Siklósy: A rab

Setét falak között,

Hová piros korány,

Nem hat, ki esdekel

A néma éjszakán?

Ki küldi ég felé

E tiszta, szent imát:

“Te népek istene!

Csak egy szabad hazát.

Csak egy szabad  hazát,

Hol béke s jog viraszt;

Mert jog s a béke hoz

A honra fényt s tavaszt:

Csak egy szabad hon az,

A mit szivem kiván,

Oh népek istene,

Tekints, tekints-le rám!”

A száraz arczu rab

Virasztva éjjen át,

Imában tölti-el

A rémes éjszakát.

De elközelg a nap,

Piroslik hajnala,

A rabnak ujra kezd

Dörögni szózata.

Dörögve mondja-el

Szivének átkait,

Zörögve rázza-meg

Bilincse lánczait.

“Te szent jog istene!

- Kiált az égre fel –

Halld-meg, miért eseng

E bánatos kebel.

Töröld örökre el

E durva nemzetet,

Melly igy bitorlani

mer emberéletet.

Bűndijja kín legyen,

Végetlen kárhozat;

Sir a népek átka,

Hol nincs feltámadat.”

Ismét leszáll az éj,

Jön ujra más korány,

A kulcs zörögve forg

A börtön ajtaján.

Bezúg a börtönőr:

“Ütött az óra már

Kelj-fel, kövess, reád

Kinos bitófa vár.”

A száraz arczu rab

Szavára nem felel,

Ah! mert dobogni szünt

A bánattelt kebel.

Növény boritja-be,

S szent bék’ fedi porát,

Nagy lelke fellelé

A szép szabad hazát.

Forrás: Hazánk 1. évf.  86. szám – Győr, 1847. Julius 22.én, Csütörtökön