Görög
drámaíró.
Jómódú
családból származott, részt vett a drámai versenyeken, első győzelmét
Aiszkhülosszal szemben aratta 468-ban Triptolemosz c. drámájával. Politikai
tisztséget is betöltött 443-442-ben a déloszi szövetség kincstárnokainak egyike
volt.
441-440-ben
a samosi háború idején sztratégosznak választották. A 411-es arisztokrata
államcsíny idején állítólag őt is beválasztották az állam vezető testületébe.
Halála után az isteneket egész éltében buzgón tisztelő drámaírót mint héroszt,
magát is vallási tiszteletben részesítették.
Körülbelül
120 darabot írt (a források nem egybehangzóak). Legalább harmincszor lépett fel
drámai versenyen, hússzor, más forrás szerint huszonnégyszer nyert első díjat,
másodiknál rosszabbat soha. Drámákon kívül írt elégiákat és más költeményeket
is, ezekből azonban csak kevés töredéket ismerünk. Drámái közül hét maradt fenn
töredékesen. Aiasz, Trakhiniai, Antigoné (Keletkezés dátuma valószínűleg: Kr.
e. 442), Oidipusz türannosz (talán Kr. e. 426),Elektra, Philoktétész (Kr. e.
409), Oidipusz Kolonoszban (Kr. e. 401), Ikheneutai (Nyomkeresők).
Hatása
az utókorra nagy volt, de nem egyenletes. A korok változó ízlése is igen
figyelemreméltó. Szophoklész már az ókorban is iskolai szerző lett, s ennek
köszönhetjük a ránk maradt darabok kiválasztását és fennmaradását is. A rómaiak
utánozták, ezek között a legnevezetesebb Seneca Oedipusa. Érdekességként
megemlítendő, hogy Iulius Caesar is írt egy Oidipust. A bizánciak különösen az
Aiaszt, az Oidipusz királyt és az Elektrát kedvelték. Nyugaton a görög írók
olvasásának folyamatos hagyománya a középkorban megszakadt, s csak a
reneszánsszal kezdődött újra. Ekkor, különösen a 16. századtól igen olvasott
szerző lett. Első nyomtatott kiadása 1502-ben jelent meg. Melanchton
Wittenbergben 1534-ben Antigonét, 15454-ben az Elektrát magyarázta. A
Melanchton-iskola számára a darabok elsősorban erkölcsi tanulságul szolgáltak,
és ebben a szellemben dolgozta át magyar nyelvre az Elektrát Bornemissza Péter
1558-ban.
A
legérdekesebb Hölderlin Antigoné- és Oidipusz-fordítása, amelyet nagyon sokáig
rossz fordításnak tartottak, s csak az elmúlt évtizedekben ismerték fel, hogy a
„félreértések” összefüggő rendszert alkotó átértelmezései a görög drámáknak,
alkotó újraköltések. Antigonét 1949-ben operaként is feldolgozta Orff, alapjául
Hölderlin fordítását használta fel. A századfordulótól kezdve írók, rendezők,
majd filológusok is fáradoztak azon, hogy új módon közelítsék meg a költőt.
A
nagy görög drámaköltő triász Aiszkhülosz (Kr. e. 525-456), Szophoklész,
Euripidész (Kr. e. 480-406), mint látni lehet, a három nagy költő között annyi
a korkülönbség, hogy Aiszkhülosz java férfikora egybeesett Szophoklész
serdülőkorával és Euripidész születésével. Szophoklész első korszakában
Aiszkhüloszhoz hasonlóan fenségesen ábrázolta az isteneket, míg végül eljutott
oda, hogy a stílus a lelki magatartásokat juttassa kifejezésre.
Emberábrázolásáról is fennmaradt egy kijelentése, mely szerint ő olyannak
ábrázolja az embereket, amilyennek lenniük kell, Euripidész olyannak,
amilyenek.
S
élettörténete zárásaként két történetet ismerjünk meg, amel talán a száraz
adatoknál jobban mutatja, hogy vélekedtek a görögök Szophoklészről és a
drámaíró triászról.
Kr.
e. 406-ban halt meg Szophoklész, Athénban. Holttestét szülőfalujába – Oidipusz
mondai sírjának a közelébe – akarták vinni, de az a vidék akkor már a várost
szorongató spártai sereg kezén volt. A monda szerint maga Dionüszosz isten
jelent meg éji álom képében az ellenséges hadvezér előtt, s megparancsolta,
hogy engedjen utat a nagy költő hamvainak. Másodszori parancsára így is
történt, s a költőt családja közös sírboltjában helyezték örök nyugalomra.
Egy
másik hagyomány pedig a három költő életét kapcsolja össze, a görögök egy
csodálatos tettével.
A
szalamiszi csata győzelme után óriási ünnepséget rendeztek a csatában részt
vett bátor férfiak tiszteletére. Aiszkhülosz személyesen vett részt a csatában,
Szophoklész az ifjak kórusában zengte a győzelmet, s ezen a napon született
Euripidész.
A dráma születése
A
görög drámajáték születése is isteni segédlettel történt, hiszen a drámajáték
őse Dionüszosz, a bor és vidámság istenének tiszteletére rendezett
színelőadásokat is a dionüsziák napjain rendezték.
A
Dionüszosz isten tiszteletére rögtönzött énekben előadott kardalból, a
dithüramboszból alakult ki a dáma. Ez az eleinte rögtönzött ének a Kr. e. VI.
században vált önálló műfajjá.
Benedek
Marcell irodalmi hármaskönyvében így ír a dráma születéséről:
„A
dráma ősi alapja a pap elbeszélése volt az istenvoltának elismeréséért küzdő
Dionüszosz viszontagságairól, s ez az elbeszélés váltakozott a résztvevők
kórusával. Színjátszásba úgy siklott át a szertartás, hogy a pap első
személyben kezdett beszélni. „Én,Dionüszosz.” A kórus szerepének a másik ága a
„kecskeének” (tragédia) a dionüsziák mulatozásával függ össze. A kórus tagjai a
bujaságot jelképező bakkecske bőrével álcázták magukat. Azt, amit ma
tragédiának nevezünk, a monda szerint Theszpisz, a kordéjával kóborló színész
találta fel. Fennmaradt emlékek híján a regés kezdetekre minden átmenet nélkül
következik a tragédia fénykora, amely a Kr. e. V. századra tehető.”
Dráma
A
drámai cselekmények egy adott feszültséggel terhes szituációból (alaphelyzet)
következő emberi magatartási lehetőségeket bontakoztatják ki. Középpontjában
gyakran az ellentétes célokat (eszméket, értékeket, érdekeket) képviselő
főszereplők összeütközése, konfliktusa áll. Állhat a dráma középpontjában
egyetlen drámai hős is. A válságszituációra magatartásával adott válasza egyben
állásfoglalás valamilyen lényeges emberi kérdésben, mely a kor érdeklődésének
középpontjában áll. Mivel minden szereplő valamiként állást foglal az
összeütközésben, illetve a középpontba állított kérdésben, a dráma emberi
magatartásokat szembesít kiélezett helyzetben. Két alapműfaja a tragédia és a
komédia, később más műfajok is létrejöttek.
A dráma szerkezete:
-
Expozíció: alaphelyzet,
körülmények bemutatása.
-
Bonyodalom: késleltető
mozzanatokkal egészen a tetőpontig a válságig.
-
Végkifejlet: tragédiában
katasztrófát eredményez, más drámatípusokban feszültségoldás következik be.
Thébai mondakör
Ez
a mondakör a Labdakida-nemzetségbe kalauzol el minket. Labdakosz fia, Liosz
átkot és jóslatot kapott: gyermeke fogja megölni. Ezért amikor megszületett a
fia, átfúratta bokáját, és kitetette a Kithairón hegyére. A megbízott szolga
azonban Polübosz, korinthoszi király pásztorára bízta a csecsemőt, aki átadta a
gyermeket királyának, és Oidipuszt sajátjukként nevelték fel. Valaki egyszer
lelencnek nevezte, és nevelőszülei hiába biztosították az ellenkezőjéről,
elkezdte nyomozni a múltját. Delphoiba ment, hogy Apollón jósdájában választ
kapjon kérdéseire. Ott azonban csak annyit tudott meg, hogy meg fogja ölni
apját, és feleségül veszi saját anyját. Laiosz király ugyanebben az időben ment
a delphoi jósdába, hogy megtudja, fennáll-e még a jóslat, életben maradt-e a
fia? Az úton összetalálkozott a kocsijuk, és a két kocsis összeszólalkozott
azon, hogy ki álljon félre. A vitába Laiosz is bekapcsolódott, és Oidipusz
dühében agyoncsapta. Egy szolga viszont megmenekült, és azt újságolta
Thébaiban, hogy a király rablók áldozata lett. A jóslattól megrémült Oidipusz
minél messzebbre akart kerülni korinthoszi szüleitől, ezért Thébaiba ment. A
város szélnél Szfinx, az asszonyfejű, oroszlántestű, madárszárnyú szörny
talánnyal gyötörte a polgárokat, s mindenkit fölfalt, aki nem tudott választ
adni.
Laiosz
távollétében az ideiglenes király, Kreón annak ígérte a királyságot és húga
kezét, aki megmenti a várost. A szfinx talánya a következő volt:
-
„Melyik az az élőlény, aki reggel négy lábon jár, napközben két lábon, este
pedig három lábon,” Oidipusz megválaszolta: az ember ez a lény. Az ember
csecsemőkorában négykézláb megy, felnőttként két lábon, öregkorában bottal,
tehát három lábon. Miután Oidipusz megfejtette a talányt, a Szfinx halálra
zúzta magát egy szakadékban. Oidipusz pedig elnyerte Iokaszté kezét és a
királyságot. Húsz évig éltek boldog házasságban, négy gyermekük született:
Polüneikész, Eteoklész,Antigoné s Iszméné.
Húsz
év múltán pestis kezdett pusztítani a városban, és Delphoiból azt a jóslatot
hozták, hogy addig dühöng a kór, amíg ki nem nyomozzák,, ki volt Laiosz
gyilkosa.
Az
emberek újra Oidipusztól várják, hogy megoldja a rejtélyt. Oidipusz vállalja a
gyilkos kinyomozását, és megátkozza azt, aki rejtegeti.
Mivel
Oidipusz abban az időben, amikor megölték Laioszt, Thébai véneit kérte, hogy
mondják el neki pontosan, mi történt. Teiresziász a mindent pontosan látó vak
jós először kétségbeesetten könyörgött, hogy ne kelljen beszélnie.
Oidipusz
azonban elkezdett fenyegetőzni, hogy ne titkoljon el a király előtt semmit.
Teiresziász ekkor kiáltja Oidipusznak, hogy ú a gyilkos. Felháborodottan
utasította vissza Oidipusz Teiresziász vádjait, sőt Kreónt gyanúsította, hogy ő
bérelte fel a vak jóst, mert ő akar király lenni.
Kreón
persze tagadta a vádakat, és a két felindult férfi verekedni kezdett. Iokaszté
békítő szándékkal állt férje, Oidipusz és testvére, Kreón közé.
-
Kár lenne egy vak jós beszéde miatt két királyi személynek egymás ellen
fordulnia. A jóslatok hamisságára éppen Laiosz halála a példa. A delphoi jósda
szerint Laioszt a fia fogja megölni, és Thébai és Delphoi között, Phókisz
környékén ismeretlen rablók ölték meg.
Felesége
szavai halálra rémítették Oidipusz királyt, hiszen Iokaszté szavai eszébe
juttatták azt a régi eseményt, amikor a delphoi jósdából hazafelé tartva,
összeszólalkozott egy ismeretlen kocsissal, és megölte a kocsi utasát.
Egyetlen
szó tartotta Oidipuszban a reményt, Iokaszté rablókat mondott, míg ő egyedül
ölte meg az idegent.
Oidipusz
rögtön azt tudakolta, él-e még az a személy, aki hírt hozott Laiosz haláláról.
De az az ember, aki tanúja volt Laiosz halálának,amikor visszatért a király
halálának hírével, mikor Oidipuszt találta a királyi székben, elhagyta az
udvart, és a pásztorok között a hegyekben élt.
Még
elő sem tudták keríteni a hajdanvolt hírhozót, amikor egy hírnök jött
Korinthoszból, hogy meghalt Polübosz király.
-
Na látod! Püthia, Delphoi jósnője azt jövendölte, hogy te leszel apád gyilkosa,
s anyád férje. S lám, apád békében hunyt el, miután földi ideje lejárt – mondta
Iokaszté.
De
a korinthoszi hírvivő közbeszólt:
-
Attól ugyan nem kell tartanod. Polübosz nem volt az apád, s Meropé nem volt
szülőanyád. Csecsemőkorodban találtalak meg a Kitharon hegyén, Laiosz király
pásztorától vettelek át, mert megesett rajtad a szívem, s elvittelek Polübosz
királyhoz, s Meropé királynőhöz, akik mint fiukat, felneveltek.
Oidipusz
egyre nagyobb rémülettel hallgatta a hírnök szavait, azonnal megparancsolta,
hogy keressék meg neki Laiosz király egykori pásztorát.
Amikor
megtalálták a pásztort, a korinthoszi hírvivő rögtön ráismert, hogy ő az,
akitől ő elhozta a csecsemőt. A pásztor volt az egyetlen, aki tudta a szörnyű
titkot, hogy Thébai trónján Laiosz fia ül, aki megölte apját, s anyját vette
feleségül.
Iokaszté
amikor meghallotta a pásztor szavait, visszarohant a palotába, és felakasztotta
magát. Oidipusz hiába sietett utána, már nem tudott rajta segíteni. Iokaszté
köntöséből kivett egy aranytűt, és kiszúrta szemeit, hogy ne kelljen többé
látnia a számára már elviselhetetlen világosságot.
Oidipuszt
megfosztották minden királyi díszétől, s száműzték Thébaiból. Két fia, Eteoklész
és Polüneikész sem tudta megbocsátani önhibáján kívül elkövetett bűnét,
kigúnyolták és megalázták. Ezért Oidipusz megátkozta őket, hogy egyikük sem fog
békében uralkodni Thébai fölött, és egymás kezétől fognak elesni.
Antigoné
volt az egyetlen, aki végig apjával maradt száműzetésben. Megöregedve,
lerongyolódottan érkezett Athén határához, Kolonosz szent ligetébe, ahol véget
értek szenvedései. Thészeusz, Athén igazságos királya volt az egyetlen, aki
látta azt a helyet, ahol Oidipusz nyugszik. Isteni kijelentés ígérte, hogy
ismeretlen sírhelye áldást fog árasztani Athénre.
Közben
Thébaiban a két fiútestvér megfogadta, hogy elkerüljék apjuk átkát, felváltva
fognak uralkodni. Az első évben Polüneikész uralkodott, s az év végén átadta a
királyi pálcát testvérének, Eteoklésznek. Eteoklész azonban túlságosan
beleszokott az uralkodásba, s nem volt hajlandó
átadni a királyi pálcát, bezáratta Thébai összes kapuját, s Polüneikész
nem tudott hazatérni.
Poluneikész
Argosz királyától kért és kapott segítséget, s erős sereggel támadt Thébai
ellen.
Thébai
Megareusz önfeláldozásának árán hősies harcok közepette győzedelmeskedett, de
az apai átok beteljesedett. A két fivér, Polüneikész és Eteoklész egymás
kezétől esett el.
Forrás:
Herman Anna: Kötelező olvasmányok elemzése 1. – Az ókor, a reneszánsz és a
barokk irodalmából – Puedlo Kiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése