Rád tekintek csendes borzadással,
Rád tekintek sárgás, néma csont,
Hova tünt-el szép szemed világa?
Hol a haj, melly éjsötéte volt?
Hol az arcz? melly hó fehér szinével
Olly mosolygó, olly derült vala,
Hogy a tél, mellynek szinét viselte,
Szép nyárrá lett volna általa.
Hol van rózsa ajkid szép rózsája,
Melly gyengéd piros szinben virult,
És csak akkor lún halvány szinében,
Hogyha rá szemed harmatja hullt.
És ajkidnak hol vagyon beszéde?
Melly ezüst folyamkint hangozott,
Melly örömben a legszebb örömet,
Bánatában bánatot hozott.
Elveszett örökre. A szemek helyébe
Két sötét gödör tátong felém,
És a hajnak – éjsötét hajadnak
Emlékül egy fürtjét sem lelém.
És a szép kép puszta és kopár lett,
Puszta, mint egy század ülte rom,
Mellynek ékessége többet vissza nem jő,
Bár miként csengek és imádkozom.
El, lehulltak, szép leány, virágid,
Itt szemléllek most, virágtalan,
Még a fát sem birom én egészen,
Annak is csak egy darabja van.
Elveszett, mit igazán szerettem,
Elvesztém a szép, a jó egészt,
Ugy őrzöm meg, mint emlékereklyét,
A mi fennmaradt, e drága részt.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 121. szám – Győr, 1847. October
12-én, Kedden
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése