I.
“Szenved az ember. Ez a végzete.
Fáj annak, a ki mindig csak örül.
Kit mindig ábránd rózsa fátyola
Mindig csak lágy szellő lebeg körül.
Kell jőni ébredésnek arra is,
S rózsák után sebzőbb lesz a tövis.”
Tizennyolczadik ifju tavaszom!
Köszönöm ég, hogy adtál ollykoron
Fájdalmat is, éltemnek tavaszán.
Ha utam mindig rózsás lesz vala
Elbiztam volna magamat talán.
S ha eljövén a komor arczu tél,
Letépte volna a rózsát a szél;
Keblem, melly csak a rózsát ismeré,
A töviset fájóbban érzené.
Pedig nem mondhatom, hogy éltemet
Sok szenvedés rohanta volna meg4
Vagy legalább jutottak részemül
A szenvedés közt édes örömek.
Köszönöm ég, hogy szép tavasz korom
Rózsákat is nyilasztott ollykoron,
S hogy a keservnek nyilai között
az enyhületnek olaj-ága jött.
Hiszen, ki itt alant legboldogabb?
Kinek van adva legmagasb öröm?
A legmagasb üdv hajnal csillagát
Megmutatá nekem szép látköröm.
“Szeretve
lenni”,
ennyi csak a czél,
Miért az ember szive vágyra kél.
Világolt ez a csillag főm felett:
- Engem nagyon sok ember szeretett.
Többen szerettek, mint remélhetém,
Többet, mint mennyit szivem érdemelt.
Ti vagytok ifjuságom csillagi,
Ti tettétek boldoggá e kebelt.
Ti tanitottatok meg engemet,
Hogy mikor a bú szinte eltemet,
Magamat e szóval vigasztalom:
“Nem fogsz legyőzni tépő fájdalom.”
Igaz, hogy én nem szenvedék sokat,
Egy érező
sziv minden birtokom…
De a melly minden érintésre fáj,
Fog-e győzhetni dúlóbb harczokon?
Mindegy ha szenved, ha meg is szakad,
Végórájában még egy hangot ad:
“Köszönöm isten, köszönöm neked,
Hogy mértél én rám szenvedéseket!”
De nem lesz igy. Talán ez a kebel
Daczolni fog a búnak harczival.
Egy kincset adott még a sors nekem
Paizs gyanánt a bú k özt, ez a dal.
S mig meglesz ez a kincs, vidám dalom,
Nem fogsz legyőzni tépő fájdalom!
E hittel nézek határodról vissza
Tizennyolcz évem elröpült tavassza!
II.
Tizennyolcz rövid év, s már mögöttem állasz
Első ifjuságom fényes támadatja.
Vissza kell már
néznem, hogy meglássam ujra
Hogy rózsás szinét a hajnal mint mutatja!
Látom, ujra látom, mint jött életemre
Első ifjuságom, ez a fényes hajnal.
Támadó remények vették körül utját,
Mellettök örömnek hó galambja szárnyal.
Ez a galamb hozta azt a rózsabokrot,
Melly a szerelemnek kertjéből eredve
Reszkető kezemtől szived táblájába,
Szép szelid galambom, bé vagyon ültetve.
Megfogant ugy-e ott? A száraz bokornak
Tüskéi között kinyiltak a virágok,
Le se kell szakitnom egyet is közülök,
Keblemre hajultak a viruló ágok!...
Meddig fogok én még alattad nyugonni,
Ébredő szerelmem nyájas rózsabokra?
Nem kell-e elmennem? Nem űz-e el a sors?
Kedves közeledből rideg távolokra?
Mennem kell;
utánam egyedül maradsz itt,
Illatot se küldhetsz, ollyan messze mégyek.
Ott, a hol én járok, homokos lesz utam,
Enyhadó árnyékért mind hiába égek.
De szabad less feléd vissza-visszanéznem,
Bájos rózsabokrom illatadó árnya!
S ha szemem sugára el nem érhet hozzád:
Elér a gondolat
sebes röptü szárnya!
Majd hogyha a bánat sivatagján járok,
Vagy a szenvedések vészes erdejében:
Csak visszarepitem lelkemet te hozzád
És te ott fogsz állni virulóan; szépen.
Meg fogok nyugodni édes árnyaidban,
Rózsáidat ujra kebelemre hajtod;
S szellő ajkaiddal akkor hű szerelmed
Bánatos hangjait lelkemre sohajtod…
Hadd menjen, had menjen utja életemnek
Sors vezérletével rideg távolokra –
Csak hogy lelkem ollykor megnyugodjék nálad
Ébredő szerelmem nyájas rózsa bokra!
Forrás:
Hazánk 1. évf. 115. szám – Győr, 1847.
September 28-án, Kedden
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése