Kiss Ernő: Vörösmarty jelzői és összetett szavai

(Részlet egy nagyobb munkából)

Vörösmarty is, mint minden költő, meglátó (intuitív) tevékenységével fogta fel érzéki észrevevéseit, benyomásait és tehetségének alkotó, teremtő erejével minden intuícióját ki tudta fejezni. Vagy szabatosabban szólva, ha műveit nézzük, mint kész művészi tényeket, kifejezéseinek gazdagságából visszakövetkeztethetünk benyomásainak gazdagságára. Mert minden költő annyit lát meg, amennyit kifejez. Minden kifejezése tehát egy intuíció, egy benyomás; az egyes intuíciónak vagy ezek egész sorozatának egységes kifejezése a költői alkotás.

A költői alkotás, mint kész tény áll előttünk. Ha tehát ítéletet akarunk mondani róla, a teremtés azon pillanatába kell visszahelyeznünk magunkat, melyben a költő volt, midőn első intuícióját kifejezte. Csak így állapíthatjuk meg, kifejezte-e vajon teljesen azt a meglátást, melyet ki akart fejezni; így jövünk rá kifejezéseinek nyitjára, helyes vagy helytelen voltára. De így tárul elénk igazában a költő teremtő munkássága is, mert benyomásainak újsága, gazdagsága ráviszi, hogy a régi szókat változtassa, jelentésüket bővítse vagy szűkítse, új átviteleket, egészen új szókat alkosson.

Különösen meglepően tapasztaljuk ezt Vörösmarty költői nyelvében. Elég, ha e szempontból csak jelzőit és összetett szavait vesszük vizsgálat alá. Ezeket is, amazokat is azért használja oly sűrűen, szinte pompázó gazdagsággal, hogy teljesen és lehető röviden fejezze ki meglátásait.

A jelzőkkel főként a teljességre törekszik. Így használja igen gyakran elsődleges, látás vagy hallás útján szerzett intuícióinak kifejezésére. Ilyenek pl. ezek: szikrázó kard, pihegő kebel, hajló fényében lefutó nap, halovány félelem, lassu sóhajtás, riadó vakmélység, harsogó folyam, hangos ideg stb.

Jelzőivel fejezi ki Vörösmarty azokat az intuícióit is, melyek akkor támadnak benne, midőn pillantása a lélekbe hatol. Ilyenkor jelzőivel azt az egyetlen vonást fejezi ki, mely jellemző erejével leginkább kiemelkedik, amelyben össze van foglalva a többi elmosódó, vagy kuszált vonás mind, mely a lélek állapotának változását vagy az indulat hatalmát kísérni szokta. Ilyenek: istenedő szem, éjjeles (gonddal teli) elme, hadvész ülte kép, hadköltöző fejedelmi tekintet. Midőn együtt és egyszerre látja a hadakat és a harci dicsőségre gondoló vezért, így foglalja össze mindez intuícióját:

Nézi kemény hadait s iszonyú lelkében öröm kél.

Néhány jelzőjével fejezi ki azt a lelkiállapotát, mely akkor fogta meg, midőn a mély álomba merült kor benyomása támadt lelkében és az a merészség szállta meg, bár habozva még, hogy az éjszaka sötétjében riadozókat új életre keltse szavával:

Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén

A riadó vak mélységet fölverje szavával?

A sötét mélység és bizonytalanság intuícióját fejezi ki e jelzőkkel: A nagy fa ledől a vak éjszaki völgyben. A vezér csalfaságát érezteti hatásosan e másik jelzőjével: Ment a csalfa vezér, mint párás csillag az égen. A kétes jövő képét fejezi ki ezekkel:

Tán a jövőnek holdas fátyolában

Ijesztő képek réme jár feléd?

Az a törekvése, hogy intuícióinak egész szövedékét összefoglalja egy jelzőbe, teremtette meg vele sokszor merészen összetett jelzőit is. Ezért márványkeblű száz nála a hideg és keményszívű nő, virágszemű a gyengéd és kedves leány. Ezért használja az élet sivárságáról e kifejezést:

S lassankint földerül

Az életpuszta kép,

s ez magyarázza a tengervészes éjt stb.

De ez magyarázza meg sokszor kifogásolt összetett szavainak legtöbbjét is. Mikor a teremtés lázában égett egész valója, meglátásai mélyek és nagy kört egybefoglalók voltak. Kereste a szót, mely kifejezze intuíciója egész tartalmát. Azért az ily kifejezései rendkívül teltek, egész sor benyomás van bennük. Íme pl. a tél tespedésének,  a halálnak és szellemünk ilyetén tespedésének intuíciója beleszorítva egyetlen kifejezésbe:

Gyengéd szived hajlott a kény előtt,

S megvette a szellemtél hidege.

Felhozom még néhány összetett szavát; bővebb fejtegetés nélkül is észrevehetjük költői értéküket, ha visszaidézzük azt a benyomást, melyet a költő ki akart velük fejezni:

A birhatót ne add el álompénzen

Melyet kezedben hasztalan szoritsz. (A merengőhöz)

Engem is pedig lesújta

Bűvös álom önhatalma. (Cs. és T. III.)

Ez a gomolykép, mely mit barna folt

Az éj ruháján gyászosan sötétel,

Az ősi ház ez, létem bölcseje (Bujdosók I.)

Mit tudtok ti hamar mulandó emberek,

Ha lángképzelődés nem játszik veletek? (Tündérvölgy)

Neved dicsőség lángtüzében él. (Az úri hölgyhöz)

Ilyenek még: harcmunka, csatáink vérhelye, tejhabváll, hószin köntös, örömsivalkodás stb.

Ha talán a nyelvtan szabályainak nem felelnek is meg ez összetételek, mit sem tesz, hacsak kifejezik a költő intuícióit. S végig vizsgálhatjuk V. összes ilyetén kifejezéseit, alig találunk köztük egy-két kivetni valót, nem úgy, mint követőinél, akik néhány bájhang, bájvirág stb. összetétele mintájára derűre borúra gyártották az ilyeneket, anélkül, hogy igazi intuícióikat fejezték volna ki velük.

Kolozsvár, 1911. december havában

Forrás: Magyar Nyelvőr XLI. évf. III. füzet 1912. március 15.