I.
Egy elhagyott várkastély, romszerű
Arczczal borong kopár domb tetején;
Alatta csöndes egyszerű fala,
S erdő, virány a táj zöld kebelén.
A hold magát bűvös sugárival
CŰsendes vizek tükrére rajzolá:
Est lőn. Sötét ruhában, fáradón,
Egy vándor jött a puszta vár alá.
Sötét föveg van hosszu éjhaján,
Szeme fekete örvényként forog,
Sötét egészen, de szemeiből
A legfehérebb
lélek mosolyog.
Csoportban ültek ifjak, öregek,
A faluban házeszterhéj alatt;
S ki szállást adna reggelig neki,
A szűtlen nép közt senkisem akadt!
‘Engedjetek hát – szólt az idegen –
E várkastélyban éjjeleznem át;
S e végett esdekelve kérte meg,
A tudákos falubirót
magát:
- “Az nem lehet – mond a komor Biró –
Kisértetek tanyája lőn e vár;
Bástyái közt most minden éjfelen
Halálos rémek óriása jár.
Tüzetokádó barlang szája, melly
Zord csattanással gyilkos csókra kel;
Lángoszlopokból vannak karjai,
Mellyel mindenkit forrón megölel.
Nos, hát, ha tetszik, szóla gunyosan,
Fent
teremben vár a puha ágy;
Ha kell fegyverrel is szolgálhatok,
Nem halt-e még el kebleden a vágy?” –
- S a vándor mind ezt nyugton hallgatá,
S a zord birónak ekép válaszolt:
- Arczán a lélek s tiszta öntudat
Hatalma egy mosolyban összefolyt –
Malasztalan nem kell a győzelem
Gunyolva kinált fegyver erején;
Jobb fegyverem van énnekem kopott
Vándortarisznyám foltos fenekén.
A kisértet beteg ábrándozás
Kancsal szemével látott árnyalak;
S a nép között ez ártó balga hit
Könyenhivés következménye csak.
Legyőzni e nép ferde balhitét
Meghálok a mesés romok között;
S e vágy magas kőszál lőn keblemen,
S rendithetetlen áll e sziv fölött.
II.
A bátor utas villámsebesen
A rettegett várkastélyban terem;
Nehéz kulcscsal nyitá-föl zárait,
Gyors léptein kongott a várterem.
A feledés halotti fátyola
Fakó pókhálók fedték falait
S az idetévedt szellő lengeté
Kezében a szövétnek lángjait.
Halvány világu lámpát gyujta-meg,
S lefekvék a rejtélyes idegen;
Éjfélre csendül a falóra, s egy
Vérszin alak dörögve megjelen.
Tán a pokol hóhéra tör fel itt,
Fényes gyilok villan a légen át,
S kisértetes hangokkal közeleg,
Rezegtetvén a tőr fényes vasát.
S az utas bátor lélekkel feküdt,
Mind ezt istenbe bizva nézte ő;
S öblös tarisznyájából hirtelen
Egy keresztes könyvet rántott-elő.
S fönhangon olvas: ‘Édes istenem!
Szabadits-meg
a gonosztól engem,
Tiéd az
ország és a hatalom,
Hiven
imádlak, légy őrangyalom!’
A szent szavak varázsa kebelét
Keresztül metszé lángpallos gyanánt;
Eldobta, s ejté minden fegyverét
S fegyverül olly varázskönyvet kivánt!
S térden könyörgve a vándor előtt
A zordon Biró állt megtérve már;
Ő volt a titkos kisértet, kiért
Nem volt a nép félelmében határ.
Ő gyilkolá-meg e vár dús urát,
S a föl-nem lelt kincs most is rejtve van;
Ha dús vendég jött, titkon elveszett,
S miatta lőn e kastély laktalan.
S reggel, a mint győzelmi kéj között
A nép előtt a vándor megjelent:
Eloszlatá a vakhit éjködét,
S elmondván, mi történt a várba fent.
A nép harsány örömmel fogadá,
S kérdé, ki ő? – tán istenek fia?
- ‘Nem, én csak egyszerü ember vagyok,
De fegyverem szent volt, a – Biblia!’
Forrás:
Hazánk 1. évf. 61. szám – Győr, 1847.
Majus 22-én, Szombaton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése