Sárosy Gyula: Az éjszakázó

Gyakran szememre hányod részvevőleg:

Mért éjszakázok annyit, édesem?

És harmatot szórsz bus szemed mennyéből,

Mig én a holdat s csillagot lesem.

Ne dorgálj engem kétkedő szavakkal,

Rám mért gyanudra nincsen semmi ok;

Kérdezzed inkább, hogyha már enyém vagy,

Szerelmes én az éjbe mért vagyok?

Első szerelmem lángzó hajsugárral

Sorsomnak egykor ékes napja volt;

De jött az éj, egy sirnak fenekéről,

S az éjnek nincs más napja, mint a hold.

Te, mint a hold, hideg fénynyel ragyogva,

Tisztán futál felhőtlen utadon;

És hódolóid, mint megannyi csillag,

Büszkén lenézve függtek arczodon.

Hivém, hogy a sirt felderiti fényed,

Melly annyi szivet lángoltatni bir:

S lám csak nyugalmat kértem e kebelnek,

S annyit sem adtál nékem, mint egy sir!

Nekem sötét kell nappal is, - szivemnek

Mélyen borongó sötétsége nagy;

Oh ég! te tán koporsó, és te felhő

Az én gyászomnak barna rongya vagy?

Hadd éjszakázzak! én csak éjjel élek,

Az odvas fához hasonló vagyok:

Elszáradék, mert benső féreg őrölt, -

S az odvas törzs csak éjen-át ragyog.

Forrás: Hazánk 1. évf.  150. szám – Győr, 1847. December 18-án, Szombaton