Setét falak között,
Hová piros korány,
Nem hat, ki esdekel
A néma éjszakán?
Ki küldi ég felé
E tiszta, szent imát:
“Te népek istene!
Csak egy szabad hazát.
Csak egy szabad
hazát,
Hol béke s jog viraszt;
Mert jog s a béke hoz
A honra fényt s tavaszt:
Csak egy szabad hon az,
A mit szivem kiván,
Oh népek istene,
Tekints, tekints-le rám!”
A száraz arczu rab
Virasztva éjjen át,
Imában tölti-el
A rémes éjszakát.
De elközelg a nap,
Piroslik hajnala,
A rabnak ujra kezd
Dörögni szózata.
Dörögve mondja-el
Szivének átkait,
Zörögve rázza-meg
Bilincse lánczait.
“Te szent jog istene!
- Kiált az égre fel –
Halld-meg, miért eseng
E bánatos kebel.
Töröld örökre el
E durva nemzetet,
Melly igy bitorlani
mer emberéletet.
Bűndijja kín legyen,
Végetlen kárhozat;
Sir a népek átka,
Hol nincs feltámadat.”
Ismét leszáll az éj,
Jön ujra más korány,
A kulcs zörögve forg
A börtön ajtaján.
Bezúg a börtönőr:
“Ütött az óra már
Kelj-fel, kövess, reád
Kinos bitófa vár.”
A száraz arczu rab
Szavára nem felel,
Ah! mert dobogni szünt
A bánattelt kebel.
Növény boritja-be,
S szent bék’ fedi porát,
Nagy lelke fellelé
A szép szabad hazát.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 86. szám – Győr, 1847.
Julius 22.én, Csütörtökön
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése