Robert Browning - forrás: wikipedia.org
A múlt év egyik utolsó napján, a velencei Rezzonico-palotában egy angol úri ember halt meg, aki hetvenhét éves életének java részét Olaszországban töltötte, s aki ötven év óta csak nagyritkán, mindössze néhány hétig látta otthonát, a Temze-parti fővárost. Ez az angol abban a korban került Flórencbe, mikor az ember a legfogékonyabb minden varázs iránt. És kire ne volna varázsa az olasz égnek? A ködös ország minden gyermeke alá van vetve igézetének. Ez az igézet végzetessé vált arra az angolra nézve, aki a Rezzonico-palotában halt meg.
Bankár fiának született, gazdag és független volt: élhetett a szenvedélyeinek. S legnagyobb szenvedélyei voltak: a napfény és a versek. Mert szeretett egyenlőtlen sorokat tenni papirosra, s ugyanaz nap is, mikor meghalt, jelent meg tőle egy kötet költemény Londonban, ily címmel: "Asolando. Való és költött." Londont csak azért látogatta meg koronkint, hogy verseinek kiadásait rendezze; más októl sohasem, s ilyenkor is csak rövid időre hagyta oda Olaszországot. Olaszországban választott feleséget is; s a választott szintén angol volt ugyan, de osztozkodott az ő ízlésében. Legtovább Flórencben lakott. Úgy volt a művészek városával, mint Musset a Zueccával. "vivre et mourir lá..." Olaszországban otthon volt mindenütt; fogadott fiú sohasem ragaszkodott jobban adoptálóihoz, mint ő lelkének honához; s ezt a rajongását a derült égbolt iránt minduntalan elárulta. "Nyissátok fel a szívemet - írta egyik költeményében -, ezt a nevet találjátok ott bevésve: Itália." De szíve, a legigazabban, Flórencé volt. És halálos ágyán csak egy akarata volt: hogy Flórencben temessék el, felesége mellé.
Nem adatott neki, hogy végső óhajtása teljesedjék. Halála után Anglia előállott, s visszakövetelte tetemét a Westminsternek. "Testét a Westminster Abbey födje" - mondták róla, mint mondják a Shaekspeare hőseiről az utolsó jelenetben. Anglia nem engedheti át egyik legnagyobb dicsőségét Olaszországnak.
