
Vad
forgatag körülkapá;
Már alig
vihar ... kimerülten
A mély
torkába hull alá ...
De
fölvergődik végerővel,
– Szállnak
kitépett tollai –
Az ég
megvillan ... még csak egy perc ...
S a sast
le fogja sújtani!
– A fenyű
látja a küzdelmet
Magasban,
a hegy ormiról:
Míg a
völgyben a vészdörgésnek
Csak egy-egy
fojtott hangja szól ...
Ott
fejöket halkan susogva
Összedugják
a csemeték,
És
aggodalommal és reménnyel
Kémlik
egymás tekintetét....
És
aggodalommal és reménynyel
Tekintnek
a jövő elé, –
Nem tudva
. a vész erre jő-e,
Vagy
elvonul más táj felé?! ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése