Mondd, Istenem, te mikor alszol?
Éjszaka nem, mert vigyázó szemmel
nézel az éjbe, míg nyugszik az ember.
A fekete-lelkű éjjelek
lélekdermesztő mély jelek
mik ismételve visszatérnek,
értelmét veszik távolnak, térnek.
De a lelkünk alján apró mécs lángol,
biztatva, hogy vagy valahol, közel, vagy távol.
A fénye mellett nem félünk az éjszakától.
Lefoglalnak a hajnalok.
Le kell szórnod a harmatot.
Felvidulnak a lankadt szirmok.
A virágok kelyhén gyémántkönny csillog.
A könnyet le kell szárítanod,
a napsugárt beállítanod.
Míg a könnyekből változik pára
ezerféle dolgod akad mára.
A napot fel kellett keltened.
A magot ki kell kelteni a földből.
Nagy mágnest forgatsz.
Irányzod a taszító és vonzóerőket,
különben a bolygók egyensúlya feldől.
Közben visszapattan rólad minden átok.
nem hallgatsz meg mást,
csak az imádságot.
Délben, terített asztalok mellől
áldást küldenek feléd az ajkak.
Hogy történt mégis, Istenem,
hogy voltak, akik éhen haltak.
Mért adsz erős gondolatot ifjú agyakba,
ha a tudást és célt évszámokkal mérik,
mért formálódik ötlet és vágy
versbe, zenébe, agyagba,
ha az ember megértésre
csak életestjén érik.
Istenem, te Éber Isten,
vannak apró hibák ebben a világban,
megakad a szegény ember
minden átkos ágban.
Vannak nagy hibák is:
emberek, kiknek lelke setét
és megfeszítik azt,
ki fennen hordhatná fejét.
A te gondod a négy évszak,
Nyugat, Kelet, Dél és Észak
minden népfajának harca.
Hogy üthettek ki durva harcok,
ha mindenhová lát az arcod?
Én tudom, te ezerjóval áldott Isten,
minden baj akkor keletkezik itten,
a gonoszt akkor szülik nyák,
a szegényt akkor húzza meg az ág,
a barátságba akkor verődik ék,
a búzát akkor veri el a jég,
az ifjú lelkek mécsesének
akkor fullad el a fénye,
akkor záporoznak a könnyek,
amikor a szemed egy percre lehunytad.
Emberek... csitt... legyetek jók...
ne féljetek.... az isten nem alszik...
csak elszunnyadt.
(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése