Hová törsz ember?... boldogság után?...
Vigyázz, vigyázz! igen sötét az éj:
Vész
álmadik tán vágyaid fokán
S jövőd kopárin elvadult a kéj.
Jövőd felé lám nyájos sors vezet,
E sors lámpája: pislogó remény –
S kebled virága: csalfa élvezet,
Gyümölcse: bánat s fájó érzemény.
Nagy kincs a m it te feltalálni vágysz!
S nem arra jársz a merre kellene:
Merész reménnyel bércz fokára hágsz –
S mi az mi itten üdvözitene?...
Véled talán ha társaid közül
Mint büszke cser-lomb kiemelkedel:
Elégedés less majd a sziv körül
S a boldogság malasztja átölel?
A nap sugara éget illy magasban,
A vész csatája kétszeresen dul –
Bilincsen a sziv, s terhelő kapocsban…
Az ember itten ritkán boldogul.
Lenn a szabadság, fenn a fény hazája,
Lenn tiszta részvét, fenn az érdek él!
Lenn nép dicsőség a vágy koronája,
Mig fenn az ármány óriása kél.
El messze látsz a kékség távolába,
Szép a vidék; de el nem érheted –
Vágyot, reményt szűd eltemet magába, -
Mi más, mint titkos örvény életed?...
Völgyben maradt, a völgyben elvonultan,
A boldogságnak nyájas istene, -
S ki felkutatni indul út, - először
Keresni önmagában
kellene!
Forrás:
Hazánk 1. évf. 52. szám – Győr, 1847. Majus
1-én, Szombaton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése