Hej pipeskedő szerelmes
Nőcseléd!
Nem kegyelmet kérve
nézek
Most feléd:
Jöjj pemettel vagy
lapáttal
Kárhozat!
Most az egyszer
megmondom az Igazat.
Aztán hirtelen majd
egyet
Gondolok:
Megugrom… és feléd háttal
Fordulok.
S kapufától vévén bucsut
Szaladok,
Hogy nyomomban ne
érhessen
A szitok…
Kerüllek én, mint a
poklot,
Tégedet,
Reménnyel sem
vigasztalom
Szivedet.
Sok reménynek csak
száraz korty
Az ára –
Aztán a türésnek is van
Határa!
Tudd-meg: többé
csizma-talpad
Nem leszek,
S minden durvaságot
zsebre
Nem teszek!
Eb ura a fakó! édes
Angyalom –
Majd meglátom én: kié a
Hatalom?!
Hej, ezután eszem,
iszom,
Vigadok!
Szót csak a kedv
istenének
Fogadok.
Ugy is kurta ez élet,
mint
Az álom –
Ölelem, ig benn kedvemet
Találom.
Felkeresem kedves
pincze-
Tokomat,
Szomlaival leöblitem
Torkomat.
S el-elmondom a
szomszédnak:
‘Hej koma!
Ez ám még a becsületes
Lakoma’.
Biz isten! job is az,
mint a
Szerelem,
Ha a torkig tele kancsót
Ölelem.
Mert az asszony csörül
pörül
Szüntelen,
Hogy az ember majd
megszokni
Kénytelen.
Szemére lobbantom én
ezt!...
Követem!
Azért, hogy egy kicsit,
a bort
Szeretem…
Mi tagadás benne: ugy
van!
Ám azért
Nem érdemlek illy keserü
Pályabért…
Ha a kancsót hónom alá
Foghatom:
Meghallotta: söprünyél a
Kezében.
Mit tegyünk most?... tán
bevárjuk
A csatát?...
Szégyen
a futás, de hasznos:
Rajta hát!...
Majd ha egyszer tőle
messze
Futhatok:
Akkor ismét kótyon
füttyöt
Mutatok.
Hej csak mernék pártot
ütni
Ellene!
Tudom én, hogy megrudalni
Kellene!
Forrás: Hazánk 1.
évf. 151. szám – Győr, 1847. November 21-én,
Kedden
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése