I.
Vagy
félezernyi dalt megírtam
s e szót:
magyar,
még le nem
írtam.
Csábított
minden idegen bozót,
minden
szerelmet bujtató liget.
Ó, mily
hályog borult szememre,
hogy meg
nem láttalak,
te
elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar
sziget a népek Óceánján!
Mily ólom
ömlött álmodó fülembe,
hgoy nem
hatolt belé
a vad
hullámverés morzsoló harsogása,
a
morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj,
mindenből csak vád fakad:
miért
kímélted az erőt,
miért
kímélted válladat,
miért nem
vertél sziklatöltést,
erős, nagy
védőgátakat?
Elhagytam
koldus, tékozló apámat
s aranyat
ástam, én gonosz fiú!
Mily szent
vagy te, koldusság
s te
sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám
visszafogadsz-e,
bedőlt
viskódban helyest adsz-e,
ha most
lábadhoz borulok
s eléd
öntöm minden dalom
s férges
rongyaid csókkal illetem
s üszkös
sebeid tisztára nyalom?
Nagy,
éjsötét átkot mondok magamra,
verset,
mely nem zenél,
csak
felhörög,
eget-nyitó,
poklot-nyitó
átkot,
hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön,
mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros
jajgatása
Babylon
vizeinél:
Epévé
változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged
elfelejtelek!
Nyelvemen
izzó vasszeget
üssenek
át,
mikor nem
téged emleget!
Hunyjon ki
két szemem világa,
mikor nem
rád tekint,
népem, te
szent, te kárhozott, te drága!
II.
Ó, én
tudom, hogy mi a nagyszerű,
a miden
embert megsimogató
tág
mozdulat,
az élet s
halál titkát kutató,
bölcsen
nemes, szép, görög hangulat.
A Hűssel
biztató, közös és tiszta tó,
a szabadság,
mely minden tengerekben
sikongva
úszik, ujjong és mulat!
Kezem
gyümölcsöt
minden
fáról szedett.
Nyolc
nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden
fajták lelke fürdetett.
S most
mégis, mégis áruló vagyok,
a
minden-eszme sajgó árulója,
most mégis
bősz barlanglakó vagyok,
vonító
vad, ki vackát félti, ója,
vadállat
tíz köröm
és
csattogó agyar
s ki eddig
mondtam: ember! -,
most azt
mondom: magyar!
És
háromszor kiáltom
és
holtomig kiáltom:
magyar,
magyar, magyar!
A nagy
gyümölcsös fájáról szakadt
almákból
minden nép fia ehet,
de nékem
nem szabad,
de nékem
nem lehet.
Dalolhat
bárki édes szavakat
és búghat
lágyan, mint a lehelet
s bízvást
nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve
támad, bárhová mehet,
de nékem
nem szabad,
de nékem
nem lehet.
Bűn a
mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig
így kell énekelnem
Babylon
vizeinél:
Epévé
változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged
elfelejtelek!
Nyelvemen
izzó vasszeget
üssenek
át,
mikor nem
téged emleget!
Hunyjon ki
két szemem világa,
mikor nem
rád tekint,
népem, te
szent, te kárhozott, te drága!
III.
Firenze
képei, holland virágok,
zöld
tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató
gyönyörűségek,
Páris
tüze, Velence csillogása,
még
lelkemet is lehunyom,
bezárom,
hogy ne lássa.
Ha
atomokra bomlik is,
miattuk minden
sejtem,
ha arcom
kékre torzul is,
mind,
mind, mind elfelejtem!
Hajam
csapzottra borzolom,
mint
gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel
viselem
fajtám,
egyenruháját:
a
foltozott darócot.
Mert annak
fia vagyok én,
ki a
küszöbre téve,
a külső sötétségre
vettetett,
kit vernek
ezer éve,
kit nem
fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom
pusztáin,
a végtelen
nagy éjen
csak az ő
szíve fénylik,
ő a
rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom,
rajta kúszom
fölfelé,
mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva
lettem,
kemény,
sötét és szótlan és makacs.
Vér
csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt
hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat
nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az útitársam,
rekedt
dal, nem zenél,
csak
hörög, mint a szél,
zúg, mint
vihartól ráncigált fák
Babylon
vizeinél:
Epévé
változzék a víz mit lenyelek,
ha téged
elfelejtelek!
Nyelvemen
izzó vasszeget
üssenek
át,
mikor nem
téged emleget!
Hunyjon ki
két szemem világa,
mikor nem
rád tekint,
népem, te
szent, te kárhozott, te drága!
IV.
Mit nékem most
a Dante terzinái
s hogy
Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor
tetszhalott véreimre
hull már a
föld és dübörög a hant,
mikor a
bús kor harsonája
falakat
dönt és lelket ingat,
mikor
felejtett, ősi szóra
kell
megtanítani fiainkat,
mikor
rémít a falvak csendje
s elönt a
semmi árja minket
és szülni
kell és nemzeni
s magunk
képére kalapálni
vánnyadt
gyermekeinket!
Mit bánom
én a történelmet
s hogy
egykoron mi volt!
Lehetsz-e
bölcs, lehetsz-e költő,
mikor
anyád sikolt?!
Európa, én
nagy mesterem,
lám csak,
mivé lett fogadott fiad!
Mily
korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült
és tagadó tanítvány.
Addig
paskolta áztatott kötél,
míg
megszökött és elriadt.
Fáj a
földnek és fáj a napnak
s a
mindenségnek fáj dalom,
de aki nem
volt még magyar,
nem tudja,
mi a fájdalom!
Vallom,
hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd
Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a
kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver
megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem
is hányódom már magamban,
vallom,
hogy igazam nincs
és mégis
igazam van
és mától
fogva énnekem
örökre ez
az énekem:
Epévé
változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged
elfelejtelek!
Nyelvemen
izzó vasszeget
üssenek
át,
mikor ne
téged emleget!
Hunyjon ki
két szemem világa,
mikor nem
rád tekint,
népem, te
szent, te kárhozott, te drága!
V.
Idegen-vérű
és beszédű
kenyeres
jópajtásaim,
kikkel
együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket
szerettem,
s kik
szerettétek lágy szívem
nyitott és
éneklő sebét,
nekem is
fáj, higyjétek el,
hogy zord
a szóm és homlokom setét.
Nekem is
fáj, hogy búcsúzom,
mert immár
más utakra kell mennem,
de így
zeng most a trónjavesztett
magyar
Isten parancsa bennem
s én nem
tagadhatom meg Őt,
mikor
beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor
palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más
testvérem, csak magyar.
Ha
virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle
kérek kenyeret
s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom.
Sok
tévelygés és sok kanyar
után
jutottam el ide:
ha bűnös
is, magyar
s ha
tolvaj is, magyar
s ha
gyilkos is, magyar,
itt
nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes,
ki ünneplő ruháját
s virágos
lelkét fitogtatva henceg, -
mi
elesettek, páriák vagyunk,
testvérek
a nyomorban és a bűnben,
sápadtak,
torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel
hát a magyar zsoltár,
dúljon a
boldog, áji álmokon,
seperjen
át a fekete,
tarajos és
hideg hullámokon
vérkönnyet
csepegő fáklyák fényeinél
Babylon
vizeinél:
Epévé
változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged
elfelejtelek!
Nyelvemen
izzó vasszeget
üssenek
át,
mikor nem
téged emleget!
Hunyjon ki
két szemem világa,
mikor nem
rád tekint,
népem, te
szent, te kárhozott, te drága!
VI.
Száraz
nyelvem kisebzett,
égő fejem
zavart.
Elindulok,
mint egykor Csoma Sándor,
hogy
felkutassak mindenegy magyart.
Székelyek,
ott a bércek szikla-mellén,
üljetek
mellém!
Magyarok
ott a Tisza partján,
magyarok
ott a Duna partján,
magyarok
ott a tót hegyek közt
s a
bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek
mellém.
Magyarok
Afrikában, Ázsiában,
Párisban
vagy Amerikában,
üljetek
mellém!
Ti eztán
születők s ti porlócsontú ősök,
ti
réghalott regősök, ti vértanúk, ti hősök,
üljetek
mellém!
Ülj ide,
gyűlj ide, népem
s
hallgasd, amint énekelek,
amint a
hárfa húrjait
feszült
idegem húrjait
jajgatva
tépem,
ó népem,
árva népem! -
- dalolj
velem,
mint akit
füstös lángokra szítottak
vérszínű,
ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj
velem hörögve
és zúgva
és dörögve,
tízmillió,
százmillió torok!
Énekelj,
hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod,
mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa
fogja be fülét
s nyögjön
a borzalomtól
és őrüljön
bele! -:
Mérges
kígyó legyen eledelünk,
ha tégedet
elfeledünk,
ó,
Jeruzsálem!
Nyelvünkön
izzó vasszeget
verjenek
át,
mikor nem
téged emleget,
ó,
Jeruzsálem!
Rothadjon
el lábunk-kezünk,
mikoron
hozzád hűtlenek leszünk,
ó,
Jeruzsálem, Jeruzsálem!
(Forrás:
Dsida Jenő: Út a Kálváriára Vigilia - Budapest
- 1985.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése