Egyiknek ah!
A fájó sziv maradt.
V ö r ö s m.
I.
Két dus család élt
hajdanán,
Ős váraikban éltenek;
A vércsaták korábul ők
Egymással régi ellenek.
Az egyik fondor áruló
Eladni kész a drága hont
Csak hogy ha ez az
árulás
Hasznot saját magára
vont.
A más család – hogy
fessem azt?
Olly jó volt olly nagy
és nemes!
Gaz árulásban hasznot az
Saját magának nem keres.
De hogy ha megtért
győztesen
A honnak harcz mezőiről,
Örömmel, békén
összegyült
Családi tüzhelye körül.
S a büszke várak
rejtekén
Ellenséges falak között,
A két családnak tagjain
Még is csak egy sors őrködött.
S mi öszve hozta őket is
Egy
kéz
szövé a fonalat,
Együvé jöttek utaik
Egy
sors
vezér keze alatt!...
II.
Az áruló vár falain
A lobogó zászlók megett
Büszkén, erős-hatalmasan
Egy deli ifju lépeget.
A napnak lángzó sugarát
Kardjának éle fogja fel
–
Homloka szőke fürtjei
Erős vállán omolnak el.
S a másik várnak
rejtekén,
A csendes jó család
között:
Elrejtett ibolya gyanánt
Bájos szelid leányka
nőtt.
Olly dúsak barna
fürtjei;
Olly lángolók az
éjszemek!
De tükörükben néma vágy
Rejtett könyűi
fénylenek.
S amott az ifju deli
hős,
És itt a szép, szelid
leány;
Szemökben egy vágy
lángjai,
Arcczok egy buért halavány!
Mert mig az egyik
várfokon
Az ifju busan lépeget,
A bájos lányka is sohajt
Az elzárt ablakok
megett.
III.
Két vár között egy
hosszu völgy,
A völgy ölében zöld
berek,
Hol suttogó lombdal
között
Vidám szavú patak pereg!
Hol minden titkot
elborit
A lombok enyhe fátyola,
Hol minden búra ad
vigaszt
A csattogány édes dala.
S megnyilik a lomb
sátora,
S a kis pataknak
partinál
Mint harczi sátorok
között:
Egy deli, bátor ifju
áll.
S megnyilik a lomb
sátora,
S mint kis virág, melly
rejtve n:
A csattogány-bokor felől
Félénken a leányka jő.
S ott állnak ők…
Emléköken
A két vár messze tünve
van,
Az elleneknek gyermeki
Egy más karában,
boldogan!
A harcz zaját nem hallja
már
A büszke vár erős fia,
Nincs elzárt ablakok
megett
A szende képű ibolya!
Az éj közelg, - az éj
halad,
A hajnal, fényben jön
elé,
Arany sugarát hinti már
A büszke vár tornyok fölé.
De még a mély völgy zárt
ölén
Zengő bokornak oldalán,
Egymás karában
nyugszanak
A szőke ifju s barna lány!
És fénysugárral már a
reg
Mindig fölebb fölebb
halad
Elhallgatott a
csattogány
A harmatos bokor alatt.
És szőke ifjaat s barna
lányt
Hajnal sugar bucsuzni
int.
“Isten veled! – zokognak
ők –
Meg látjuk-e egymást
megint?
“De már a sorsnak vas
kara
Egymás szivéről
elszakaszt:
Szivünk szerelme élni
fog,
Megőrizendjük hiven azt!
És, ugy áldjon meg
istenünk
És boldogokká ugy
tegyen,
A mint szerelmünk,
életünk
Mindig csak egymásé leszen!”
Szólnának még, de
szavakat
Hiába keres az ajak;
Némán, törött kebellel
ők
Egymás karába omlanak.
Egy forró, hosszas
ölelés,
Egy eskü még, olly
tiszta, szent –
- S a lányka jobbra tántorog
S a szőke ifju – balra ment!...
Még hosszan vissza
néznek ők;
De szemeiknek sugara
Lezárva van. Előttük áll
Setét lomboknak sátora.
- S a büszke várfalon
megint
Az ifju búsan lépeget –
Ott sir megint a barna
lány
Az elzárt ablakok
megett.
IV.
Az egyik vár meg
népesül,
S hol a bájos leányka
nőtt
A büszke vár falak közé
Egy ismeretlen ifju
jött!
Még senki őt nem látta
itt,
Távol vidékről jöve tán?
- Miért van méla
szenvedés
Felirva szép arczulatán.
Egy
szó
mindent meg magyaráz.
Egy
szót
kell mondanom csupán
S tudandjátok, az idegen
Butól miért olly
halavány?
Egy árva költő a neve
Oh jól nevezte el magát;
A költő hosszu életén
Egy percznyi örömet se
lát!
Szegény a költő, szent
igaz!
Rajt isten átka
nyúgoszik.
A sorsnak sujtoló keze
Fejéről el nem távozik.
Lelkének csak egy kincse
van:
A mély és gazdag
érzemény;
S azt is magának átokúl
Hordozza szivében
szegény!
A tiszta forrás, melly szivén
Elébb dalokra fakadott,
Melly kristály tiszta
gyöngyivel
A fáradtnak enyhet
adott:
Egy nagy tengerré lészen az,
Mellyen viharnak szárnya
ül,
Mellynek ha gyöngyét
keresed
Ki nem jöhetsz
örvényibül!
Az a sugár a melly elébb
Ollyan szeliden raja
süt,
mellyről hive hogy utain
Elkisérendi mindenütt:
Egy lángfolyammá lészen az
melly homlokát megégeti,
Melly elsorvasztja
életét
S szivét hamvába temeti.
A költő gyászos sorsa ez
Kincset adott neki az
ég,
De hajh! e kinccsel
életén
Egy terhes átok
nyugovék.
A szivnek lángja ez a kincs,
De véle átkok
láncz-sora:
“Ki bir e kinccsel,
légyen az
Önnön szivének ostora!”
Egy árva költő volt tehát
A várba lépő idegen
Felirva áll a szenvedés
Az arcz setét betűiben.
S midőn a lány elébe lép
S az éjsetét szemekbe
néz,
Azt gondolod: egy
napsugár
A melly az óczeánba
vész.
Mi rázta őt fel álmiból?
Mert egy illy pillantás után
Mint a habokba halt
buvár:
Lelkét ott hagyta volna
tán.
A költőnek – midőn üdült
–
Elmondjam-e mi sorsa
lett?
Elhallgatom. Tudjátok
azt:
Hogy átok ül feje
felett!
Azt nem tudom
megmondani:
Hogy a szelid bájos
leány,
A költő buját látta-e
Vagy észre sem vevé
talán?
Hiszen hogy is? A lány
szejmén
A bánat könnye ég vala.
Egész világ elfedve volt
E két könyűnek általa!
Tovább nem láthatott a
lány
Mert könny égett a szem
fölött,
Szemének lángzó súgara
A köny-cseppekben
megtörött.
A költőt meg se láthatá,
Sem a fellángzó
érzeményt;
Jobb is, job hogy nem
látta meg,
Megszánta volna még
szegényt!
A költő-kebelnek pedig
A szánalom csak olly vigasz;
Mintha a várt rózsák
helyett
Kórókat adna a tavasz.
A költő szivet keresett
Lángzó szerelmet, vagy
halált;
Egész világ mit ér neki?
Ha hő szerelmet nem
talált!
V.
Az év repült; az ősz
után
A tél, meg a tavasz
lejárt.
A lányka mindig ablakán
Szép szőke kedvesére
várt!
Ott ült a zárt ablak
megett,
A hajnalt látta kelni
ott;
Ott nézte mig a kék egen
Egy hulló csillag
lefutott!
Ott hallgatá; mint hozta
föl
Az est-szellő a méla
dalt;
Melly csattogányok
ajkiról
A berkek éjelébe halt.
Ott várt; ott várta
kedvesét
A barna lány
panasztalan;
Ott hullatá hő könyeit –
De mind hiába –
hasztalan!
A szőke ifju nincsen
ott,
Az ősi laktól messze
jár.
A barna lányka könyet
ont
De mind de mind hiába
vár.
Az óra órát űz tovább,
Egy napra más
következik.
Lejár a hosszu kinos év
–
S az ifju még sem
érkezik.
“Hová level? Hová
maradsz?
Mért hagytad itt el
kedvesed?
Magánya olly nehéz neki,
S te őt még fel sem
keresed!
Miért hogy elhagyatva
van
A völgy ölén a hűs
berek,
És a patak melly
csattogány-
Bokor alatt vigan pereg?
“Vagy vissza fogsz-e
jőni még,
Hogy ott a berkek
éjjelén:
Bizalmas édes hangomon
Mondhassam mennyit
sirtam én!
Oh vissza fogsz-e jőni
még –
Hogy fölkeressél
engemet?
Vagy tán a honnak szent
ügye –
A vér mezőin eltemet?”
Szegény leány! szegény
leány!
Hős ifjad nem a harczba
ment!
Zajgó világnak tengere
Öleli most a hűtelent.
A mig te ontod könyedet
A várnak elzárt ablakán,
Más boldogitja ifjadat,
Ki tudja – tán egy szőke
lány!
VI.
Megint egy év
elhangozott,
Mikép a fájdalom dala,
Melly kéjben a minő
szegény,
Keservben ollyan dus
vala!
Megint egy év! oh sok
idő
Kivált ha csak keservet
ad,
Hisz még egy daltól is,
- ha bus
A lantnak hurja megszakad!
-
A gyász kiséret mit
akar,
Melly néma csendben
lépeget?
- A lányka többé nincsen
ott
Az elzárt ablak megett!
Mikép a rózsa – mit vihar
Letört még ékes
hajnalon;
A lányka lelkét megtöré
Egy év alatt a fájdalom!
Ott nyugszik ő. Dobog-e
még
Vagy elhallgatott a
kebel?
A hófehér köntös helyett
A néma keblen
gyászlepel.
A tárogatók hangja sir
A zászló gyászosan
lobog,
Hol drága testét
átviszik,
Talán a fold is feldobog…
Olly hallgatag lett a
berek,
S az édes csattogányi
dal,
melly egykor üdvözölte
őt,
A koporsó mellett kihal.
És ott a lomb-ernyők
alatt
Zengő pataknak partinál,
Hol egykor ifját ölelé:
Most a leánynak – sirja áll.
-
A másik várnak ormain,
A lobogó zászlók megett,
Az ifju hőssel uj ara,
Utánok vig nász lépeget.
Az ifju meg se kérdi
most:
“A völgy ölén kiért a
gyász?”
- Öröm közt búra nincs
idő,
Temetni – rá nem ér a
nász.
VII.
A költőnek mi sorsa
lett?
Ki gondola a költőre
még?
Mi lett belőle ott, a
hol
Örömből ils gyász lett a
vég?
Szegény fiu! szegény
fiu!
Téged a halvány bú
fogyaszt,
Kit a sors átka megvere
Az ég sem ad neked
vigaszt!
A költő sokat
szenvedett.
De az, a mit mindenki
bir –
Tán megtagadva tőle sincs –
Reá is vár talán a sir?
Átok van a költő fején –
Mert bár ha mélyen
szenvedett,
Az élet sujtó angyala
Még ott lebeg feje
felett!
Ott ül szegény a sir
felett,
Sok kinos hosszu
éjelen,
Mellette hogy
virasztaná,
Csak mély keserve van
jelen.
Nézzétek őt! kintól
gyötört
Bus lelke fájdalomba
halt.
És ő nem tud meghalni
még,
Bár önmagának ollyan rég
Megirta a halotti dalt.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 126. szám – Győr, 1847.
October 23-án, Szombaton
