Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) - Dorottya, vagyis dámák diadalma fársángon (1803)

Apai ősei üldözött református lelkészek voltak Nyugat- és Felső-Magyarországon, apja Csokonai József, borbélysebész. Édesanyja, Diószegi Sára, korán özvegyen maradt, két fiát nehezen taníttatta a kollégiumban. A debreceni kollégium a kultúra központja, bár konzervatív, egyházi intézmény, de nem elmaradottabb a többi iskolánál. 1770 körül oktatási reformot hajtottak végre, bár ez a régimódi professzorok ellenállása miatt csak részleges volt. Az országban itt tanított elsőként kémiatudományt Hatvani Lajos; Szilágyi Sámuel itt fordította le Voltaire Henriade című művét, és ebből az intézményből terjedt el országosan Maróthy György munkásságának köszönhetően a zenei nevelés. Az intézményt nem véletlenül nevezték a „szegények iskolájának”:nagyon sok jobbágygyermek itt ismerkedett meg a tudományokkal. Itt tanult Csokonai, Fazekas, Horváth Ádám. 11 évesen már az iskola poéta-klasszisát végezte, ami a mai gimnáziumi első osztálynak felelt meg. Tanárai is hamar felfedezték tehetségét, remek memóriája volt és kiváló nyelvérzéke, latinul már gyermekfejjel irodalmi szinten verselt és írt, hamar megtanult olaszul, görögül, franciául és természetesen németül. Ismerkedett az angol, a héber, az arab és a perzsa nyelvvel.

Csokonait 1785 körül Háló Kovács József a költészettan-tanára fedezte fel, mint csodagyereket. Mentora, szellemi vezetője Földi János volt, az ő közvetítésével kezdett 1792-ben levelezésbe Kazinczyval. 1790 körül diáktársaival olvasótársaságot alakított, egymás között nyelvek szerint felosztva tanulmányozták a nyugati irodalmat. Csokonai az olasz nyelvet választotta, ebben az időben a manierista rokokó ízlés állt hozzá a legközelebb. Első fennmaradt verskísérletei iskolai feladatnak készültek, előre megadott témákra kellett verset írnia. 1793-ban felajánlotta a pesti színjátszóknak a színműveit, többek között A méla Tempefői-t.

Első költeményei a Magyar Hírmondóban jelentek meg, később Kármán lapja, az Uránia is közölte alkotásait. 1794-ben művei gyűjteményes kiadását tervezte, ezt azonban már nem tudta megvalósítani. Ebben az évben születtek rousseau-i, voltaire-i bölcselő költeményei: Az estve (egy korai változata már 1789-ben elkészült), A Konstancinápoly, Az álom. Holbach egyik művét is ekkor fordította magyarra A szamár és a farkas címmel. 1793-1794 között szövődött szerelmi viszonya egy asszonnyal, aki valószínűleg Földi János felesége volt. Ez a mélyen titkolt szerelmi kapcsolat váltotta ki szerelmi költészete legszenvedélyesebb hangjait. A Laura, majd többnyire Rozália néven szerepeltetett versei később változtatásokkal beépültek a Lilla-ciklusba.

Iskolai szabályszegései miatt többször az iskolaszék elé idézték, másodszor megfosztották osztálytanítói tisztségétől. A kollégium ebben az évben Kiskunhalasra küldte, hogy egy ünnepélyen beszédet mondjon, innen nem tért vissza Debrecenbe, hanem Pestre utazott. Itt felkereste kora neves irodalmárait, találkozott Dugonics Andrással és Virág Benedekkel, valószínűleg a Vérmezőn tanúja volt Martinovics és társai kivégzésének.

1795-ben kicsapták a kollégiumból, valószínűleg több ok miatt hozta a kollégium törvényszéke ezt a súlyos döntést. Csokonai 1794-től volt tanuló és tanító egyszerre, diákjai rajongtak az óráiért, szórakoztató, formabontó órákat tartott, előadásait gyakran nem a teremben, hanem a közeli Nagyerdőben tartotta meg. A professzorok féltékenyek voltak rá, úgy gondolták, a magatartása is túlságosan formabontó, gyakran együtt tivornyázik tanítványaival, kollégáit pedig nemegyszer a diákok előtt is megsértette. Az iskolai tanács azonban akkor hozta meg súlyos ítéletét, mikor kiderült, hogy részt vett Martinovicsék kivégzésén, sőt, diákjai előtt célzásokat is tett az eseményre.

1795-1796 között barátai biztatására jogot tanult Sárospatakon. A pataki református kollégiumban elevenen éltek még a kuruc hagyományok, az oktatás is szabadabb volt. A pataki kollégiumban már magyarul folyt az oktatás, amikor Csokonai ellen az egyik vádpont az volt a debreceni kollégiumban, hogy búcsúbeszédét magyarul mondta. A törvénytudományt hamar elsajátította, de a paragrafusok sivársága, lélektelensége elriasztotta, és hamar elhagyta Patakot. 1796-ban Pozsonyba ment az országgyűlésre, bízva abban, hogy talál pártfogót versei kiadásához, de nem járt sikerrel. Megjelentette a Diétai Magyar Múzsa című verses újságot, mely országgyűlési tudósításokat is tartalmazott, kísérlete az érdektelenség miatt azonban kudarcba fulladt, a legtöbb példány eladatlan maradt.

Komáromba lapalapítási tervekkel érkezett, ezt azonban nem tudta valóra váltani. Itt ismerkedett meg Vajda Juliannával, Lillával, egy komáromi kereskedő lányával.

Hogy családot alapíthasson, a keszthelyi Georgikonban és az új csurgói gimnáziumban is megpályázott egy tanári állást, próbálkozásai azonban nem jártak sikerrel. Lillát közben szülei férjhez adták egy gazdag kereskedőhöz.

Komárom után dunántúli nemesek falusi kúriáiban talált menedéket, majd egy évet töltött Sárközy István szolgabíró kastélyában. Ebben az időszakban írta A tihanyi ekhóhoz, A magánossághoz, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor című verseit, és 1788-1789 telén Dorottya című vígeposzát, mely a korabeli vidéki életet mutatja be. 1799 májusában segédtanár lett a csurgói református gimnáziumban, tanítványai két színdarabját is előadták: a Culturát és a Karnyónét. Előbbi darabjában a diákok elénekelték a Rákóczi-nótát, amiért megrovást kapott az iskola egyébként haladó szellemiségű patrónusától, Festetics Györgytől.

1800 telén – zsebében két forinttal – hazagyalogolt Debrecenbe, hogy ezentúl életét egyrészt művei kiadatásának, illetve Árpádról szóló nemzeti eposza megírásának szentelje. Azonban egyik tervét sem sikerült valóra váltania, a mecénások adományai igen kevésnek bizonyultak, előfizetéseket gyűjtött, amely a kor viszonyaihoz képest némi sikerrel járt, de kereső foglalkozásra is szüksége lett volna. 1801-ben a földmérő, geometra foglalkozást akarta kitanulni Pesten, szerkesztőnek hívták a Bécsi Magyar Hírmondóhoz, de ez sem sikerült. 1801-ben találkozott a börtönéből kiszabadult Kazinczyval.

1802-ben Nagyváradon ismerkedett meg Ilosvai Krisztinával, egy gyönyörű férjes asszonnyal, hozzá írta Az éjnek istenihez című szerelmes versét. Csokonaival egyidőben szeretett bele a hölgybe Kazinczy is, és emiatt rivalizálás és féltékenység lett közöttük. 1802 júliusában a Debrecenben pusztító tűzvészben leégett a házuk, Csokonai az anyagi romlás szélére került. Háza felépítésén s az Árpád megírásán fáradozott, kiújuló tüdőbajával küzdött. 1803-ban Bécsben jelenik meg az Anakreoni dalok című kötete, a kor divatos antikizáló, jambikus dalaival a szerelemről, borról, az életörömről, tanulmányaival és jegyzetekkel.

1804. április 8-án Nagyváradra hívták, hogy Rhédey Lajosné temetésén halottbúcsúztatót mondjon. A hűvös időben a nagyváradi temetőben megfázott és tüdőgyulladást kapott, és alig fél év múlva, 1805 januárjában meghalt.

Főbb művei:

1791 – Béka-egérharc (vígeposz)

1793 – Méla Tempefői (színmű)

1799 – Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak (vígjáték)

1803 - Dorottya

 **

Dorottya, vagyis  dámák diadalma fársángon (1803)

Furcsa vitézi versezet négy könyvben

Első könyv

Ebédig

Csokonai művében a főhős nő, méghozzá nem is amazon, hanem egy öreg, csúnyácska, fogatlan, aki „A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.” Mint az előbeszédből kitűnik, a költő 1799-ben Somogy megyében tartózkodott, itt töltötte a farsangot is. Itt látott modelleket Dorottyára.

Az eposz a propozícióval, a tárgy megjelölésével kezdődik:

„Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát,

Ki látván a dámák bajos állapotját,

Carnevál s az ifjak ellenében feltámada,

S diadalmat is nyert pártára únt hada.

Olly lármát, zendülést, viadalt beszéllek,

Amillyet nem láttam, miolta csak élek,

Amillyet nem említ semmi história,

Meg nem merne tenni maga a francia:

Miként insurgála amazon módjára

Egy nagy dámatábor Carnevál hadára.

Vajha méltóképpen le tudnám rajzolni,

Milyen vitézséggel tudtak ők harcolni,

Milyen vitézséggel tudtak ők harcolni,

S miket vittek véghez felforrott mérgekbe. –

Hát férhet illy harag angyali szívekbe?

Igazán, hogy minden századnak a végén

Nagy dolgok esnek meg a föld kerekségén! –„

A tárgy megjelölését, a propozíciót a segítségkérés, a fohász (invokáció) követi, hogy a költő „úgy írhasson, mint volt.” Csokonai nem égi hatalmassághoz, mitológiai személyhez fordul segítségért, hanem a jó borocska támogatását kéri.

„Fársángi jó borral habzó butélia!

Mellytől a múzsákban gyúl a fantázia,

Te tölts bé engemet élő spiritussal,

Hadd danoljak harcot én is Enniussal.”

Fársáng (Carnevál) Budáról indul, hogy lajstromba szedje Magyarország hajadonjait, akik még pártában vannak, a lányokat és özvegyasszonyokat. Ekkor érkezik Somogy vármegyébe, ott is Kaposba, herceg Eszterházy kastélyába. Ide készül a bálozó sokaság is, ki szánon, ki gyalogosan, ki lovon, de mindenki a legcifrább öltözékében. Az úton a gavallérok a felcicomázott lovakon kerülgetik a szánkás hölgyutazókat, tréfálkoznak a hölgyekkel. Gyalogosan közeledik egy poéta, aki kéri a szépségeket, hogy könnyítsék meg útját, és vegyék fel a szánra, de a hölgyek szóra sem méltatják. A poéta segítségére a Pegazus siet, így a szárnyas csodaparipán lovagolva a költő is időben megérkezik a mulatságra, így hiteles krónikása lehet az eseményeknek.

A felvonulók katonás alakzatokban igyekeznek Kaposvár felé. Somogy vármegye öt járása szerint öt csapatban, zászlók alatt. A vezetőket névvel jelöli a költő, több oldalról bemutatja őket. A seregszemle az (enumeráció) közben találkozunk Dorottyával, aki egy szánon ül.

„Dorottya az egyik, egy öreg kisasszony,

Ki méltó, hogy reá örök párta asszon;

Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút,

Hogy a burkus kezdte a másik háborút.

Mégsem ólthatta meg annyi sok esztendő,

Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő,

Most is a legényért mindjárt hadra kelne,

Csak vén oldalához dörgőfát lelne.

Pedig már felszántott tisztes orcájának

A bőrén lúdgégét könnyen csinálnának.

Úgy pislog béhulott szeme két tájéka,

Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.

A vénség béverte púderrel hajait,

Kitördelte kettőn kívül a fogait:

Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti,

A hamut mamu-nak, a szöszt pedig pösznek ejti.”

Dorottya mellett a szánon egy hozzá hasonló vén dáma, Orsolya ül.

Hamarosan megtelik a szála (bálterem) a vendégekkel, elkészül az asztal, készülődnek a muzsikusok; az urak a lovakról, politikáról, tajtékpipáról, míg a hölgyek a drágaságról cseverésznek. A fantasztikus lakomából a vendégek új életet nyernek, vígan töltik az időt, adomázgatnak, poharazgatnak.

A pohárköszöntők után Carnevál feláll bársony trónusába, és Hímennel, az anyakönyv jegyzőjével, őrzőjével előveteti a matrikulát. Ebben szerepel az összes leány neve, aki már betöltötte a tizenhét esztendőt, de még nem töltötte be a hatvannégyet. Akik már férjnél vannak vagy menyasszonyok azok neve mellett egy veres kereszt szerepel. Akik örök pártában maradtak, azok neve mellett aszú fügécskék voltak. A nyilvános ismertetés azon dámák körében, kik már elhagyták a hatvannegyedik esztendőt, nagy vihart kavart. Észrevette ezt Carnevál, ezért eltéteti a könyvet Hímennel. Bort rendel, majd táncra szólítja a vendégeket.

Második könyv

Estvélig

Carnevál azt ajánlja, hogy az új mátkáké legyen az első tánc, de ezzel újra vihart kavar. Mert Dorottya, és a hozzá hasonlóan pártában maradtak zúgolódnak, hogy „köztük e csúfos különbséget tették.” Egyre emelkedettebb a hangulat, míg Dorottyának is akad táncosa, Bordács uram személyében. A társaság pedig kacagva nézi, ahogy ürög-forog, tipeg a vén dáma.

„Így táncol a táltos banyák paszitjába

Varázsló permetjén a vasorrú bába.”

A vén dámára újabb megaláztatások várnak, miután a tánc végeztével a fáradt társaság játékokkal múlatja az időt, és zálogosdi közben megint gúny tárgya lesz.

Dorottya megelégelte, hogy ő a gúny tárgya, ráadásul Eris (a viszály istennője) kísérőivel denevérszárnyakon repült Kaposvárra, hogy láthatatlanul elvegyüljenek Carnevál mulató társaságában. A viszály istennője fánk alakjában befészkeli magát Dorottya testébe-lelkébe. Dorottya elhatározta, hogy bosszút áll mindazokon, akik vénlánysága miatt rajta és a többi pártában maradt hölgyön gúnyolódtak. Hogy bosszúterve sikerüljön, áldozatot mutat be, az oltárra egy szájára fordított éjjeliedényt tesz, kéngyertyát gyújt, amire néhány bálbilétát, három szűzkoszorút, három fürtöt a hajából, és egy tucat kártyát dob. Áldozatként mindössze egyetlen férfit kér a farsangon résztvevő sokaságból, vagy ha továbbra is rajta köszörüli nyelvét e gonosz társaság, a bosszúhoz kér segítséget Ámortól.

Harmadik könyv

Éjfélig

Az áldozat bemutatása után Dorottya visszament a szálába a farsangolókhoz, akik vígan ropták a táncot. Dorottya azonban bosszút forral a rajta és társain gúnyolódókon. Szövetséget köt négy másik vén dámával, Adelgundával, Rebekával, Orsolyával és Mártával.

„Édesim! – Dorottya nékik így beszélle:

Sorsom keserűség, s tiétek köz vélle.

Az én fájdalmamból ti is részt vehettek,

S feltett szándékomban méltán segíthettek.

Bosszúállás tüze perzseli mellyemet,

A méltatlan szégyen elfogyaszt engemet,

Halált s elégtételt szomjúznak csontjaim:

Rajta! ne késsünk már szenvedő társaim!

Duplázzuk meg azt a csúfot az ifjaknak,

Amit már ennyiszer reánk raktak, s raknak.

Kevélységek szarva szinte az égig ér,

Annyi esztendőktől fogva bennünket vér;

Törjük le, s nyerjük meg érdemlett becsünket –

Csúfjoknak tárgyává tettek már bennünket!

Éreztessük vélek, melly súlyos a harag,

Mellyet a megvetett asszonyi szív farag,

S melly érzékeny bosszú, mellyet a megsértett

S gyalázott szerelem önnön magárt tett. –

Tudjátok, hogy itt a Fársáng; jól láttátok,

Mely vad és goromba vólt hozzám s hozzátok;

Láttátok, melly víg vólt szomorúságunkra,

Melly büszke és szúrós csúfoltatásunkra,

Ugyan lehetne-é néktek rá nem állni,

Ha e tanácsomat merészlem ajállni,

Hogy az ő örömét fordítsuk bánatra

S duzzadt hetykeségét méltó gyalázatra?

S ha magam elkezdem ez intézetemet,

Lehetne-é néktek elhagyni engemet?

De ám légyen! tőllem mind – mind elálljatok:

Magam is indúlok. Eljöttök? Szóljatok!”

Dorottya szavai nagy hatással vannak a banyákra, egyre többen és többen csatlakoznak hozzá. Eris sem henyélt ezalatt, álommézzel locsolta a bőgőst, és elfoglalta a helyét. Zenéjétől a megrészegült dámák apraja-nagyja azonnal otthagyta táncosát, és csak úg tódultak a muzsikára. Dorottya Rebekát és kísérőjeként kilenc dámát küld követségbe az ifjakhoz, és ő ékesszólóan adja elő az amazonok hadának követeléseit.

„… Minden rangú dámák eges akarattal

Engemet küldöttek olly parancsolattal,

Hogy kívánságokat adjam elő pontban

Az Uraknak; melly is áll e három pontban:

Elsőben az Urak szabad tetszésünkre

Ezt a gaz Carnevált adják ki kezünkre;

Másodszor haladék nélkül felkeressék

A nagy mátrikulát, hogy megégettessék:

Harmadszor, valakik most is nőtlenek,

Minket solenniter mind megkövessenek.

Ha e kívánságot a szála felhagyja

S követő-levelét nékem ki nem adja,

S a mátrikulával ezt a gaz spicbubut:

Ellenségnek tartsa az asszonyi klubbot. –„

Bordács azonban kevélyen visszautasítja az amazonok követeléseit, és az urak kikacagják a követeket. Több se kellett a dámák hadának, hadtestet alakítanak; Orsolyát tisztelik vezérlő hadnagynak. Ennek a dámaáradatnak a fő vezére természetesen Dorottya volt, és hadvezérként irányítja az asszonyok seregét. Az egyre keményebb csatákat a dámák nemcsak a  hagyományos fegyverekkel, hanem modernebbekkel is vívják, bevetik a csiklandozást, a csókcsákányt, szemnyilakat.

„… Csatáztak a mérész dámák az ifjakkal

Szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal,

De a kézszorítás és sóhajtás heve

Sok szépek szívében  nagy pusztítást teve.”

A dámák a győzelem érdekében még főkötőik éles tűit is szablyaként használják. Opor olyan haditervet próbál kitalálni, amellyel sikerrel venné fel a harcot Dorottya ellen. Zseniális tervet eszel ki, a férfiak, hogy vétkeiket jóvátegyék, még aznap elvesznek egy-egy hölgyet feleségül, ő pedig annak adja a szívét, akitől az első csókot kapja. szaladnak is az asszonyok, hogy ők legyenek az elsők,m ég azok a dámák is rohannak, akik Dorottya baldakinját tartják, „S keze, lába kitört marsall Dorottyának.”

Negyedik könyv

Hajnalig

A dámák egy emberként vetnék magukat Oporra, hogyők adják az első csókot, de a gavallérok hatszoros karéjba állnak, hogy megakadályozzák, hogy egy hölgy is Oporhoz jusson. Dorottya félholtan átkozza az asszonyokat, akik ilyen rútul elhagyták csatabeli helyüket egy férfi csókja miatt.

„Hitetlen nép! – így nyög Dorottya nékiek –

Hát a vitézeknek így kell-é tenniek?

El kell-é hagyniok kiszabott rendjeiket,

A fegyvert, a zászlót, a fővezérjeiket?

Gyarló nép! egy ravasz ellenség szavára

Úgy kellett rohanni a férfi csókjára?

Phi! szégyen! gyalázat! gyáva teremtmények,

Kikből így űzhetnek csúfot a legények!

De lám, hívságtokért megvan a jutalom:

Od’ a szép becsület, od’ a diadalom,

Helyébe csak szégyent, kudarcot kaptatok,

S ím félholtan fekszem én is miattatok.”

Az asszonyok haragjukban, hogy így rászedték őket, dámaszokás szerint sírva fakadtak, oldalszobába viszik vezérük testét, hogy kínjait enyhítsék, sebeit próbálták bekötözni. Dorottya azonban büszkén visszautasítja segítségüket, hiszen miattuk került ebbe a helyzetbe, letépi a flastromot a testéről, hiszen inkább a halált választja, és elkezdi diktálni a végrendeletét.

„… Elsőben is hagyok kétezer szuverént

A bécsi bolondok házának aszerént,

Hogy fundusok légyen az ollyan szüzeknek,

Kik kosarat adván magok kérőjöknek,

Mint szokott, örökös pártába sültenek;

Másodszor: testálok a szülők házára

Kilencezer tallért, az ollyak számára,

Akik csúnyák lévén, vőlegényt nem kapnak,

S természeti tüzök miatt félre-csapnak.

Harmadszor: keresett jószágomnak felén

Egy jó fundációt állítok Pentelén,

Mellyből esztendőnként megtartván a számát,

Férjhez kiadjanak tizenkét vén dámát,

Felén egy Vesztális templom építtessék,

Mellyben húsz vén szűznek lakás rendeltessék.

De úgy, hogy mindnyája járjon főkötőbe,

Mert igen éktelen járni leányfővel.

Továbbá, ha ama költő jó kedvébe,

Aki most itt múlat ebbe’ a vármegyébe,

Leírná a dámák mellett tett harcomat

S hattyúi szárnyán zengné halálomat,

Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok

Üresen bocsáták: néki fundust hagyok…”

Utolsó kívánsága, hogy nevét ne írják a sírjára, hogy az utazók legalább holtában ne csúfolják leánynak. A végrendelet végrehajtójának pedig Rebekát nevezi meg. Alig hagyták el a haldokló ajkát ezek a szavak, amikor bejön Rebeka, aki derekasan harcolt dámái élén. Foglyul ejtették a Fársángot a mátrikulával. Amidőn Dorottya megpillantotta e dicső hadizsákmányt, azonnal elfelejtkezett minden fájdalmáról. Virgoncan ugrott le betegágyáról, a könyvet azonnal elkérte, rögtön felöltözött és meggyógyult. Rebekával részletesen elmondotta, hogy miképpen fogták el Carnevált, s megvitatták, mi legyen a becses hadifogollyal. Addig is, amíg eldöntik, mi legyen vele, áristomba zárták. A dámák haditörvénye Carnevált bűnei miatt kiheréltetésre és mátrikulája elégetésére ítéli. Húsz dáma örömmel teljesítette az ítéletet, azonnal máglyát raktak, és tánc közepett elégették a mátrikulát.

„… Innen van, hogy ma már nincsen többé vén lyány,

Mert az esztendeit már nem tudhatja, hány,

S ha egyszer a képét jól kimázolhatja,

Magát gyenge szűznek szabadon mondhatja.”

Már éppen a vesztőhelyre vinnék Carnevált, amikor úgy tűnik, tűz ütött ki. A dámák kiszaladnak, Carnevál egyedül marad, és Hímen segítségével megszökik. A hölgyek csak akkor veszik észre, hogy rászedték őket, amikor szabadon látják Carnevált.

Opor szolgája, Gergő elmondja gazdájának, hogy az úri mulatozás és a háború idején a cselédség is szórakozott. A lányok megtámadták a férfiakat, és olykor igen illetlenül viselkedtek. Az öreg szolga kedélyes beszéde majd békességet teremtene, a dámák haragja is csillapodik, amikor miss Fáma (szóbeszéd) újra harcba hozott minden hölgyet. Hiszen nincs olyan ember, aki ne haragudna Carneválra a rövid farsang és a sok pártában maradt leány miatt. Csődbe mentek a varrónék, akiknek sok főkötő maradt a nyakán, a kalmárok, akik megvették a sok jegyruhát, és így jártak a szűcsök, szabók és a többi mester, akik mind abban reménykedtek, hogy a farsangot követő menyegzőkből szép haszonra tesznek szert. Így Dorottya újra harcra készíti a dámaarmadát, a végső ütközetet azonban másnapra halasztják, hogy jól felkészülhessenek. Hajnaltájt azonban egy csodás tünemény, Citeré, (Venus), a szerelem és szépség istenasszonya jelenik meg. Azért jött, hogy békességet és örömöt hozzon. Jövőre hosszabbra szabatja a fársángot, és nagyobb divatja lesz a menyegzőnek is, az árva nyoszolyólánynak is jut vőlegény. A gráciák csodát tesznek, megszépítik a dámákat, Dorottya „leveté a vénség szőnyegét" és csodás hajadonná változik. Ámor nyilait a legdelibb ifjúra, Oporra és a szép Dorottyára lövi ki, kik legott szerelembe estek egymással, és rögvest papot hívattak.

Forrás: Herman Anna: Kötelezők röviden középiskolásoknak – Puedlo Kiadó