Ambrus Zoltán: Browning

Robert Browning - forrás: wikipedia.org

A múlt év  egyik utolsó napján, a velencei Rezzonico-palotában egy angol úri ember halt meg, aki hetvenhét éves életének java részét Olaszországban töltötte, s aki ötven év óta csak nagyritkán, mindössze néhány hétig látta otthonát, a Temze-parti fővárost. Ez az angol abban a korban került Flórencbe, mikor az ember a legfogékonyabb minden varázs iránt. És kire ne volna varázsa az olasz égnek? A ködös ország minden gyermeke alá van vetve igézetének. Ez az igézet végzetessé vált arra az angolra nézve, aki a Rezzonico-palotában halt meg. 

Bankár fiának született, gazdag és független volt: élhetett a szenvedélyeinek. S legnagyobb szenvedélyei voltak: a napfény és a versek. Mert szeretett egyenlőtlen sorokat tenni papirosra, s ugyanaz nap is, mikor meghalt, jelent meg tőle egy kötet költemény Londonban, ily címmel: "Asolando. Való és költött." Londont csak azért látogatta meg koronkint, hogy verseinek kiadásait rendezze; más októl sohasem, s ilyenkor is csak rövid időre hagyta oda Olaszországot. Olaszországban választott feleséget is; s a választott szintén angol volt ugyan, de osztozkodott az ő ízlésében. Legtovább Flórencben lakott. Úgy volt a művészek városával, mint Musset a Zueccával. "vivre et mourir lá..." Olaszországban otthon volt mindenütt; fogadott fiú sohasem ragaszkodott jobban adoptálóihoz, mint ő lelkének honához; s ezt a rajongását a derült égbolt iránt minduntalan elárulta. "Nyissátok fel a szívemet - írta egyik költeményében -, ezt a nevet találjátok ott bevésve: Itália." De szíve, a legigazabban, Flórencé volt. És halálos ágyán csak egy akarata volt: hogy Flórencben temessék el, felesége mellé.

Nem adatott neki, hogy végső óhajtása teljesedjék. Halála után Anglia előállott, s visszakövetelte tetemét a Westminsternek. "Testét a Westminster Abbey födje" - mondták róla, mint mondják a Shaekspeare hőseiről az utolsó jelenetben. Anglia nem engedheti át egyik legnagyobb dicsőségét Olaszországnak.

Mert Róbert Browninggal, aki tehát nem nyugodhatik Flórencben Aurora Leigh költője: Barrett Erzsébet mellett, Anglia egyik legnagyobb költőjét vesztette el, talán a legnagyobbat azok közül, akiket a múlt év még életben talált. A hibátlan formájú Tennyson, a nagy szenvedélyű Swinburne, a mélységesen szomorú Mathew Arnold s a finom idegű William Morris, ha egyben-másban versenyezhetnek is vele, felül nem múlják. A Browning lelkének hatalmas szárnyalását egyikük sem közelíti meg.

Mindamellett a Browning dicsősége nem régi keletű; alig tizenöt-húsz éves, noha több mint ötven év telt el első verseinek megjelenése óta. A dicsőség sokára kopogtatott be nála; akkor, mikor már nem volt öröme az életben. A végzet hosszú életet mért rá; éppen egy negyed századdal kellett túlélnie feleségét, azt a kedves, finom költőnőt, akinek Taine Angolországi jegyzetei-ben olyan meleg lapokat szentel. De ha későre jött hozzá a dicsőség, kamataival fizette meg a tartozását, s Browningnak éppoly kivételes ünnepeltetést juttatott osztályrészül, mint ama másik nagy szellemnek, akinek temetését szintén a Rezzonico-palota látta: Wagner Richardot értem.

1881-ig, amikor Londonban "Browning-Society"-t alapítottak a műveinek propagálására, jóformán csak a "felsőbb tízezer" köreiben volt ismeretes. Olaszországban, ahol rajongtak érte, s Franciaországban, ahol Hervé Riel-je sok sympathiát és csodálót szerzett munkáinak, majdnem jobban ismerték addig, mint az angol nép maga. Pedig Browning elég korán lépett fel. Paracelsus-a, mely a XVI. század híres alkimistáját szerepelteti, 1835-ben jelent meg, s ez a filozófiai tárgyú drámai költeménye volt az, amivel legelsőben keltett figyelmet. Akkor, mikor Paracelsus megjelent, Browning még csak 23 éves volt. 

Abban az időben tért vissza Londonba első nagy olasz útjából. Tele volt a középkor emlékeivel, s ezek a nagy impressziók megérzenek később munkáin is. További kísérletei drámák voltak, de ezekkel sem aratott valami nagy sikert. Strafford című tragédiája csak hogy éppen  meg nem bukott. Két másik darabjával: Cléves hercegnő-vel s Csorba a címeren című drámájával több hatást tett ugyan, de nagy közönséget még mindig nem hódított. Különben "gentilhomme de lettres" volt minden ízében, aki sohase törődött a tömeg ízlésével. Igazán népszerűvé nem is vált soha, bár e században nem élt költő, még Victor Hugo sem, akinek fanatikus bámulói nagyobb számmal találkoztak volna. De ezek a bámulók legnagyobb részt a "lettré"-k sorából kerültek ki. Hasonlóan Wagner Richardhoz: bálványa volt a vele rokon művész-lelkeknek, de munkája a nagy közönségnek mindig kaviár maradt.

Az említett fél sikerű darabokról így ír egy nagy tekintélyű francia kritikus, James Darmesteter: "Shakespeare óta nem volt angol költő, akiben több lett volna a drámai erő, mint Browningban, drámai erő alatt azt a tehetséget értve, hogy a költő kivetkőzik önnönmagából, s behatol az idegen lélek mélyére." Majd másutt: "Browning talán az egyetlen lélekidéző ebben a korban, melyben mindenki csak egy lélekkel ismertet meg, a magáéval, melynek csaknem egész költészete vallomásokból áll." S ugyancsak e helyütt századunk legobjektívebb költőjének mondja Browningot.

Browning 1846-ban vette nőül miss Elisabeth Barrettet, akinek emlékét ma is jobban őrzik költeményei, mint az emlékezetének szánt kőtábla a flórenci Guidi-palotán. Ugyanez évben költöztek véglegesen Olaszországa.

Ettől fogva mindinkább dominál a Browning munkáiban az élezetten művészi vonás, a quattrocento-ízlés, a praerafaelisztikus velleitás. Ez az ízlés Angliában iskolát csinált, melynek legfrissebb hajtása ma is mind több és több hívet hódít. Eben a szellemben írt munkái közül a legjelesebbek: a Karácsonyéj és Húsvétvasárnap, a Férfiak és asszonyok című versgyűjtemény s A gyűrű és a könyv, mely utóbbiban Browning egy régi olasz legendát dolgozott fel. Egy későbbi munkájában, mely ezt a különös címet viseli: Red Cotton Night-Cap Country (A vörösgyapjú-hálósapka országa) ugyanannak a kiváló psyholognak revelálja magát, aminőnek drámáiban mutatkozott. Ezek a legnevezetesebb művei annak a nagy szellemnek, akit e napokban fogadott magába a Westminster, néhány lyrai költeményért, melyek azonban a legszebb dolgok közé tartoznak, amit csak e század produkált.

A. 
(Ambrus Zoltán)

Forrás: A Hét 1890., I. évf.