Győr! te kedves tárgya képzetemnek,
Tornyaid felett ha ellebegnek
A borult ég terhelt fellegi;
Elmondják-e hű szivem panasszát,
Melyet olly gyakorta küldök hozzád,
Vagy igéretét mind megszegi?
Elhiszem, hogy megcsalják e keblet,
Nincs szivök, hát benne kedvük telhet,
Dulva hogyha nő a szenvedés;
Csak maradjanak tehát maguknak,
Nem hiszek többé adott szavuknak,
Szivem küldöm s nem lesz tévedés.
Nyiljatok meg hát kebel redői,
Titkaim tanui s őrizői,
Ért honom, ha vallomást teszek;
Mért lennék jövendőben is árva,
Van ‘Hazánk’, ivén szivem kitárva,
Részvevést nyerek s boldog leszek.
Tán hitem nem csal? hisz hiv barátok,
Jó szülők, testvérek s hű leányok,
Győr! kiket kebledben elhagyék;
S karjaikból a midőn bucsuztam,
Mindegyik könnyét magammal hoztam,
S szivvirágom ettől éled még.
S bujdosó vagyok bár a világban,
Ismeretlen nép közt s olly hazában,
Melly hideg hozzám s csak léget ad;
Lelkem minden gátokat lerontva,
Szivem nálotok mulat naponta
S szép emléktek hűn velem marad.
És ha less idő? s o mért ne lenne!
Hogy a bujdosásból visszajönne
Hű fiad Győr! első akkoron,
Üdvet a határon néked kérni,
Szép Hazám! s ugy kebletekre térni,
Jóbarát, leány, szülő s rokon.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 58. szám – Győr, 1847.
Majus 15-én, Szombaton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése