Itt a pillanat hát,
melly után sovárgott,
Olly szent buzgalommal
sovárgott e hon,
Felléptél a fényes, a
nagy polczra, mellyet
Kijelölt számodra a
közbizalom.
E bizalomban a lelkét
adta által
A téged forróan szerető
magyar.
Nyujtsd hát a magadét
most cserébe!... tedd meg,
Mit tőled az esdő
honfisziv akar.
Mert ne hidd e népet
illy lélektelennek,
Hogy szomoru sorsát ő ne
érzené;
Él szivében a
közfájdalom; s önérzet
Elnyomott sugalma dörg e
kín közé.
Nem sujtolta olyan
mélyen még az isten
A honáét félve reszkető
magyart;
Közveszélyben, hidd el,
a kétségbesésnek
Elszánt erejével ő is
összetart.
Rajtad áll csupán a
kezdet; gyujts világot,
S végtelenbe dörgő orkán
harczakint
Milliók felzugnak, s ránk
testvérszövetség
És az egyesülés szent
malasztja int.
Lángadó szavától a
poklok viszálya
Egy közös magasztos
hévbe olvad át…
A feltámadás, vagy
végenyészet itt van…
Munkálj s mentsd meg
ettől e szegény hazát.
Vágd először is az
árulók utát el,
Kik bűnös cselekkel
körzik a hivet,
És segitsd a jót a
terhes küzdelemben,
Dijul hogy ne nyerjen
csak töviseket.
Legfőkép pedig szánd és
szeresd a népet,
A bus népet; - értte
isten megsegit.
Jogszerü kérelmünk: hogy
erényed által
Mosd le három század
véres bűneit.
Nem ollyanhoz szólok, a
kit sorsa végett
Tisztel legnagyobbnak
köztünk e haza,
Szólok én tehozzád,
mint egy honfitárshoz,
A kit e szegény hon
szült és ápola.
Testvér vagy szerencse,
kéj és fájdalomban,
Segits hát anyánkon, e
nagy betegen!
Ha élete haláltusa volt
is eddig,
Legalább jövője
szelidebb legyen.
S hogyha végezné az
óriási munkát,
A mellyen kifárad elme
és erő:
Akkor a jövőnek
rózsafátyolából
Tán egy szent reménység
mosolyog elő.
Oh e szép reményre
gondolatuk elhal,
Rá eszmélni is csak
alighogy merünk.
Vagy talán a sorstól
szenvedéseinkért
Még e földön, élve
üdvezittetünk?!
Forrás: Hazánk 1.
évf. 139. szám – Győr, 1847. November 23-án,
Kedden
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése