2016. okt. 31.

Rátkay László: A magyar nyelv







„Nyelvében él a nemzet!”
Hatalmas Istenkéz írta bele
Szíved szívébe, törölhetlenül
Ez örök igazságú jeligét!
Mi haszna volna tűzhányó agyad,
Mi haszna volna fönséges szíved,
Lelkednek óceán mélysége mért?
A gondolat, az érzés némaság,
De kincs, ha szó gyöngyébe foglalod.
E kincsek összessége: vagyok én!
A mennyről tépd le a csillagfüzért
S marad az ég sötéten, koldusan!
Kit védenél, hogyha nem engemet!?
Hozzád ki hűbb, mint én voltam s vagyok?
Hiszen a tiszta csengés és a kard,
A mennydörgés és villámhúrú lant
Nem ikrek úgy, mint én vagyok veled!
Történeted az én történetem!
A Kárpátoknak büszke bércein
Honfoglaló Árpád igéimen
Mondá ki bátran: ez a föld miénk!
Vércsurgató hét vezér ajakán
Igéimen csendült az esküvés,
Mely alkotmányod talpköve ma is!
Világra szóló harcukat víván,
Együtt száguldtam őseiddel én
Mint csatadal, és hogyha győztenek,
A diadalnak véres homlokán
Ott lengedeztem kócsagtoll gyanánt!

Forrás: Magyar Nyelvőr XLI. évf. 1. füzet 1912. február

Kiss Ernő: Vörösmarty jelzői és összetett szavai





(Részlet egy nagyobb munkából)

Vörösmarty is, mint minden költő, meglátó (intuitív) tevékenységével fogta fel érzéki észrevevéseit, benyomásait és tehetségének alkotó, teremtő erejével minden intuícióját ki tudta fejezni. Vagy szabatosabban szólva, ha műveit nézzük, mint kész művészi tényeket, kifejezéseinek gazdagságából visszakövetkeztethetünk benyomásainak gazdagságára. Mert minden költő annyit lát meg, amennyit kifejez. Minden kifejezése tehát egy intuíció, egy benyomás; az egyes intuíciónak vagy ezek egész sorozatának egységes kifejezése a költői alkotás.

A költői alkotás, mint kész tény áll előttünk. Ha tehát ítéletet akarunk mondani róla, a teremtés azon pillanatába kell visszahelyeznünk magunkat, melyben a költő volt, midőn első intuícióját kifejezte. Csak így állapíthatjuk meg, kifejezte-e vajon teljesen azt a meglátást, melyet ki akart fejezni; így jövünk rá kifejezéseinek nyitjára, helyes vagy helytelen voltára. De így tárul elénk igazában a költő teremtő munkássága is, mert benyomásainak újsága, gazdagsága ráviszi, hogy a régi szókat változtassa, jelentésüket bővítse vagy szűkítse, új átviteleket, egészen új szókat alkosson.

Különösen meglepően tapasztaljuk ezt Vörösmarty költői nyelvében. Elég, ha e szempontból csak jelzőit és összetett szavait vesszük vizsgálat alá. Ezeket is, amazokat is azért használja oly sűrűen, szinte pompázó gazdagsággal, hogy teljesen és lehető röviden fejezze ki meglátásait.

A jelzőkkel főként a teljességre törekszik. Így használja igen gyakran elsődleges, látás vagy hallás útján szerzett intuícióinak kifejezésére. Ilyenek pl. ezek: szikrázó kard, pihegő kebel, hajló fényében lefutó nap, halovány félelem, lassu sóhajtás, riadó vakmélység, harsogó folyam, hangos ideg stb.

Jelzőivel fejezi ki Vörösmarty azokat az intuícióit is, melyek akkor támadnak benne, midőn pillantása a lélekbe hatol. Ilyenkor jelzőivel azt az egyetlen vonást fejezi ki, mely jellemző erejével leginkább kiemelkedik, amelyben össze van foglalva a többi elmosódó, vagy kuszált vonás mind, mely a lélek állapotának változását vagy az indulat hatalmát kísérni szokta. Ilyenek: istenedő szem, éjjeles (gonddal teli) elme, hadvész ülte kép, hadköltöző fejedelmi tekintet. Midőn együtt és egyszerre látja a hadakat és a harci dicsőségre gondoló vezért, így foglalja össze mindez intuícióját:

Nézi kemény hadait s iszonyú lelkében öröm kél.

Néhány jelzőjével fejezi ki azt a lelkiállapotát, mely akkor fogta meg, midőn a mély álomba merült kor benyomása támadt lelkében és az a merészség szállta meg, bár habozva még, hogy az éjszaka sötétjében riadozókat új életre keltse szavával:

Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén
A riadó vak mélységet fölverje szavával?

A sötét mélység és bizonytalanság intuícióját fejezi ki e jelzőkkel: A nagy fa ledől a vak éjszaki völgyben. A vezér csalfaságát érezteti hatásosan e másik jelzőjével: Ment a csalfa vezér, mint párás csillag az égen. A kétes jövő képét fejezi ki ezekkel:

Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd?

Az a törekvése, hogy intuícióinak egész szövedékét összefoglalja egy jelzőbe, teremtette meg vele sokszor merészen összetett jelzőit is. Ezért márványkeblű száz nála a hideg és keményszívű nő, virágszemű a gyengéd és kedves leány. Ezért használja az élet sivárságáról e kifejezést:

S lassankint földerül
Az életpuszta kép,

s ez magyarázza a tengervészes éjt stb.

De ez magyarázza meg sokszor kifogásolt összetett szavainak legtöbbjét is. Mikor a teremtés lázában égett egész valója, meglátásai mélyek és nagy kört egybefoglalók voltak. Kereste a szót, mely kifejezze intuíciója egész tartalmát. Azért az ily kifejezései rendkívül teltek, egész sor benyomás van bennük. Íme pl. a tél tespedésének,  a halálnak és szellemünk ilyetén tespedésének intuíciója beleszorítva egyetlen kifejezésbe:

Gyengéd szived hajlott a kény előtt,
S megvette a szellemtél hidege.

Felhozom még néhány összetett szavát; bővebb fejtegetés nélkül is észrevehetjük költői értéküket, ha visszaidézzük azt a benyomást, melyet a költő ki akart velük fejezni:

A birhatót ne add el álompénzen
Melyet kezedben hasztalan szoritsz. (A merengőhöz)

Engem is pedig lesújta
Bűvös álom önhatalma. (Cs. és T. III.)

Ez a gomolykép, mely mit barna folt
Az éj ruháján gyászosan sötétel,
Az ősi ház ez, létem bölcseje (Bujdosók I.)

Mit tudtok ti hamar mulandó emberek,
Ha lángképzelődés nem játszik veletek? (Tündérvölgy)
Neved dicsőség lángtüzében él. (Az úri hölgyhöz)

Ilyenek még: harcmunka, csatáink vérhelye, tejhabváll, hószin köntös, örömsivalkodás stb.

Ha talán a nyelvtan szabályainak nem felelnek is meg ez összetételek, mit sem tesz, hacsak kifejezik a költő intuícióit. S végig vizsgálhatjuk V. összes ilyetén kifejezéseit, alig találunk köztük egy-két kivetni valót, nem úgy, mint követőinél, akik néhány bájhang, bájvirág stb. összetétele mintájára derűre borúra gyártották az ilyeneket, anélkül, hogy igazi intuícióikat fejezték volna ki velük.

Kolozsvár, 1911. december havában

Forrás: Magyar Nyelvőr XLI. évf. III. füzet 1912. március 15.

2016. okt. 30.

Mentovich Ferenc: A szegény honvéd




(Prechtler Otto után)*

„Irgalmazz – s egy két fillért adj!
Oh, nézzed, inségem mi nagy.
Jó úr! im éhen szenvedek.
Lélekben erős testem beteg.
Nincsen kenyerem – s barátom, atyám
A harc mezején rég elsiratám.”
Koldulva sohajt egy csonka csatár
Pest népe között, hol tétova jár.

„Te naplopó, te hegyke fiú,
Dologkerülő s munkára hiú!
Rest arra is, hogy megemeld süveged,
Fogadd, ime, tőlem ez a felelet.”
Egy dús uraság igy szidja ki őt,
És arcon  üté a kéregetőt.
El messze repül legott süvege,
Ő szégyen alatt majd elsülyede.

S a köpeny is im utána lehull,
Elsápad az úr, majdan kipirul.
Az utca népén sircsendje honol,
Mert a fiunak két karja sehol!
„Bocsáss meg, - eképen esedezett –
Hogy meg nem emeltem a süveget –„
„Bocsáss te, viszonz szégyelve az úr –
S vedd mindenem, ime birtokodul.”

Ujjáról azonnal egy gyűrüt od’ ád,
Csókolva kigyúladt arculatát.
„Jó ifju! ha tán inség keze nyom,
Megosztani jer minden vagyonom!”
Az utcai nép szeme könybe merül,
A bajnok azonban e szókra derül:
„Oh drága hazám! köszönni neked,
Szivembe’ veszem le a süveget.”

*) A bécsi Humorist-ból

Forrás: Hölgyfutár 34. sz. 1849. dec. 22. Bp.

Tóth Kálmán: Népdal





’Hej csikós, hová olly
Szaporán
Azon a tajtékzó
Paripán?’

„Faggyu Misa lánya
Férjhez mén!
A lakodalmára
Megyek én!”

’Ha lakodalomra
Megyen kend,
Utitársul bunkóst
Minek vett?

Minek az a bunkós
Betűzve
Felcifrázott kápás
Nyergébe?’

„Azt a leányt, a ki
Férjhez mén;
Szeretőmül soká
Birtam én;

De elcsábítatott
A szegény,
Elcsábította egy
Gaz legény!

De nem esküszik meg
Ő kelme,
Legyen vele isten
Kegyelme!

Azért viszem én ezt
A bunkót:
Agyonütöm a gaz
Csábítót!”

Forrás: Hölgyfutár 33. sz. 1849. dec. 21. Bp.