I.
Mióta ismerlek, leány,
Azóta könnyen elhiszem,
Mit a tudósok mondanak:
Kettő egyenlő nem terem.
Szép vagy hasonlithatlanul;
Jó is, miként nem senki még;
És páratlan szerelmed és
Hidegebb az, mint siri jég.
Volnék csak én Prometheusz,
Meglopnám a napot tüzért,
S szivedbe vetném lángolón
És szenvednék szerelmedért!
II.
Ne mondd meg oh leány,
Ne mondd meg édesem,
Szeretsz-e vagy gyülölsz,
Jobb less, job lesz nekem. –
Ha mondod, hogy szeretsz:
Megőrülök legott;
S ha mondod, hogy gyülölsz:
Rám gyujtod a pokolt.
III.
Álmodtam, és álmam dicső vala.
- Mi boldog álmain a fold fija -!
Tündérek ragadtak föl szárnyukon
Magasra, hol tündöklik égi hon.
Az égi hon… oh milly dicső világ!
Ott az ember isten körébe vág.
Körüle angyalok udvarolnak,
Üdvkehelyt nyujtván a halandónak.
S az angyalok… oh milly szép gyermekek!
Egy közülök olly jó s kegyes vala,
Hogy – meglátván – ölembe szárnyala.
S megakarván csókolni ajkamat,
A csintalan elűzte álmamat.
Oh leányka, lelkem szép szerelme!
A te csókod föl nem ébresztene.
Merítene inkább szép álomba,
És lelkemnek te lennél csak álma,
Mert az égben – hidd el, oh kedvesem –
Illy szép angyalt hiába kerestem.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 98. szám – Győr, 1847.
Augustus 19-én, Csütörtökön
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése