Azt beszélted a minap, leányka,
Hogy egy fához hasonlitok én,
Harmatoshoz napnak lementében,
Hervadóhoz már a lét delén.
Én pediglen azt mondám terólad,
Hogy patakhoz hasonlitanál,
Melly kiárad szivem gyökerére
És szivemnek gyakran bajt csinál.
Hej leányka! mindketten hibáztunk;
Mert te fának jobban illenél,
Az magától kapja koszoruit
S egy sziv rajta mindenik level.
Én pedig pataknak illem inkább,
Mellybe lombod szép virága hull
S habjai az elhullott virágot
Megragadják öntudatlanul.
Te patak csak akkor vagy leánykám,
Mikor a sors ugy bánik veled,
Hogy a mennyet minden csillagostul
Visszaadja tiszta kebeled.
Én fa lenni ekkor sem szeretnék:
Mert fa fenn az égben nem terem;
Hogy pedig szived mélyére jussak,
Igy lehetne csak reménylenem.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 72. szám – Győr, 1847. Junius
19-én, Szombaton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése