Gyulai Pál: Estély előtt

Az est leszállt, öltözni kéne,
Estélybe hívtak, menni kell!
De a kandalló köze
Jól nyugszom itt, mért menjek el?

Derítni mást, hajh hogyan tudjak,
A mélabú, ha meglepett?
Hogyan fecsegjek, mosolyogjak,
Mikor nem érzek örömet?

Kandallóm lángja föl-föllobban,
S fölgyúlnak ím emlékeim:
Egykor nem ültem így egymagamba
Itt ültek nőm és gyermekim.

Bennünk, körülünk mily kedv éledt,
Öröm dagasztá a kebelt!
Oh mily derült, mily szép az élet,
Szívemnek vágya mind betelt.

De kedv, öröm madárként rebben,
S virágként hervad el korán:
A kandallót mind kevesebben
Ültük körül évek során.

Minden tíz év egy-egy új gyászom,
Lesujt a sors kegyetleül,
Előbb nőm, azután leányom,
Fiam is végre sírba dűl.

A mély seb is emlékké gyógyul
Ám mégis folyton seb marad.
Koronként ujra meg-megfájdúl
Míg csak sírunk nyugtot nem ad.

De zaj riaszt föl!...Nincs hát mentség!
A bérkocsi megérkezett:
Öltözzünk gyorsan! Kötelesség,
Tartsuk meg az ígéretet.

Bizony kínos lesz a mulatság,
Kínos nekem, kínos nekik;
Társalgásom hamar megunják,
S egymást suttogva kérdezik:

"Mi ez? Hová lett szíve, lelke?
Ez az ember nem volt soha,
- Rég ismerem...vajon mi lelte
Ily ízetlen, ostoba."

A Kisfaludy-társaság legutóbbi ülésén felolvasott költemény.

Varsányi Gyula: Álarcos bálban

A nyüzsgő, tündöklő tömeg özönjét
Sodorja, mámorítja zene;
Fölforralá a terem levegőjét
Az élvvágyók sóvár lehellete.

Álarc alatt kigyúl a szűzek vére,
Lepattan a fesz, mint unott bilincs;
Bűbáj lobog fel minden nő szemébe; -
Itt a gyönyörnek vége-hossza nincs!

De jön az éjfél és lehull az álca
S hol az üdvök tanyáját sejthetéd,
Honnét rád annyi csábítás sugárza:
redős, rút orca vigyorog feléd.

Mi lesz még akkor, ha eljő a napja,
Hogy szertefoszlik minden pompa, máz -
Mindenkiről lehull a lét álarca
És megkezdődik a nagy pusztulás.

(Forrás: Huszadik Század 1900. június)

Sziráky Dénes Sándor: Az éber Isten (Újvidék)

Mondd, Istenem, te mikor alszol?
Éjszaka nem, mert vigyázó szemmel
nézel az éjbe, míg nyugszik az ember.
A fekete-lelkű éjjelek
lélekdermesztő mély jelek
mik ismételve visszatérnek,
értelmét veszik távolnak, térnek.
De a lelkünk alján apró mécs lángol,
biztatva, hogy vagy valahol, közel, vagy távol.
A fénye mellett nem félünk az éjszakától.

Lefoglalnak a hajnalok.
Le kell szórnod a harmatot.
Felvidulnak a lankadt szirmok.
A virágok kelyhén gyémántkönny csillog.

A könnyet le kell szárítanod,
a napsugárt beállítanod.
Míg a könnyekből változik pára
ezerféle dolgod akad mára.

A napot fel kellett keltened.
A magot ki kell kelteni a földből.
Nagy mágnest forgatsz.
Irányzod a taszító és vonzóerőket,
különben a bolygók egyensúlya feldől.
Közben visszapattan rólad minden átok.
nem hallgatsz meg mást,
csak az imádságot.

Délben, terített asztalok mellől
áldást küldenek feléd az ajkak.
Hogy történt mégis, Istenem,
hogy voltak, akik éhen haltak.

Mért adsz erős gondolatot ifjú agyakba,
ha a tudást és célt évszámokkal mérik,
mért formálódik ötlet és vágy
versbe, zenébe, agyagba,
ha az ember megértésre
csak életestjén érik.

Istenem, te Éber Isten,
vannak apró hibák ebben a világban,
megakad a szegény ember
minden átkos ágban.
Vannak nagy hibák is:
emberek, kiknek lelke setét
és megfeszítik azt,
ki fennen hordhatná fejét.

A te gondod a négy évszak,
Nyugat, Kelet, Dél és Észak
minden népfajának harca.
Hogy üthettek ki durva harcok,
ha mindenhová lát az arcod?

Én tudom, te ezerjóval áldott Isten,
minden baj akkor keletkezik itten,
a gonoszt akkor szülik nyák,
a szegényt akkor húzza meg az ág,
a barátságba akkor verődik ék,
a búzát akkor veri el a jég,
az ifjú lelkek mécsesének
akkor fullad el a fénye,
akkor záporoznak a könnyek,
amikor a szemed egy percre lehunytad.

Emberek... csitt... legyetek jók...
ne féljetek.... az isten nem alszik...
csak elszunnyadt.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)

Catullus: Lesbia rigójához

Ó, ki kedvesemé vagy, kis madárka,
ó, kit játszva ölel magához ő, kit
gyakran ingerel és kinek kisujját
nyújtja, hogy dühösen csipogva csipkedd! –
amikor gyönyörű egyetlenemnek
kedve támad eképen szórakozni,
- tán hogy bánatait felejtse kissé
s gyötrő lángja belül szunnyadjon addig -:
bár tudnék veled én is elmulatni
s űzhetném el a bút nehéz szívemről.

(Ford.: Dsida Jenő)
(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)

Catullus: A rigó halálára

Sírván sírjatok égi istenarcok
s érző lényei mind e nagy világnak!
Mert meghalt a rigó, az én szerelmes
lánykám kincse, az én kincsem rigója,
kit jobban szeretett saját szeménél.
Cukros volt, aranyos: kis gondozóját
úgy ismerte, akár leány az anyját,
ott szökdelt fel-alá egésznap édes
asszonykája ölén s az ő fülébe
cserregett, csipogott, fütyült napestig.
Mord, sötét utakon barangol immár,
honnan nincs e világra visszatérés.
Átkozott a neved, homályos Orcus,
minden szépre falánkul tátogó száj,
mely szép kismadarunkat így befaltad!
Ó, gaztett, csunyaság! Szegény madárka!
Látod, most kicsi kedvesem miattad
sírja-ríja szemét ilyen pirosra...

(Ford.: Dsida Jenő)
(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)

Várnai Zseni: A végtelenben egy napot (1917. júl.)

Csak pár évet, pár hónapot,
A végtelenben egy napot
Alszol egyedül gyermekem.

Csak egyet álmodsz és jövök,
A földön itt, misem örök,
S melletted leszek újra én.

És rád roskadok Mindenem,
Ott messze, túl a Mindenen,
Ott újra eggyé forradunk.

Köröttünk zeng a végtelen,
De túl a földi életen,
Nem érhet többé semmi vész.

S újra viselem gondodat,
Csak még pár földi dolgomat
Elvégezem, aztán jövök.

Addig az álmod szép legyen,
A másvilági réteken
Könnyebbek tán az álmok is.

Aludj, aludj s már ott vagyok,
A végtelenben egy napot
Aludjál addig Gyermekem.

(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 49. sz.)

Sajó Sándor: A halottak majd visszajárnak...

A halottak majd visszajárnak,
Mind jól vigyázzon, aki él!
A könny, a vér, a gond, a bánat
A sírból egyszer mind kikél!
Seregbe gyűlnek majd az árnyak
A rónaságon, völgyeken:
A halottak majd visszajárnak, -
Vigyázz, én nemzetem!

Előbb egyenkint, félve jönnek,
Átlengnek csendes falvakon,
Éjfélkor halkan beköszönnek
Egy-egy firhangos ablakon;
Álmot lengetnek és nyugalmat
A kedves házban, udvaron, -
Vetések zöldjén átsuhannak
Mint szelíd fuvalom...

De jönnek aztán sokaságban
A véres harcok árnyai:
Sebzetten, vérzőn, haloványan
Mind haza fognak szállani!
Kik messze földön sírba tértek,
Feltörnek mind a hant alól, -
És akkor itt majd nagy ítélet
Zord trombitája szól!

Kísértet lesz mind, néma, halvány,
Ki harcban ontott hősi vért,
És ott lebeg majd mindnek ajkán
A számonkérő szó: miért?
E nagy kérdéstől döbben elménk
És ebben zendül végzetünk, -
És jaj, ha méltón nem felelnénk,
Óh százszor jaj nekünk!

E kérdés ráül szívre, agyra,
És belefagy és benne ég,
Följajdul rá, mint iszonyatra,
Ki itt él, minden ivadék;
E bús vád fölzúg majd az égig
S mint nagy magyar gyász ott zokog,
És nemzedékek sírva érzik
S nem lesznek boldogok!

... Rajokban, sűrű ezredekben
Nagy szellemhad jön, bús, csodás, -
Az éjben holtak lelke rebben
Mint szemrehányó látomás;
A könny, a vér, a gond, a bánat
Fölsír majd titkos zengzeten,
A halottak majd visszajárnak, -
Vigyázz, én nemzetem!

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)

Ismeretlen szerző: Ha soha egyébkor...

Ha soha egyébkor eszembe se jutna,
Karácsony estéjén hazaszállnék
Mindig a mi kis falunkba.

Ha soha egyébkor rá sem emlékeznék
Karácsony estéjén a mi kis házunkat
Mindig fölkeresném.

Ha máskor eszembe sosem is jutnának,
Karácsony estéjén örökké áldanám
Az édesapámat, az édesanyámat.

Ady Endre: A téli Magyarország

Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajjon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.

Ady Endre: Egy jövendő karácsony

Jön a Karácsony fehéren
S én hozzám is jön talán majd
Valaki a régiekből.

Csöndesen lép a szobámba
S én köszöntöm: „Béke, béke.”
A küszöbön sápadt orvos.

És szorongva szól a vendég:
„Ma Karácsony van, Karácsony,
Emlékszel a régiekre?”

És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
„Ma Karácsony van, Karácsony.”

És szorongva szól a vendég:
„Valami tán fáj a múltból?”
Megmozdul a sápadt orvos.

És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
„Hiszen én még sohse éltem.”

És hörögve mondom én majd:
„Ki a szobámból, pogányok.”
Döng az ajtóm és bezárul.

És hörögve mondom én majd:
„Hiszen én meg se születtem.
Karácsony van, száll az angyal.”

És a nagy, szomorú házban
Zsoltárokat énekelve
Hajnalig várom az angyalt.

Tűz Tamás: Késő karácsonyok

Kezdetben voltak már a végső dolgok,
alfa és ómega már összeért,
Jézuska lába szalmaszálba bomlott,
gyermekszeme meglátta már a vért,
amely Heródes késeiről csorgott.
Az első karácsonyon is csikasz
farkasok bújták már az erdőt-bokrot
s az elveszettnek nem termett vigasz.

De volt Messiás, betlehemi csillag,
várták a szabadító hírnököt,
volt báránybégetés és szénaillat,
Mária szeme fényben tündökölt.
Így van ma is késő karácsonyunkon:
lobogó gyertyák és kemény padok,
ha zúg a szél is kint s akármi súly nyom,
én akkor is aranykort álmodok.

Arany János: Karácsonyi éjszakán

Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.

Csillag-e vajon, mely, mint vezérszövétnek,
Üdvözítőt hirdet az emberiségnek?

Vagy csak földi hitvány pára, mely föllángol
S éji táncaikhoz rémeknek világol?

Akár csillag legyen, biztos éji lámpa,
Akár bujdosó lány – én megyek utána!

Mért féljek követni, ha lidérc is? hiszen
Akkor is jó helyre – a temetőbe viszen.

Hódsághy Béla:Fenyőfát vettem

Fenyőfát vettem kint a téren,
Sudár fenyő volt, égbenőtt.
Pár gyerek fázott a fehéren
Szikrázó Jézusfák előtt.
Kisebb, nagyobb… Az arcuk éke
Csupa piroskék rózsa volt,
S gyöngytiszta szemük szögletébe
Egy árva könnycsepp haldokolt.

A vásárt leste valahánya,
Dámát urat, ki felcsapott.
Az árus hümmög: Vigye kánya!
Én mondogatom: Drága bot!
A szót ők mint a halak, pedzik,
A kis halak a kenyeret,
S hogy állt az alku, szól az egyik:
Elviszem én az úr helyett.

A fát, fillér az ára, ötven!
Csak negyven! mond egy kis deres.
Csak húsz! Csak tíz! csattant köröttem
S már a könyök is árverez.
Nevetve mondtam nékik: Ácsi!
Nem lesz a pénzből így misem!
Apróka hang zokogta: Bácsi,
Egy kis kenyérért elviszem!

Egy kis kenyérért… Sírt, sikoltott,
A téren végigvert a hang.
Éreztem, fent a dómban oldott
Kötéllel zúg a nagy harang.
Nem húzza, veri félre senki,
Csak ép a mázsás döbbenet,
A könnyes Isten kéri, zengi
A kenyeret, kenyeret.

Wass Albert: Karácsonyi versek II. (1946.)

Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyújt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

Wass Albert: Karácsonyi versek I. (Plarnhof, 1945. Karácsony)

I.

Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből
előoson a téli szürkület.
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.

Egy vonat sípol messze valahol.
Fulladtan vész el fák között a hang.
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze
kísértethangon fölsír egy harang.

Olyan este ez is csak, mint a többi:
olyan a színe, nyirkos ködszaga.
Pedig valahol szent titokpalástban
csodát takargat ez az éjszaka…!

Angyalok húznak a világ fölött.
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!
Megszületett az Igazság, a Jóság,
akit úgy vártunk: megszületett végre!

Keresik régen bölcsek és királyok,
papok, költők és koldusok.
Világmegváltó konferenciák
várják jöttét és fényes trónusok!

Megérkezett. Bámulják bamba szemmel
barmok, cselédek, pásztorok.
Talán van olyan is, aki letérdel
s valami együgyű imát motyog.

A jászol fölött fölragyog egy csillag,
néhány angyal és gyermek énekel…
Szelíden száll az ének és a pára
szurtos ólból a fényes égre fel…

Aztán a barmokat itatni hajtják.
A hajnal megnyergeli rőt lovát
és robotos nyomán a szürke élet
megy úgy, mind eddig, megy tovább.

Mintha nem történt volna semmi sem.
Meresztgetik szemeiket a kandik:
királyok, bölcsek, költők, hadvezérek…
amíg lassan a csillag is kialszik.

A zord-sötét zimankós fenyvesekből
előoson a téli virradat.
Ködrongyokban gunnyasztanak a házak
s vacognak vedlő gondjaik alatt…

Kosztolányi Dezső: Ősz felé (1906.)

Történik egy kis fürdőhelyen, augusztus végén. A nyaraló tornácán vacsorára készül a család. A nagyapa - sovány, barna szemű öreg - bojtos hálókabátban ül, és pipázik. Az unokái egy padon ülnek. Lassan-lassan mind az asztalhoz telepszenek.

1.

AZ APA. Itt a kenyér? Üljünk le. Gyerekek, siessetek enni. Vacsora után rögtön lefekszünk. Az esték már hűvösek.

AZ EGYIK FIÚ. A nagyapó megígérte, hogy vacsora után kivisz az erdőbe, a tó mellé. Ugye, nagyapó?

A MÁSIK. Már görög-gyufát is vettünk, papa. Nézd csak: ez a piros, ez meg a zöld.

A NAGYAPA. Csak legyetek türelemmel, fiúk, aki jó lesz, az kijön a nagyapával.

A gőzölgő vacsorát hozzák. A cseléd egy kerti lámpást tesz az asztalra. Mind ülnek és esznek. Hosszú szünet.

AZ ANYA. Hozzátok ki a kabátokat. Hűvös van...

AZ APA. A szél fú. Én is fázom...

AZ ANYA. Gyerekek, vegyetek kabátot. - Nagyapó, nem kell kabát?

A NAGYAPA. Nem, fiam, hisz még egészen meleg van.

AZ ANYA. Mi fázunk mind.

A NAGYAPA. Halvérűek, didergő fagyosszentek vagytok mindnyájan. Eszik. Én még a régiek közül való vagyok. Nézzetek meg jól. Egész délután dolgoztam a kertben. Látjátok azt az óriási szőlőfürtöt? Meg azt a kövér sárga dinnyét? Mind én szedtem tinéktek.

AZ ANYA. Nagyon szépek, nagyapó. Ezekből a gyönyörű viaszszínű fürtökből majd télire is elteszünk. Egy kosárral már ma is levitettem a kamrába. A cseléd bevarrta a tüllzsákokba, s felkötözte a keresztlécekre.

AZ APA. A dinnye is nagyon szép és érett, ideje volt, hogy leszedjék.

Szünet. A villák és kések csörömpölnek. Esznek.

AZ APA. Korán sötétedik...

A NAGYAPA. Még mindent jól lehet látni. Az országúton megy haza egy szekér.

AZ APA. Én úgy látom, hogy az egy hazaballagó paraszt.

A NAGYAPA. Lehet...

AZ ANYA. Lassan ránk jön az ősz.

A NAGYAPA. Ti mindig az őszről beszéltek, pedig még most a nyár derekán vagyunk.

AZ APA. Azt éppen nem mondhatnám...

AZ ANYA. Az augusztus vége felé jár.

A NAGYAPA. Látjátok, a nap azért mégis olyan forrón süt, mint a parázs. Délután is úgy átmelegítette a hálókabátom posztóját, hogy szinte pörkölte a hátam; le is kellett vetnem, és azután amúgy legényesen, ingujjban gyomláltam a kertben. A tó is majdnem hogy süt. A gyermekeket délelőtt alig lehetett kihozni a vízből, olyan szívesen ellubickoltak benne. Öröm volt nézni. A fürdős szalmakalapot nyomott a fejükbe. Sárral dobálóztak, pacsáltak, és fejest ugráltak a padról. Istenemre, én is közéjük megyek, ha nem szégyellem magamat. Az ördögbe is, augusztus van, nyár van. Hol még a szeptember, a vénasszonyok nyara? Talán meg sem érjük...

AZ APA. Ilyenkor már kevesen fürdenek. Nem jó, ha a gyermekek maguk mennek a fürdőbe.

AZ ANYA. A nagyapa mindig velük van.

A nyaraló melletti kápolnában megszólal a lélekharang

AZ APA. Harangoznak. Hét óra.

AZ ANYA. Milyen korán van már este. A szobában majd meg kell gyújtani a lámpást, hogy lássunk bemenni. A téli ruhákat vacsora után el akarom rakni. Délután áthozattam a padlásról a ládákat.

A NAGYAPA. Azért van itt olyan naftalinszag.

AZ APA. A nyárnak vége...

A NAGYAPA. Ilyen hamar...

Rövid, zavart csend.

AZ APA. Elmennek vacsora után a gyerekek?

AZ ANYA. Hová?

AZ APA. A nagyapó mondta, hogy majd kiviszi őket az erdőbe.

A NAGYAPA. A tóhoz.

AZ ANYA. A gyerekek már álmosak. Pistike alig bírja már nyitva tartani a szemét.

AZ APA. A tó csupa láp és hínár. Néhol egészen kiszáradt.

AZ ANYA. A kikötőben megijednek a gyermekek az ormótlan csónakok árnyékától, s éjjel nem tudnak majd aludni.

AZ APA. A víz csobogását sem lehet hallani, mint nyáron. Hallgassatok csak, gyerekek!

AZ EGYIK FIÚ. Én nem hallom.

A MÁSIK. Én sem...

AZ APA. Csak a békák brekegnek. A tó mozdulatlan.

AZ ANYA. Rászállt az őszi csend, s megfagyott tőle.

A NAGYAPA. Azért is kimegyünk, fiúk! Jöjjetek, megmutatom nektek, milyen virgoncok még az ezüstös habocskák, s szóló lombok, a beszélő virágok. Jöjjetek, gyerekek... Bemegyünk az erdőbe, zöld gallyakat törünk, felbokrétázzuk a sapkánkat, táncolunk, dalolunk. Olyan vígak leszünk, hogy meg sem ismernek bennünket, ha hazajövünk.

AZ EGYIK FIÚ. Éjjeli lepkéket is fogunk?

A NAGYAPA. Persze hogy fogunk.

A MÁSIK FIÚ. Bogarakat is?

A NAGYAPA. Ezret, galambom. Megmutatom tinektek a piros rákokat, a zöld gyíkokat, a rucákat, a bíbiceket, a gólyákat. Hol a puskánk? Hozzátok ide. Ha valaki utunkba jő - a teremburáját! -, ledurrantjuk egyszeriben. Jöjjetek a nagyapóval. Ne féljetek. A sötétben leülünk a padra, és majd hallgatjuk az édes kis madarak csicsergését.

AZ EGYIK FIÚ. A papa azt mondta, hogy a madarak már mind elrepültek. Afrikába.

A NAGYAPA. A papa nem tudja. Csak ősszel szállnak el tőlünk.

A MÁSIK FIÚ. szünet után, okosan. Miért nem akarod te, nagyapa, hogy ősz legyen?

Nagy csend.

AZ ANYA. A gyerekek meg fognak ott fázni. Pistike úgyis köhög. Édes nagyapó, üljön le már közénk.

A nagyapa újra leül a karosszékbe.

Az APA. Maradjon itt ma, nagyapó. - Olyan jó itthon lenni.

AZ ANYA. Az erdő ilyenkor hűvös, és nincs benne senki sem. Inkább bemegyünk majd vacsora után a szobába, s felolvasunk a nagyapónak valami régi történetet a csatákról, a háborúkról...

AZ APA. A fürdőhely már különben is lakatlan. A szobák üresek. A cukrász tegnap bezárta boltját.

AZ EGYIK FIÚ. Már haza is költözött.

AZ ANYA. Én sem szeretek ilyenkor ősz felé átmenni az erdőn. A lombok olyan ritkák. A sovány fák ágai koromfeketék, s szüntelenül meg-megzördülnek a széltől. Vagy nem is tudom mitől...

AZ APA. Az ember minden bokortól megijed.

AZ ANYA. S a homályos úton olyan barátságtalanul ég a piszkos petróleumlámpa, mintha valakit gyászolna...

AZ APA. Augusztus végével a nappalok nyáriak, de éjjel már ősz van.

A NAGYAPA. Csakugyan itt lenne az ősz?

AZ ANYA. sóhajt. Bizony.

A NAGYAPA. Pedig alig múlt el a nyár.

Szünet.

AZ ANYA. Lassan-lassan főzzük a szilvalekvárt is. A rézkotlákat el kell hozatni.

Szünet.

A NAGYAPA. Nem szeretem az őszt. Olyan szomorú.

AZ APA. szivarra gyújt, mélyeket szippant.

A NAGYAPA. Nem akartam elhinni, hogy itt van... Most már tudom, miért sajdult meg tegnap este lábamon a régi seb. Igaz lenne tehát?

AZ APA. nagyon lassan beszél. Én is mindig megérzem az őszt... A múltkor vacsora után kimentem a tópartra szivarozni. Már jó két hete lehetett. A fürdőépületben még zúgtak a szobák a nyaralóktól, mint a kaptárok. A nagyteremben játszott a cigány valami nyári tánc­mulatságon. Az asztalok előtt ülő vendégek fagylaltot ettek, jégbe hűtött pezsgőt ittak, s tö­röl­ték a verejtéküket. A tó vize bugyborékolt a forróságtól. Meleg nyár volt... A lánghullámok paskolták égő tarkónkat, és a vérünk háborogva zúgott... És ekkor én a szürke alkonyatba mentem. Az árnyékok már zöldek, hidegek és hígak voltak. A nádas felé haladtam, s ott mintha meglegyintett volna valami hűvösség. A zsombékokon künn már ott lengett az ősz. Magam voltam a parton. Távolban egy szomorú, szürke alak ődöngött. Valami öreg banya rőzsét meg száraz levelet szedett az erdőn, hogy legyen télire fűteni valója. Aztán egy fájós lábú öregasszony jött oda, s korsóval merített a tó vizéből. Ő is még az éjjel elutazott. A tavon lenn nehéz vontatóhajók mentek. Könnyű és elegáns nyári csónakázók helyett sötét, barátságtalan arcú, bebugyolázott, gyanús emberek szálltak ki a ladikokból. Mikor hazafelé jöttem, már minden házban égett a lámpa. A tűzhelyeken vígan pattogott a tűz. A házicicák a gazdasszonyok ölében doromboltak. Aztán, hogy a fasorba jöttem, láttam a sötétben is, hogy a leveleken rozsda barnult. A nagy tölgyfa majdnem kopasz volt, a fű száraz, vörös. Megpörkölődött a nyári láztól. Az erdő pedig sóhajtozott. Haldoklott. Akkor tudtam meg, hogy vége az idei nyárnak.

Csendesen szivarozik.

AZ ANYA. Valami elsurrant felettünk.

A NAGYAPA. Valami árnyék.

AZ ANYA. Egy denevér.

A gyerekek tágra nyílt szemmel bámulnak. A lámpa lobog. Hosszú szünet.

AZ ANYA. Én pedig múltkor délután láttam meg az őszt. Kinn ültem a verandán, és hímez­tem. Egyszer csak egy száraz levél csörögve hullott le a rámámra. Feltekintettem. Az ég mozdulatlan volt, s fülledten borult a földre. A levegő tisztán és üresen fénylett. S ekkor úgy tetszett nekem, mintha a végtelen őszi csend elejét hallottam volna. A gyerekek a tavalyi kopasz karácsonyfát elültették a homokba, s a vedlett aranydiókkal, tépett papirosláncokkal és csempe üvegdíszekkel karácsonyt játszottak. Lábujjhegyen tipegtek. A zöld gyepágyak lustán sütkéreztek a bágyasztó napfürdőben. Távolban egy kötélen színes ruhák voltak kiteregetve, s a szüretre kikészített hordók dohos, boros szaga messzire elszállott. Mindenütt az ősz melankóliája lengett, s mindez olyan furcsa és szomorú volt. Ma este ugyanezt éreztem. Az ég, a föld, a tárgyak oly különösek, mintha valamilyen váratlan vendég érkezett volna meg.

A NAGYAPA. csüggedten. Igazatok van. Én is úgy érzem, mintha valaki itt járna a közelben. Itt az ősz.

Nagy csend. A vacsorának vége. Egyik fiú az asztal végén szunyókál, az apa fölkel, az anya a lámpába néz. A nagyapa, mikor neszét veszi, hogy nem figyelnek rá, a kapun elillan az erdő felé. A fák között sietve megy kifelé. A tó fénytelenül, ólomszürkén ömlik el a távolban. A zenészek vitorlavásznas emelvényén néhány szék lézeng, s a vászonköpenyből a vasváz rúdja sok helyütt kikandikál, mint valami sovány lábszár. Egy lélek sem jár az utakon, csak a homályos petróleumlámpa vergődik a piszkos üveglemezek mögött. A nagyapa többször megfordul. Mindenütt süket, üres csönd. A fájó magányosságban többször körültekint, hogy megbizonyosodjék, csakugyan ősz van-e, egyszerre aztán megijed, összeborzad, s feltekint, mintha kriptába lépett volna. A tó felé megy, mindig lassabban, végre egy fához dől, s halkan, keservesen sírni kezd.

2.

Két órával később. A két kisfiú a nyaraló külön szobájában vetkőzik, és beszélget. Az asztalon mécs van, mellette gumilabda és karikahajtó.

AZ EGYIK. Te, Pista, mért lett olyan bús a nagyapa, mikor megtudta, hogy ősz van?

A MÁSIK. Nem tudom.

AZ EGYIK. Hány éves a nagyapó?

A MÁSIK. Hatvan, vagy hetven.

Szünet.

AZ EGYIK. Te, Pista, alszol?

A MÁSIK. Mit akarsz?

AZ EGYIK. Rossz lehet öregembernek lenni.

A MÁSIK. gondolkozik. Miért?

AZ EGYIK. Az öregember fél a haláltól. Az öreg hamarabb meghal, mint a fiatal.

A MÁSIK. A nagyapa már nagyon öreg. A szeme folyós, és mindig könnyezik. Aztán hallot­tad, olyan furcsán beszél, és mindig mekeg, mint a kecskebéka... Nevet.

AZ EGYIK. Mit gondolsz, mitől olyan sárga az öregember foga?

A MÁSIK. Azt hiszem, a cigarettafüsttől.

Az EGYIK. A nagyapa már rágni sem tud. Te láttad, hogy a mama mindig a puha húst válogatja ki neki?

AZ EGYIK. Az öregembereknek a lábuk is rossz, lötyögős, azért nem tudnak járni meg szaladni. A szemük sem lát jól. Vakok. Az iskolában egy gyerek nagyapja azért halt meg, mert nem volt tüdeje. Úgy ám.

A MÁSIK. Ez nem igaz. Gondolkoznak.

AZ EGYIK. Te, mikor hal meg a nagyapa?

A MÁSIK. Ilyet nem szabad kérdezni. A mama a múltkor is megvert érte. Nagy szünet.

AZ EGYIK. Te, Pista! Alszol? Vár. A másik fiú nem felel, mert már elaludt. Erre ő felkel az ágyból, fülét nesztelenül az ajtóhoz tapasztja, s hallgatózik. Nem hall semmi neszt sem. Félretolja a záron levő rézlemezt, s kíváncsian nézi, mint vetkőzik a nagyapa. A sovány, szomorú öregember éppen hálóingét húzza fel, s testének árnyai a gyertya világánál komi­kusan hadonászva óriásokká nőnek. A kisfiú halkan, száját befogva nevet, azután lábujj­hegyen visszalopódzik a hálóágyba, s fülig a kis, piros paplan alá bújik, mert érzi a közeledő hideget. Rögtön elalszik. A kulcslyukon még mindig a gyertya halvány, átszűrt fénye sugárzik. Az országúton ezalatt bolyhos fellegek között kel a hold, és az őszi, beteges holdfény, mint mozdulatlan tűz, ég a háztetőkön s a nyaralók fehér falain. A nyárfák a távolban néha megmozdulnak, de csak halk selyemsuttogással, mintha meglapulnának és félnének. A törpe bokrok az árnyékban guggolnak. Halálos csend. Vak, mozdulatlan éj. A levegőben csak az avar hűvös és fanyar illata reszket.

Toldalagi Pál: Ne fontolgasd

A szomjazónak inni adj,
az éhezőnek enni,
ne fontolgasd, hogy amit adsz
mit ér, hogy súlya mennyi,

önmagadból is adj, ne hidd,
hogy valamit is vesztesz,
szorítsd bátran a szenvedőt
az elárvult szívedhez,

így teremti meg a tavasz
benned üde világát,
és a megszentelt füstölők
jó tömjénfüstje jár át,

kinyílnak a rejtett kapuk
előtted, s oda lépsz be,
ahonnan mindent látni fogsz:
a nagy felismerésbe.

Toldalagi Pál: Városi reggel

Hét óra volt. Kiléptem a kapun.
A villamos épp csengetett
s felébresztette rest habokban ringó
bizonytalan, bús lelkemet.
Szétnéztem – és a fény szemembe nyilallt,
a fény, s az orgonák sora.
S a lombok közt, úgy tetszett, csillog, fénylik
egy titkos, néma harsona.

Micsoda hajnal, örvendtem, be szép
e nyári pompa: foltok és színek.
Micsoda pontos, friss hajtása van
a kertek árnyas ösvényeinek.
Örvendtem és álmélkodtam bután,
hogy lehetséges ennyi szép
s gyűrűkbe vonta lábaim körül
testét a hajnali vidék.

Reám tekerte foltos gyűrűit
s a moccanás belém rekedt.
Hatalmas, tollas sárkány-szárnyait,
a szárnyba hajló kereket
kitárta, s már úgy tűnt nekem:
most véged! biztos elragad.
Vagy nyugtalan testének gyűrűi
szegény fiú, megfojtanak.

Így álltam egy, vagy két órája tán
s kiszállt belőlem még, ami
a tegnapról reám maradt: a gond,
s az élet számos, kis panaszai.
Hajlíthatatlan lettem és kemény
s fehér, mint folyami kövek.
Királyvizében mosta csontjaim
a nyári bűvölet!…

(Forrás: Élet - 1936. 1153.)

Pohárnok Jenő: Karácsonyfa alatt

Eljött a nap, mit várva-vártunk,
Az égen csillagfény ragyog,
Jézuska fáját ím' elhozták
A halkan szálló angyalok.

Köszönjük neked, édes Jézus,
Hogy szíved minket így szeret,
S az angyalok dalával együtt
Dicsőítjük ma szent neved!

S ha elmúlik majd a karácsony,
Te akkor is maradj velünk,
Míg élünk, ezt a kis családot
Szeresd, ó édes Istenünk!

Szent Ambrus: Karácsonyi himnusz

Ó népek Megváltója, jöjj,
hadd lássuk a Szűz Gyermekét!
Egész világ, ámulva nézz:
Istenhez méltó születés.

Nem férfi magvából fogant,
de Szentlélektől titkosan:
az Úr Igéje testet ölt,
mint szűz méhben termett gyümölcs.

A Szűz várandós anya lett,
szemérme sértetlen maradt,
fénylő erényei között
Isten, mint templomban lakik.

Most hagyja el a nászszobát,
a tisztaságos palotát!
Két-természetű Óriás,
indulj utadra lelkesen!

Atyának egyenlő Fia,
végy testet: indulj győztesen,
Testünknek gyengeségeit
örök erőddel izmosítsd.

Ragyog már jászlad trónusa,
új fényt lehel az éjszaka,
s ezt nem oltja semmi éj,
a hit táplálja sugarát.

Krisztus, legkegyesebb Király,
dicsérünk téged és Atyád,
s a Lelket, a Vigasztalót
most és örök időkön át. Ámen.

(Ford.: Farkasfalvy Dénes)

Zsitvay Tibor: Magyar gyermek imája

Kis Jézuska, kérve kérünk,
Tégy miértünk nagy csodát!
Rabláncot hord annyi vérünk,
És nem bírja már tovább.

Nyújtsd kezecskéd csak feléje,
Szólj csak egy szót, édeset,
S magyar népünk szerencséje
Boldogabb lesz, fényesebb!